Eszternek és mindenkinek, akivel együtt éltük át, meg, túl és követtük el mindezt.

2022 újabb háborút hozott. Ezúttal a szomszédunkban is. Félelmet, bizonytalanságot, válságok sorozatát. Menekülő emberek tömegeit.

2022 decembere pedig néhány nyilvános felkérést. Ahogy elkezdtem a felkészülést, újra és újra végigfuttattam magamban a fő kérdést. Vajon miért? Miért kell nekem a menekülő embereken segíteni? Miért jó ezt nekem csinálni?

Túl az általánosságokon: azért, mert látom, hogy erre van most szükség. Ami egyben lehetőség.

Mert viszonylag kis idő- és energiaráfordítással lehet emberek aktuális helyzetén javítani. A kezdeti nehézségeken őket átlendíteni, néha a sorsukat akár hosszabb távon is elegyengetni.

Azért, mert nem szeretnék a nagyvilágban magyar állampolgárként a szélsőségesen menekültellenes, megkülönböztető, korábban sokszor egyenesen uszító, a menekültügyi jog- és ellátórendszert ezzel párhuzamosan módszeresen leépítő, embertelen kormányzati narratívának megfelelő nyomot hagyni. Nem szeretném, ha kizárólag csak ezt sugároznánk ebből a „cúgos sarokból”, nemzetként, magunkról.

Jó lenne olyan helyen élni, ahol a különbség és a sokszínűség ünneplendő. Erőforrás. Tehetség. Lehetőség.

Politikai ideológia, hatalmi érdek ne verhessen ember és ember közé éket.

Ezek evidenciák, de tudtam, hogy van valami még.

Valami, ami mindig is vonzott.

Kimondatlanul. Öntudatlanul.

Valami belső. Valami szép. Valami megfoghatatlan. Valami titkos.

Valami érték.

Valami, ami a közös hagyományunk. Csak mi már, vagy éppen most, jóval kevésbé gyakoroljuk. Valami, amit sokkal sűrűbben láttam a nagyszüleim nemzedékénél vagy gyerekkori olvasmányélményeimben, mint saját rohanó világunkban. Valami, ami nálunk is megvolt, megvan, de a messziről jött családoknál vendégeskedve, a szőnyeget körbeülve mindig sokkal könnyebb újra felfedeznem.

Élesebb lesz, színesebb, világosabb. Jobban kipontozott. Megfoghatóbb. Erősebben kontúrozott.

A menekülési helyzet hozta egymásra utaltság, a szélsőséges körülmények, a bénító kiszolgáltatottság, a gúzsba kötő kiszámíthatatlanság, amikor semmi sem tervezhető, új ajtókat nyit. Abban a mindent gyökerestül felforgató változásban, ami kitép valakit a szülőföldje öleléséből, és arra kényszerít, hogy múltját, házát, hazáját, sokszor részben a családját is hátrahagyva, egy szatyorral vágjon neki az ismeretlennek és idegen földön, idegen nyelven nevelje fel gyermekeit, a mérhetetlen trauma és a szenvedés átélése mellett, talán részben miatta is, van valami, ami sokszor a felszínre hozza és megerősíti az ember rejtett tartalékait. Bepókhálósodott tudásait, szunnyadó mozgatórugóit, megküzdési képességeit.

Jó ezt látni, jó ezt érezni. Jó ennek akár csak a holdudvarában, szűrt fényében megfürdeni. Apró morzsáit felcsipegetni, a farvizén evezve rádöbbenni, hogy hogyan kéne, kellene, hogyan tudnánk, és hogyan lehetne döntéseket hozni.

A saját életünkben is.

Hogyan merjünk a menekülő emberek döntéseinél jóval kisebb, de nekünk mégis hatalmasnak tűnő, addigi, megszokott életünket felborogató, rövidtávú kényelmünket nem mindig szolgáló, komolyabb elhatározásokat tenni?

Jó néha elgondolkozni, hogy hogyan fogadjuk a váratlan nehézségek felbukkanását biztonságos és többé-kevésbé kiszámítható, a Nyugathoz mérve nem mindig, de globális léptékben kipárnázott, kényelmes életünkben.

Hogyan viszonyulunk hozzá, ha akadályba ütközünk és összeomlik egy tervünk, több éves felépített munkánk, a jövőre vonatkozó elképzelésünk?

Felszínesen, gyorsan pörgő világunkban olykor nehéz a valódi értékeinkhez visszatalálni. Ezért ha rájuk bukkanunk bármikor, bárhol, érdemes őket észrevenni. És magunkhoz ölelni.

Három pici mozzanat, amit magammal viszek 2022-ből. Három pici életkép. Az átutazó vagy rövidebb-hosszabb ideig itt, velünk együtt élni próbáló embertársainktól kapott apró ajándék.

Január. Az országban akkor még csak néhány hónapja, a városban alig pár hete tartózkodó ismerős hívott fel délelőtt. Talált egy pénztárcát a buszon. Mi vele a teendő?

Elmondtam, mik a lehetőségei: Akácfa utcai talált tárgyak irodája, buszsofőrt megkérdezni, vagy lakcímkártyát keresni és személyesen kézbesíteni.

Nem telt el sok idő, a telefon ismét csörög.

Fátyolos hangú, éltesebb korú úr szólt bele. Magyarul.

Ő nem tud angolul, így arra kér, mondjam meg a mellette álló fiatalembernek, bárki is ő, bárhogy is hívják, nagyon köszöni, hogy visszahozta neki a tárcát.

Kérdezzem meg tőle, mire van szüksége, hogyan honorálhatná.

(Lefordítottam, persze. Azt a tiltakozást, amit válaszul kaptam erre!)

Szóba elegyedtünk, illetve a közvetítésemmel ők.

A feleségével korábban a 291-es buszon épp a templomba tartó, második kerületi, idős úriember, meg a tálib hatalomátvétel után hazánkba menekített afgán tolmácsfiú között bensőséges kapcsolatfelvétel, beszélgetés kezdődött. Későbbi kapcsolattartás, kölcsönös vendéglátás ötlete is felvetődött. Végül a meghatottságtól még mindig reszkető hangú férfi arra kért, fordítsam le szó szerint:

„Szerencséjének tartja, hogy megismerhette őt. Nem tud róla még sokat, de mondjam meg neki: szerzett magának egy igaz barátot. És ez a barátság örökre szól.”

Február. Egy másik volt NATO-tolmács családfő posztolta ki közös kis afgán-magyar csoportunkba az Ukrajnát ért invázió harmadnapján Saadi Shirazi együttérzésre buzdító versét, és a többiekhez intézett felhívást, saját nevében felajánlást, hogy szívesen segítene a bajbajutottakon.

Pillanatok alatt sorakoztak a hozzászólások, és már majdnem ott is termettek néhányan hirtelen a határon, amikor észrevettem, és megbeszéltük, mit lehet tenni ilyenkor.

Az egyik budapesti adományosztó állomáson önkénteskedett másnaptól, rendszeresen, hosszú időn át, és csatlakoztak a többiek hozzá. Azóta is segít, több ponton, több funkcióban, ahol csak módja van rá.

December. Sötétszürke, ködös, esős, nyúlós-nyálkás téli reggel. Épp egy rettegett hírű egészségügyi intézménybe mentem. Diagnózisért. Későbbi kezelésekhez.

Semmi kedvem nem volt, persze. Kora reggel, fájdalom, éhgyomor. Szél. Zaj. Túl sok inger. A metrón is tömeg volt.

A Klinikáknál mentem föl, amikor a szembejövő mozgólépcsőről rám villant egy nagy mosoly. Valaki nevetve rám köszönt. Többre nem is volt ideje, időnk. Csak egy mosoly, visszaintés sebtiben. De az a mosoly bearanyozta a napom. Átragyogta a percet.

Átszínezte a jövőt.

Az egyik Ukrajnából korábban elmenekült, afrikai származású egyetemistától jött. Sokadmagával az országunkon át menekült és neki többszáz emberből sikerült, ami alig pár sorstársának: felvették őt. Fogadta az egyik hazai egyetem. Folytathatta tanulmányait. Ráadásul ő már rezidens. Gondolatkísérlet futott át rajtam hirtelen.

Mi van, ha egyszer majd szembejön a folyosón fehér köpenyben és éppen ő gyógyít meg? Engem vagy másokat, mindegy.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetem. Amilyen sportszerűen, kitartással, lelkesedéssel, fáradhatatlan energiával és kifogyhatatlan jókedvvel játszik edzéseken, biztosan tudom, ugyanolyan jó szakorvos lesz belőle egyszer. Nem is sokára. És hátha úgy dönt, hogy itt marad.

Szerencsésnek érezném magunkat.

---

2022 sokunknak nehéz év volt.

Ki tudja, mit hoz a jövő.

De akármilyen rossz napunk volt ma, biztosan van, akinek még rosszabb napja volt. Sokan vannak úgy.

Akármilyen nehéz évünk is volt, másoknak még sokkal nehezebb lehetett.

„Senki sem különálló sziget.” Összeér a sorsunk.

Egymásba kulcsolódnak az ujjaink. Egymásba karolunk.

Nehéz helyzetben csakis egymásra támaszkodhatunk.

Amikor egy embertársunkat váratlan csapás éri, szorult helyzetbe kerül, esetleg éppen menekülni kényszerül, soha ne feledjük: mindig van valami, amit érte tehetünk.

Mindig mi döntünk. Mindig mi dönthetünk.

Az utolsó percünkig van miről döntenünk.