Húsz-huszonkét ukrán nő, 15-től 75 éves kor között, a hamburgi Reesendammbrückén. Itt széles a járda. Körbe-körbe járnak, kis túlzással mondhatnánk: táncolnak. Stilizált ukrán népviseletben, gépzenére, kifordulnak, befordulnak, egymás kezét fogják. Arcukon düh, frusztráció, lemondás, elszántság, évezredes nőszomorúság. Az esélytelenség lemondása. Kapaszkodnak, egymásba. Szemkontaktussal nem is próbálkoznak. Befelé szól ez a rítus, mint valamiféle buddhista szerzetesdünnyögés. Nem csörögnek az eurók. Két órás műsorral számolva, lesz talán 100 eurós a bevétel, mínusz a helypénz a maffiának, jut belőle jó esetben négy ötven, fejenként. Egy adag sült kolbász.
Megvalósul az európai béketerv. Ez volna az.
A férjek, apák, fiúk, partnerek, öreg szülék: valahol Ukrajnában. Járják a Hamburgba jutott – értsd: „szerencsés” – ukrán nők a nemzedékekre ható reménytelenség táncát. Traumarítus, karácsonyi vásárra koreografálva. Nézi, hallgatja őket a beforraltborozott hamburgi nép. Tíz méterrel odébb oroszországi középvárosi tömegközlekedésben, bolti sorokban gyakorlott bodicsekkel tért foglal egy női személy. Fekete rókabunda, ezüst dorkóval kiegészítve. Divat-sztétment. Rá kerül a sor, kikiált a barátnőjének, a fejemen át. „Ты не будешь? Ты не будешь?” (Te nem fogsz kérni?) Hát – értesül róla nagyjából mindenki, jó ötven méteres sugarú körben – nem kér. Itt van tehát az újorosz kontingens is. Üres szemmel, az érzelmek legcsekélyebb nyoma nélkül nézik mindezt a szíriai, iraki, afgán családok. Régi motorosok. A gyerekekre figyelnek, hogy ne kószáljanak el. A férfiak is itt vannak – már, aki él közülük. A gyerekek majd németek lesznek. Talán.
Putyin (20)21-re lapot kért. „Átdobott” Ukrajnába pár tízezer robotzsarunak öltöztetett szerencsétlent, mintha Andy Vajna lett volna a producere. Az átdobottak nagy része át van verve, nekik könnyű győzelmet ígértek. Így csinál a vezér, úgymond, „geopolitikát”. Számítása könnyen érthetővé válik – „csak” arra van szükség hozzá, hogy a totális cinizmus módszerét alkalmazzuk: „Ha az amerikaiak nyomulnak a futójukkal, akkor mi levesszük a jobb oldalon a bástyájukat.” Bástyának nézi a tízszerte kisebb gazdasági erejű Ukrajnát.
Megvan hozzá a szervilisen professzionális államapparátus és a titkosszolgálati kivagyiság. A geopolitikai – vagyis: metaforikus értelemben vett – „játszmát” az orosz elnök konkrét, kézzel fogható játszmaként játssza. Az orosz geopolitika, mondhatni, egyfajta bibói túlfeszült lényeglátás csapdájába került: helyesen mérte fel, hogy az Egyesült Államok globális lecsúszása és Kína felemelkedése immár két generáció óta tart (ld. a 2. ábrát).
Oroszországnak, a maga saját történelméhez mérten is szánalmas, 3% körüli világgazdasági részesedésével távolról sincs beleszólási lehetősége a jelenleg 15% körül, egymással vetélkedő „nagyok” hegemóniajátszmájába – csak sajátos (Kína és „a Nyugat” közötti) földrajzi elhelyezkedésével, katonai „know-how”-jával, valamint nyersanyag- és energiakincsével kapcsolatos „lapokat” osztottak. Plusz van az évszázados birodalmi „működésmód”, ebből is lehet talán geopolitikát csinálni. Hát, olyat, amilyet.
Ukrajna vazallussá tétele, ha sikerrel járt volna, egyrészt az orosz gazdaságba „csatornázta” volna be Ukrajnát, (amelyet egyben sikerrel elhappolt volna az EU elől), azaz talán tíz százalékkal növelte volna Oroszország globális súlyát, másrészt ország-világ számára „demonstrálta” volna, hogy Oroszország, noha gazdasági értelemben a közelében nincs az észak-amerikai lecsúszás és a kelet-ázsiai felemelkedés következtében épp egymással ütköző két világhatalomnak, Kína geostratégiai partnereként, legalábbis katonai értelemben és energiaforrás-mivoltában „tényező”. Ebben „bizonyít” most éppen a Kreml. Kína erős kétellyel nézi mindezt. Így van aztán az ukrajnai háborúnak – a szó emberellenes értelmében – „értelme” Oroszország számára.
Az a tény, hogy az Ukrajna „visszacsatolására” irányuló, sajátosan irredenta ideológiával megspékelt orosz „villámháború” nem járt sikerrel, e kétségbeesett globális geopolitikai játszmának a kudarcát mutatja, az orosz állam szemszögéből.
Csakhogy – évszázadokra szóló sakkjátszmáról lévén szó – még a patt, sőt, talán még a veszteség is járhat előnnyel az orosz katonai agresszor számára. Most például mesteri módon leválasztotta „a Nyugatot” a több, mint két generációs antifasiszta konszenzusról, amikor az ENSZ-ben beterjesztette a látványosan, ötvennél (!) több, főként „nyugati” nem-szavazattal megbukott fasizmus-elítélő nyilatkozatot.
Mostantól generációkon keresztül fogja zengeni az örök orosz antifasizmus zsolozsmáját a mindenkori orosz vezetés – bizonyos értelemben teljes joggal, hiszen „a Nyugat” minden szívfájdalom nélkül – ma már teljesen nyíltan – elfeledte, hagyta elveszni a stratégiai szövetséget, amely a második világháború után, a háborús dúlás és a gyarmati rendszer elvesztése után jelentős mértékben romokban álló „Nyugat” háború utáni konjunktúrájának és prosperitásának záloga volt. Az ENSZ alapeszméjéről nem is szólva.
A koreai, vietnami, angolai háborúk, az indonéziai, chilei stb. beavatkozások és „puccsok” világosan mutatták, a „Nyugat” antifasiszta elkötelezettsége, mondjuk így, többesélyes. A szovjet központú államszocializmus vége óta egyre nyíltabban terjed a rassz-fennsőbbrendűséget ádáz neokolonializmussal és totális, globális elnyomással ötvöző geostratégia, ebben az értelemben a magyar Böffen Tóbiás a hídon az elefánt(ok) társaságában átkelő kisegérre emlékeztet: „Hogy dübörgünk mi!”
Az Ukrajnát az ukrán nácik létére való utalással lerohanó, majd „a Nyugatot” a nácizmus el NEM ítélésének taktikai csapdájába csalogató, a saját eljelentéktelenedése fölötti kétségbeesést, az olimpiai doppingpolitizálásra emlékeztető cinizmussal („addig minden ér, amíg el nem kapnak”), és egyfajta nyers, erőszakkultusszal ötvöző orosz külpolitika egyébként nemcsak „a Nyugatot” választotta le az antifasiszta minimumról, hanem saját történelméből is kigyomlálta a második világháborús győzelem két, meghatározó történeti szociológiai összetevőjét – nevezetesen, hogy 1. szocialista, 2. szövetségi állam aratott győzelmet a „náci veszedelem” fölött. A mai, oligarcha-kapitalista, erőforrásátokkal vert, mélyorosz nacionalista orosz állam, mondjuk így, erős túlzással bitorolja a Szovjetunió második világháborús győzelmének emlékét.
Egy éves ösztöndíj és két éves távtanítás, azaz három éves távollét után 2022 őszén tértem vissza a tantermi munkához észak-amerikai munkahelyemen: diákok, előadások, szemináriumok, tanársegéd, dolgozatok, osztályzatok.
Hosszú és hányattatott oktatói tapasztalataim legborzasztóbb éve volt az idei.
A most jobbára harmadéves hallgatók akkor szerezték első egyetemi tapasztalataikat, amikor az egyetem „átállt” a távoktatásra. Az akkor 18-20 éves diákok ahelyett, hogy belemerülhettek volna a vidáman kaotikus „egyetemi életbe”, be voltak zárva, jobb esetben szüleik lakásának hátsó udvarra néző, szűk szobájába, vagy a nyolcas-tízes albérletbe. Egyetemi tapasztalataik első éve egy egyszer-kétarasznyi képernyő előtt telt – kevés ennél lehúzósabb, kiábrándítóbb, elszomorítóbb közös „intellektuális” élményt tudok elképzelni, legalábbis békeidőben. Nos, ez az évfolyam iratkozott be a harmadéves órám tantermi változatára 2022 őszén.
A világ különféle társadalmainak lelki állapotáról szóló felmérések azt jelzik (ld. pl. itt, itt és itt), a COVID-on túl magányosság- és depressziójárvány is szedi áldozatait, legalábbis a „nyugati” világban. A folyamat már a COVID kitörése előtt megindult – de az utóbbi két évben meredeken felszökött a reménytelenül magányosak és mélyszomorúak aránya…, s történik mindez főként a fiatal felnőttek – azaz: diákjaink – körében. Az egyetem dékáni hivatalok poros tárgyalóiban kiötlött, bürokratikus „válaszokat” generál, beleértve a vidámságra és boldogságra intő email-üzenetek sorát.
Társadalomelmélet órámon elmesélem – például – Polányi Károly életét, A nagy átalakulás keletkezéstörténetét és a benne foglalt főbb megfigyeléseket, taglalom „A gazdaság mint intézményesített folyamat” című 1957-es tanulmány zseniális meglátásait: reciprocitás, redisztribúció, és csere, utóbbinak három altípusa stb., hogy mindez miként teszi láthatóvá a társadalmi szükségletkielégítés során létrejövő intézmények működését. Hogy hogy volt Polányi a gazdaságszociológia és a gazdaságantropológia megalapítója…, s ül eközben a tanteremben… 3 (három) diák, plusz a tanársegédem.
Ez van.
Mára látható, nagy vonalakban három válaszféle született a világban a pandémiára: (1) feszített tempójú vakcinafejlesztés, ismételt oltások (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Dél-Korea stb.), (2) az ország lezárása, „zérus COVID”-jelszóval (Kína), illetve (3) a Globális Dél szinte teljes, cinikus elhanyagolása.
Amikor e sorokat írom (2022. decemberének végén), úgy tűnik, e háromból, talán némileg meglepő módon a kínai elzárkózási reakció rejti magában a legnagyobb veszélyt. Az elmúlt hónap utcai tüntetéseinek engedve a pozíciójában újból megerősített Xi-vezetés a nép közé dobta a COVID-gyeplőt: lényegében egyik napról a másikra feloldották a korábbi, rendkívül szigorú karanténszabályokat – tették mindezt anélkül, hogy bármiféle, értelmezhető kilépési stratégiája lett volna a kínai rendszernek a teljes körű lezártság fokozatos feloldására, a várható esetek nyomon követésére, a betegek kezelésére, a nép nyugodt, hihető és empatikus tájékoztatására, az új helyzetben szükséges társadalomvédő intézkedések megszervezésére.
A karácsonyi hírek Kínából a kórházak és a krematóriumok hirtelen túlterheltségéről, pánikjelenségekről szólnak. Egyes riportok szerint az (1) óriási mértékben oltatlan, (2) gyenge minőségű oltással, netán (3) csak egyetlen egyszer – azaz az újabb variánsokra nem releváns oltásokkal – oltott társadalomban „arat” a COVID, főként az idősek körében… Egyes becslések a járvány megkettőződésének időtartamát nem napokban, hanem órákban mérik. Sok mindent lehetne, s nyilván fognak is írni minderről (ld. pl. Eric Feigl-Ding kínai születésű járványszakértő kommentársorozatát)– most csak egyetlen megjegyzés.
Amikor az európai hódítók az amerikai kontinensre érkeztek a 15. század végén – a 16. század elején, történelmi méretű, nukleáris katasztrófára emlékeztető mértékű halálozás követte megjelenésüket. A történeti epidemiológia ma már tudja, a bennszülöttek rohamos kihalásában a hódítók által elkövetett vérfürdők mellett az olyan „triviális” betegségvektorok is szerepet játszottak, mint az influenzavírus, lévén, hogy a helybéliekben nem volt meg az e vírusokkal szembeni ellenálló képesség. Most úgy tűnik – ha tényleg igaznak bizonyulnának a mai hírek a jelenlegi kínai járványhelyzetről –, hogy a kínai vezetés korábbi „zérus COVID”-stratégiájának szándékolatlan, végiggondolatlan következménye egy hasonló, a társadalom nagy részének ellenálló képességéből következő halálozási válság lesz. Hogy ennek mi lesz a kínai társadalomra, s a világra gyakorolt hatása, ma nem megjósolható, de sok jót nem várhatunk tőle. (December 31-i kiegészítés: Olaszország és Spanyolország bejelentette, tesztelik a Kínából érkező repülőgépek szennyvizét, s megjelent az USA-ban egy új, két, korábbi variáns kombinációjából kialakult, gyorsan terjedő új változat is. Az észak-amerikai szennyvízelemzési adatok új csúcsot jeleznek.)
Végezetül hadd számoljak be két könyvélményemről.
Amitav Ghosh (1956-) – kalkuttai születésű, oxfordi antropológus végzettségű, Brooklynban élő, angol nyelven alkotó bengáli író – The Nutmeg’s Curse. Parables for A Planet in Crisis című, szinte letehetetlen könyve egyetlen, látszólag jelentéktelen „árucikk”, a magyarul (sajátos „rassz”-kódban, hogy másként) „szerecsendiónak” nevezett fűszer globális történetét meséli el, (1) egykori kizárólagos termésterülete – a mai Indonézia Banda-szigetek nevű, északi szigetcsoportja –, (2) a Verenigde Oostindische Compagnie (VOC) – a holland gyarmatosítás „feladatát” megvalósító, fegyveres erőszakra szakosodott multinacionális vállalat –, s (3) a világ egészét átfogó mai tőkés termelési-kereskedelmi rendszer által kijelölt fogalmi „térben”.
Ghosh nyíltan, különösebb szégyenkezés, gátlás, az önirónia legcsekélyebb nyoma nélkül személyiséggel ruházza fel, a szó közvetlen, nem-metaforikus értelmében megszemélyesíti, társunknak tekinti a természetet e lírai szövegben. A gyarmati kegyetlenkedések, a népirtás és az ontológiai síkra emelt erőforrásrablás történetét – számos eltávolító módon „természetinek” nevezett nép világszemléletéhez hasonlóan – úgy mondja el, hogy egyetlen, szétválaszthatatlanul közös, mondhatnánk: el nem idegenedett erkölcsi és érzelmi összefüggésrendszerben taglalja a „termelőerővé / termelőeszközzé” silányított „természet” / ökoszféra és a „termelőerővé / termelőeszközzé” brutalizált ember közös tragédiáját, a „nyugati” kapitalizmus általi leigázottság, a kilátástalanság és a kóros boldogsághiány állapotát. Ebben az értelemben műfajteremtő munka Amitav Ghosh könyve – legalábbis remélem.
A másik könyv, amelyről szólni szeretnék, Sven Lindqvist (1932-2019) svéd történész Exterminate All The Brutes. One Man’s Odyssey into the Heart of Darkness and the Origins of European Genocide című – jobb híján úgy nevezném: erkölcsi-történeti útleírás-regény-esszéje. Ebben az 1991-ben megjelent könyvben – s a nemrég belőle készült, öt részes, Raoul Peck rendezte dokumentumfilmben – Lindqvist tételesen, korabeli gyarmatosítástörténeti események és „nyugati” intellektuális források alapján rekonstruálja, valódi erkölcsi helyén kezeli, próbálja fölfejteni, mi vezetett az európai szubjektum által világszerte elkövetett, Joseph Conrad: Heart of Darkness (magyar változatban: A sötétség mélyén) című novellájában-kisregényében, illetve ennek közvetlen előképében, az „An Outpost of Progress” („A haladás előörse” című elbeszélésben) ábrázolt, totális gyarmati brutalitásához.
Értsük jól, Lindqvist (és Conrad): nem „a igazi európai értékeket megtagadó, érthetetlen, egyszeri erőszakformaként”, távolítja el a népirtás „Sollen”-jét, hanem mint az európai hagyomány lényegét megjelenítő eszmét és magatartást értelmezi.
Lindqvist politika-, és tudástörténeti összefüggésrendszerben helyezi el az – úgymond – „alacsonyabb rendű” népességek – melyeknek tagjai „csak olyan életre képesek, melyet nem érdemes élni” – kiirtására felszólító eszméket. Az „alacsonyabb rendű” népek kiirtása azért „erkölcsileg elkerülhetetlen”, mert az áldozatoknak is ez az érdeke, elvégre „megváltja őket a szenvedésektől”.
Darwintól Galtonon, az eugenicistákon és a szociáldarwinistákon keresztül a legkülönfélébb, gyarmati tisztviselők, véres kezű, snájdig katonatisztek, kétkezi tömeggyilkosok, s az őket hősként ünneplő, nemzeti Pantheonokba helyező, nekik szobrot állító „eurofehér” kollektív szubjektumok – így az értelmiség – története ez. Az „európai” önfelmentés minden formájától tartózkodó, célra törő szöveg.
Nem tökéletes Lindqvist könyve – így már 1991-es megjelenésekor kapott kritikákat például a műfajválasztásért: az útleírásregény-forma a „nyugati” világleigázás egyik tudás/hatalmi eszköze, ebben az értelemben a Lindqvist által kritizált erőszak egyik poétikai kulcseleme volt. Az a csavar, hogy Lindqvist „az ellenfél” – az eugenikai tömeggyilkos – ikonikus műfaját (az útleírást) használja kritikai mondanivalója megfogalmazásához, csak részben sikeres. Nagyobb gond Lindqvist könyvével az, hogy azonosul Conrad széles körben vitatott – így például Chinua Achebe lehengerlő érvelése szerint brutálisan koloniális-rasszista, mások szerint „csak” rassz-pesszimista – nézőpontjával.
Annyi bizonyos, hogy Lindqvist könyve egyértelműen – mély bűntudattal vert, ugyanakkor alapvetően „zárt” – kizárólagos, eurofehér nézőpontból beszél, narratív terébe semmilyen szerep nem jut a leginkább érintett „Másiknak”. (Az útirajz is ennek a hermetikus eurofehér beszédmódnak az egyik műfaji eszköze.) Legjobb úgy olvasni ezt a – birtokomban levő példányának borítószövegében talán kissé túlzón, „már-már zseniálisnak” aposztrofált – regényt, ha átugorjuk az északi ember szaharai vergődését elmondó, amúgy sem különösen informatív szövegrészeket, s ha fejben tartjuk, Conrad semmiképp nem volt az az előítélet-mentes megfigyelő, amiként Lindqvist látja. Ha így olvassuk, szinte minden, amit tudni vélünk, minden, amit kész tényként tekintünk, új megvilágításba kerül – legalábbis, ami az európai társadalmak Európán kívüli világgal kapcsolatos viszonyának patológiáját illeti.
A kapott kép riasztó – de kötelező.
