„Aki akar, az tud dolgozni.” Az alapjáraton is nevetséges csúsztatást tartalmazó mondat talán ezen a prostitúcióról szóló konferencián bontja ki saját maga hazugságát és azt, minek az elfedésére szolgál a legjobban.

Egy olyan világban élünk, ahol azt akarják elhitetni velünk, hogy a munka minden, a munkánkon keresztül kell meghatároznunk magunkat. A boldogság, a saját életünk feletti kontroll pedig csak szabad akarat kérdése.

De a szabad akarat nem mindenkinek egyenlően adatik meg. Ha megnézzük a szociális törvény Parlament előtt lévő kegyetlen módosítását, az is azt akarja kimondani, hogy az államnak nincs dolga az egyenlőbb feltételek megteremtésében. Az egyént teszi felelőssé saját társadalmi egyenlőségének megteremtéséért.

De vajon az, hogy „aki akar, az tud dolgozni” ugyanannyira vonatkozik és ugyanazt jelenti egy oligarcha, egy felső-középosztálybeli szülő, egy Volánbusz-sofőr gyerekének, vagy egy Magdolna utcai szegény, cigány családban születő gyereknek?

A boldogulás nem akarat kérdése, hanem képességek összességének a kérdése, amely képességeket egyenlőtlen mértékben tudunk megszerezni. Akinek nincs saját gyerekszobája, arra a szülei nem tudnak úgy figyelni, mert a nap végén csak a fáradtság maradt. Nem tudják a tanszereket, a megfelelő táplálékot megfizetni, a folyamatos túlóra mellett a kellő törődést és odafigyelést nyújtani.

Nem mindegy, hogy – nem lebecsülve ezeket a szakmákat – mi az a maximum, amit elhiszel, hogy elérhetsz az életedben: pénztáros, rendőr, kutató, bankár, esetleg orvos. Mert csak azért tudunk küzdeni, amit képesek vagyunk elképzelni magunknak. A perspektívanélküliség beszűkíti a lehetőségeinket is.

Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a miénk, a szabad akarat hazugság. Az „aki akar, tud dolgozni” hazugság, de ennél is nagyobb baj, hogy ez a mondat hallgatásba burkolja a lényeget, hogy a cél a megélhetés és a boldogság. Mindemellett a munkapiac szabad versenyében, ha valakinek nincs meg a kellő tudása, kapcsolata, perspektívája, lehetősége, valami mást kell beleraknia, hogy biztosítsa a megélhetését és a boldogságát.

Van, aki a szabadidejét rakja bele, végtelen számú túlórával, másodállással rombolja le magát fizikálisan és mentálisan, hogy elérhesse a fogyasztói társadalom által elénk hazudott presztízst és boldogságot.

Van, aki családot, barátokat, szülőföldet hátrahagyva kockáztat, és elindul egy másik országba, idézőjelesen szerencsét próbálni. És van, aki a testét rakja bele.  És itt nem csak a prostituáltakról beszélünk, hanem például arról, hogy a cigány férfiak miért nem élik meg az 50 éves kort, vagy hogy a nyolcadik kerületi nők miért 10 évvel kevesebb ideig élnek, mint a második kerületiek.

Ezek mind kényszerek, amik nyilvánvalóan nem szabad akaratból, hanem a közösség hibájából, a rendszer igazságtalanságból, az egyenlőtlenségek miatt alakulnak ki.

A szabadság ugyanis nem mindenkinek jár egyenlően. A szociális biztonság megteremtése nélkül nem beszélhetünk szabad akaratról. A mindenkori államnak tehát, amennyiben a szabadság pártján áll, feladata lenne az, hogy minél több ember számára lehetőséget adjon a szabadságra. A munka-tőke konfliktusba nem valamiféle értékítélet alapján kell beavatkoznia az államnak, hogy a tőke vagy a munka szimpatikusabb, hanem azért, mert enélkül nem képzelhető el demokratikus ország, szabadság.

Az oktatás, a szociális ellátórendszer, az egészségügy, a fogyasztóvédelem feladatai nem egyedi problémák megoldása, hanem az, hogy rendszerszinten segítse az egyéni szabadság kiteljesedését. Ahogy mondani szoktuk, a közösség akkor erős, ha az egyének erősek, erős egyének pedig csak erős közösségben képzelhetőek el.

Pontosan ezért hibás az európai együttműködés is, amely a szabadságot csak a tőke oldaláról értékeli. A szabad mozgás, a tőke szabad áramlása olyan szabadságjogok, amelyek alapzata üres, és csak az egyén által hozott anyagon, vagy épp rengeteg lemondáson múlnak.

Hiába van például jogilag lehetősége mindenkinek házat venni, ha nincs hozzá pénze. Mindenkinek lehetősége van bejutni a legjobb egyetemre, de nyilvánvaló előnnyel indul az, aki egyáltalán el tudja képzelni, hogy helye van a felsőoktatásban, aki jobb oktatást kapott, jobbak a családi körülményei.

„Aki akar, dolgozhat.” Ha a szabadságjogokat az egyenlőtlen társadalmi viszonyokra helyezzük, mint politikai felépítményeket, akkor a mélyben lévő kizsákmányolást, nemi-, osztály-, etnikai alapú igazságtalanságokat ezek a szabadságjogok könnyen súlyosbíthatják. Így van ez a nőket kiemelten érintő szexuális erőszak esetében is.

Például elviekben szabadon utazhatunk Európában, mégis sokszor gazdasági kényszerek, személyes függési viszonyok, vagy konkrét emberrablás áll a nők migrációjának hátterében.

Az egyen szabadságára fókuszáló fősodratú nézőpont nem tud társadalmi, közösségi válaszokat adni ezekre az égető problémákra. A Kelet-Európából nyugat felé migráló, gondoskodási munkát végző nők, és a szexiparban kizsákmányolt nők sorsa ugyan különbözik, a társadalmi logika, amely életüket meghatározza, sok szempontból közös forrásból ered.  Az embereket, és külön a nőket erőforrásként mozgató tőke által irányított politikai és gazdasági folyamatok logikájából. Jobban megéri olyan, nyelvet nem ismerő, jogaival élni nem tudó, ezért alacsony fizetést, és rossz munkakörülményeket is elfogadó emberekkel feltölteni ezeket a szakmákat, mint beismerni a rendszer csődjét, vagy esetleg átértékelni szolgáltatások létjogosultságát és érdemeit a társadalomban.

A kizsákmányolás, legyen az szexuális jellegű, illegális, valamilyen aktuális nyugati jog szerint megengedett, vagy éppen a mindannyiunk által ismert bérmunka formájában, csakis a társadalom alapjaitól induló radikális változtatással orvosolható. Ki kell például mondanunk azt, hogy az is erőszak, ha valaki társadalmi helyzetéből fakadóan kényszerül feladni a teste, a lelke feletti önrendelkezést.

Sokszor mondják, hogy a prostituáltak maguk döntenek így, maguk mondanak igent. Erről mindig az a dokumentumfilm-részlet jut eszembe, amelyben egy vidéki kis faluban egy tizenéves srácot kérdeznek, mi akar lenni, ha nagy lesz? Amire ő azt válaszolja, gyári munkás. Ezzel a válasszal alapjáraton nincs is baj, de biztos, ha ismerne más munkákat, ha körülötte nem mindenki ezt végezné, ha el tudná képzelni, hogy érdemes lehet nagyobb presztízsű munkákra, akkor ezt a választ adná?

Amikor valaki a testének és a lelkének a megélhetésért való kiárusítására mond igent, az nem ünneplendő, hanem a közös szégyenünk.

Ezzel a szégyennel pedig tisztában kell lennünk, és az összefügéseivel is. És a feladatunk az, hogy minél több ember tisztában legyen ezzel. Ez a feladat pedig politikai jellegű.

A globális viszonylatban egyik leggazdagabb területnek számító Európában képesek lennénk megadni a létbiztonsághoz, boldoguláshoz, közösségi és egyéni érdekképviselethez szükséges anyagi javakat és jogi kereteket.

De azt látjuk, hogy valójában nekünk, kelet-európaiaknak, hogy ez valóra válhasson, politikai munkát kell végezzünk.  Meg kell teremtenünk a szolidáris állam mögötti nemzeti és nemzetközi többséget.