„Akik a bunkósbotot fogják, ragaszkodnak a történelmi amnéziához” – írja Noam Chomsky What we say goes című könyvében.^[1] Erre sokféle módszer kínálkozik a könyvek betiltásától a fotók retusálásán át a történelem-tananyag szelektív összeválogatásáig; utóbbira jó példa a NAT2020 történelemtanterve, amely egyebek mellett az Árpád-kori győztes harcokra és csatákra kívánja helyezni a hangsúlyt.

De a történelmi amnéziát, a hatalom által kívánatosnak minősített nézőpontot ennél kifinomultabb módszerekkel is érvényre lehet juttatni. Chomsky Egyetértés-gépezet – A tömegmédia gazdaságtana^[2] című könyve részletesen elemzi azt a sokféle szűrőt (tulajdonosi kör, hirdetések, hírforrások, lejáratás, az antikommunizmus és a félelemkeltés mint ellenőrző mechanizmusok), amelyek hatékonyan – és a liberális demokráciák piacgazdaságának elfogadott keretei között – kiszűrik azokat a tartalmakat, amelyek az összefonódó gazdasági-politikai hatalom számára nemkívánatosak.

A piacgazdaság szolgáltatta keret megkérdőjelezése életbevágó.

Ha mind a valódi közszolgálatiságot betöltő közmédia, mind a nagytőkétől független média elsorvad, akkor megszűnik a hatalom kontrollja. Ezért elsődleges célpontjai minden autoriter hatalomnak a tévé- és rádiócsatornák, a nyomtatott sajtó, a nagy hírportálok és a könyvkiadók – valamint a közvéleményt befolyásolni képes kulturális intézmények: a színházak, mozik és így tovább. A hatalmat kiszolgáló médián és a hatalomhoz igazodó vallási szervezeteken kívül fontos szerepet kap a társadalmi folyamatok kritizálását kerülő szórakoztatóipar – egyebek között a látványsportok is. Ezek a folyamatok Magyarországon világosan megfigyelhetők.

A hatalommal szemben kritikus és a történelmi amnézia ellen fellépő független médiák nagy ellenszélben páratlanul fontos munkát végeznek. Ezek a demokrácia leépülésének fékjei.

Hogy mennyire lejt a pálya, arra jó példa az amerikai szórakoztatóipar és a hadiipar összefonódása. David Sirota (aki a magyar közönség számára mindenekelőtt a Ne nézz fel! című sci-fi forgatókönyvírójaként lehet ismert) a Top Gun: Maverick című film készítéséről írt cikkében bemutatja, hogyan vonták a fegyveres erők befolyásuk alá a hollywoodi szórakoztatóipart – a liberális demokráciák piacgazdaságának elfogadott keretei között. A Top Gunhoz hasonló, csúcshaditechnológiát felvonultató filmek költségvetésében igen komoly tételt jelentenek a hadsereggel, légierővel, tengerészettel kötött bérleti szerződések és a kiképzések.

Ezeknek az ára azonban töredékére csökken, amennyiben a producer elfogadja, hogy a forgatókönyvet szóról szóra egyezteti a Pentagonnal. Filmek ezrei készültek így.

A tömegkultúra efféle támogatása a hadiipari komplexum számára busásan megtérül: a megfelelő szemléletű hollywoodi filmek nemcsak a fegyveres erők általános elfogadottságát emelik: a filmekkel együtt vetített toborzó reklámok páratlanul hatásosan kihasználják a filmek keltette felfokozott érzelmeket.^[3]

Ahogy Chomsky fogalmazott:

a demokráciában a propaganda tölti be azt a szerepet, amit a totalitárius államban a gumibot.

A pálya lejt, de azért sokan vannak, akiket ez nem riaszt el. Oliver Stone rendező – Peter Kuznick és Matt Graham forgatókönyvírókkal – a hatalommal szemben kritikus szemléletű, tizenkét részes dokumentumfilm-sorozatot készített Amerika elhallgatott történelme címen. Az anyag könyv formájában is megjelent – magyar nyelven a Kossuth Kiadónál.^[4] Már a bevezető címe megadja az alaphangot: „A birodalom gyökerei: »a háború banditizmus«”.

Stone egyik legfőbb szellemi támogatójának Howard Zinnt tekintette – akinek A People’s History of the United States^[5] (Az Egyesült Államok története alulnézetben) című műve gyökeresen új irányt mutatott a történelemoktatásnak, és Noam Chomsky szerint „egy egész nemzedék lelkiismeretét megváltoztatta”. Zinn főművének rajzolt adaptációja, Az amerikai birodalom története alulnézetben, hamarosan magyarul is olvasható.

A képregény, mint szekvenciális művészeti forma a barlangrajzokkal egyidős. Régebbi, mint az írott történelem, és a szóbeli történelemhez hasonlóan kiválóan alkalmas a mesélésre. Talán ez az oka annak, hogy a pazar mesélő írásaiból szinte természetes módon adja magát a képregényforma. A szerkesztő és az író-grafikus néha élt a szabadságával, és módosította az eredeti szöveget, jobbára a dramatizálás érdekében – de a lényeg sehol sem torzult.

– emeli ki a kötet előszavában Zinn társszerzője, Paul Buhle.

Zinn művében a történelem legszerényebb szereplői kapnak szót: a Wounded Knee-i mészárlást túlélő indiánok, a szökevény rabszolgák, a spanyol–amerikai háború fekete katonái, a sztrájkoló, majd fegyvert fogó ludlow-i bányászok, a radikális szakszervezetek szervezői, a pacifista fellépésükért bebörtönzött háborúellenes aktivisták, a polgárjogi mozgalom harcosai, a dezertőr katonák, az amerikai birodalom kiépítéséért folytatott háborúk áldozatai, az államtitkok közérdekű felfedői – mindazok, akik kimaradtak az elnökökre, iparmágnásokra, hős katonákra összpontosító szokásos narratívákból. Az elfelejtettek, az elnyomottak, a nemzet ellenségének kikiáltottak nézőpontján keresztül értjük meg a birodalmi szemléletet és a hatalom működését – és azt, hogy mindkettőnek sarokköve a történetírás.

Zinn hitt abban, hogy „a kis tettek milliónyi emberrel beszorozva átalakíthatják a világot”. Ezért nem csupán szemlélő krónikása volt a történelemnek: polgárjogi és háborúellenes aktivistaként írásaival és tetteivel is segítette a változást – és tanárként erre buzdította diákjait is.

Gyerekek éheznek, háborúk zajlanak. Egy ilyen helyzetben semlegesnek lenni vagy megpróbálni semlegesnek lenni, félreállni, nem foglalni állást, nem venni részt a dolgokban annyit tesz, mint együttműködni azzal, ami zajlik, hagyni, hogy megtörténjen. Soha nem akartam együttműködő lenni, mindig közbe akartam lépni ebben a mozgó világban, hogy lássam, meg tudom-e változtatni az irányát, akár a legparányibb mértékben is.

– írta Zinn You can’t be Neutral in a Moving Train^[6] című önéletrajzi könyvében.

Ahogy sok más művében, Zinn itt is hangsúlyozza, mennyit tehetnek a művészek a társadalmi változásért. „Isten halott, Marx halott, de Yossarian él” – méltatta Joseph Heller művét, A huszonkettes csapdáját, amely a valóságban gyökerező fikcióként páratlan erővel mutatja be a háború abszurditását.

„Jó, de hát ez csak fikció” – mondják. Ne feledjük azonban Picasso szavait: „A művészet hazugság, amely segít felismerni az igazságot.” A művészet a valóságtól eltávolodva olyasvalamit talál ki, ami végső soron pontosabb képet adhat a világról, mint egy fénykép.

– írta Artists in times of war^[7] című művében.

Zinn hasonlóan nagyra tartotta a ma száz éve született Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd című regényét – amelynek képregényváltozata tavaly magyarul is megjelent.^[8] Bajnokok reggelije^[9] című könyvében ezt írta Vonnegut november 11-ről:

Amikor én kisfiú voltam, meg amikor Dwayne Hoover kisfiú volt, a Fegyverszünet Napján, a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján, a tizenegyedik óra tizenegyedik percében némán hallgatott minden embere minden nemzetnek, amely az első világháborúban harcolt.

Ezerkilencszáztizennyolcban abban a percben hagyta abba millió meg millió lény egymás mészárlását. […]

A Fegyverszünet Napjából a Veteránok Napja lett. A Fegyverszünet Napja szent volt. A Veteránok Napja nem az.

Az 1915-ös ludlow-i mészárlásról – a munkások küzdelmének egyik legvéresebb fejezetéről – kevés történelemkönyv tesz említést. Zinn felidézi, hogy már történészhallgató volt, amikor először hallott erről – Woody Guthrie folkénekes egyik dalában. Magától értetődően Zinn könyvében is Guthrie meséli a mészárlás történetét:

Egy kétszáznyolcvan oldalas, képregényszerűen megrajzolt történelemkönyv az Egyesült Államok történelmének csak bizonyos elemeibe nyújthat betekintést. Zinn az események helyett az összefüggésekre összpontosít. Célja, hogy a mi és a hogyan mellett a miértre is rávilágítson, és bemutassa, miként tett szert az Egyesült Államok a második világháborút követően olyan hegemón pozícióra, amilyenre korábban egyetlen birodalom sem.

Ennek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk napjaink geopolitikájában.

Amit a „győztes csatákra és harcokra” hangsúlyt helyező történelemoktatás dicsőséges hódítások sorozataként állít be, az mindenekelőtt dicstelen erőszak. Ezért ragaszkodnak a történelmi amnéziához azok, akik a bunkósbotot fogják. Zinn könyve segít abban, hogy nemet mondjunk az amnéziára – és a bunkósbotra.