Mennyiben felelősek a német és japán emberek a kormányaik által elkövetett atrocitásokért? És – kéri számon nagyon indokoltan ugyanezt a másik irányban is: mennyiben felelősek a brit és amerikai emberek a civilek elleni ádáz terrorbombázásokért, amelyeket mint hadászati technikát, a nyugati demokráciák fejlesztettek tökélyre, és amelynek csúcsa Hirosima és Nagaszaki lett – amelyek bizonyosan a történelem legleírhatatlanabb bűntettei közé tartoznak?
– teszi fel a kérdést Dwight Macdonaldra hivatkozva Noam Chomsky az értelmiségiek felelősségéről írt híres 1967-es cikkében.
Chomsky barátja, Howard Zinn így próbálja bemutatni Hirosima leírhatatlan borzalmait Az amerikai birodalom története alulnézetben című könyvében:
Az értelmiségieknek módjukban áll felfedni a kormányok hazugságait, elemezni az intézkedéseiket azok kiváltó okai, indítékai és gyakran rejtett szándékai alapján. Az értelmiségiek – a nyugati világban legalábbis – rendelkeznek azzal a hatalommal, amely a politikai szabadsággal, az információkhoz való hozzáféréssel és a véleménynyilvánítás szabadságával jár. Egy kivételezett kisebbség számára a nyugati demokráciák biztosítják a szabad időt, a létesítményeket és a képzést annak az igazságnak a felkutatásához, amely ott rejtőzik az eltorzítás és a megtévesztés, az ideológia és az osztályérdekek fátyla mögött – amely fátyolon keresztül a jelen történelmének eseményei elénk tárulnak. Az értelmiségiek felelőssége ezért sokkal nagyobb annál, amit Macdonald „az emberek felelősségének” nevez – éppen az értelmiségiek élvezte egyedülálló kiváltságok miatt.
Mi a helyzet a műszaki és természettudományos értelmiséggel?
Amikor az 1990-es években fizikusnak tanultam az ELTE-n, magfizika előadáson kizárólag tudományos és technikai szempontból esett szó az atombombáról: mi szükséges a láncreakció beindításához, milyen folyamatok játszódnak le, és így tovább. A tíz évvel korábbi csernobili katasztrófából mindenekelőtt az a tanulság lett levonva, hogy még kiválóbb szakembereket kell képezni.
Arundhati Roy indiai író kiváló esszéiben olyan társadalmi kérdésekkel is foglalkozik, mint az óriási duzzasztógátak építése Indiában (amelynek következtében alsó hangon is 33 millió embert – a lakosság úgy 3%-át költöztették vagy zavarták el lakóhelyéről), India atomhatalommá válásának nyomasztó valósága, vagy – a pazarul kétértelmű, Power Politics című esszében – az energetikai szektor és a politikai hatalom összefonódása. Fizikusként arra készítettek fel minket, hogy a power szó teljesítmény, energia értelmével foglalkozzunk – de a power másik jelentéséről, a hatalomról nem esett szó. A műszaki értelmiséget másutt is magas szintű technikusi hozzáállásra képezik ki: arra, hogy a mit és a hogyan kérdésre fókuszáljanak. A hatalom igazi kérdése, a miért nem rájuk tartozik.
És ez nem csak az egyetemi képzés szintjén van így. Az emberi történelem legleírhatatlanabb bűntényei között számontartott hirosimai és nagaszaki atomtámadás fegyverein egészen páratlan tudóscsoport dolgozott éveken át Los Alamosban. Ám…
A Chicagói Egyetem tudósai, élükön a Nobel-díjas James Franckkel, azt javasolták, hogy a bombát lakatlan területre ledobva demonstrálják hatóerejét, és így győzzék meg a japánokat, hogy kapituláljanak. Az Ideiglenes Bizottságnak legalább egy tagja – a Haditengerészet helyettes államtitkára, Ralph Bard – egyetértett. Azonban az Ideiglenes Bizottság „Tudományos Panelje” – amelynek Robert Oppenheimer, a bomba elkészítéséért felelő vezető tudós is tagja volt – elutasította az elképzelést, ahogy maga a Bizottság is. Később Oppenheimer azt nyilatkozta, hogy a Tudományos Panelnek „fogalma sem volt a katonai helyzetről Japánban… Ám a fejünkben ott motoszkált a gondolat, hogy az invázió elkerülhetetlen – mert azt mondták nekünk.”[1]
Idén lenne 100 éves Howard Zinn történész-aktivista-drámaíró, akinek 1980-ban megjelent A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben) című műve Noam Chomsky szerint „szó szerint egy egész nemzedék lelkiismeretét megváltoztatta”.
Az évforduló alkalmából a Bordeaux melletti Théâtre le Levain (Kovász Színház) – terjesztőpartnere, a Teleki Téka, valamint médiapartnerei, a Mérce és a Tett közreműködésével – decemberben két Zinn-kötetet jelentet meg magyarul, Piróth Attila fordításában. A Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza a Könyvmecénás program keretében november 20-ig elővásárlással és mecénálással támogatható. Az amerikai birodalom története alulnézetben című rajzolt történelemkönyv a Teleki Téka oldalán előrendelhető és támogatható.
Az elkövetkező hetekben a Mércén és a Tetten részleteket és ismertetőket teszünk közzé e művekből, művekről.
Howard Zinn magyarul korábban megjelent Engedetlenség és demokrácia című művéről (Théâtre le Levain és Napvilág Kiadó, 2019) itt tájékozódhat. Howard Zinn történelemszemléletéről a Tett Howard Zinn, a néptörténész című cikke nyújt rövid áttekintést.
A Los Alamos-i csapatnak tagja volt Richard Feynman is, akit sokan a huszadik század egyik legeredetibb gondolkodású tudósának tartanak. Tréfál, Feynman úr? című önéletrajzi könyvében számos anekdota tanúskodik arról, hogy Feynman előszeretettel fordult szembe az öncélú tekintéllyel. Ám a bomba miértjének kérdését még ő sem vetette fel. A nevadai sivatagban végzett sikeres próbarobbantás utáni hangulatról ezt írja önéletrajzi könyvének Los Alamos – alulnézetből című fejezetében:
A bomba felrobbantása után boldogság és izgalom töltötte be Los Alamost. Egymást érték a partik és az összejövetelek, dzsippel jártunk házról házra, állandóan vendégeskedtünk valakinél. Emlékszem, egyszer, amint a dzsip végében üldögéltem, magam is alaposan földobódva a sikertől, látom, hogy egyedül Bob Wilson nem örül: csak gubbaszt magában és búslakodik.
– Te meg min keseregsz? – kérdem tőle.
– Szörnyű dolgot műveltünk!
– Hiszen te indítottad el az egészet! Te hívtál ide minket!
Hát igen: nekem meg a többieknek megvolt rá a jó okunk, amiért belekezdtünk ebbe az egészbe. Keményen dolgoztunk a sikerért, a munkánk izgalmas volt és sok örömet hozott. És eközben egyszerűen nem tekintettünk előre, nem gondoltuk végig, hova vezethet mindez. Bob Wilson volt az egyetlen, aki még akkor, abban a percben is arra gondolt: úristen, mi lesz ebből?![2]
Ki teszi fel hát a miért kérdést, ha a technikai ismeretek birtokában lévő tudósok zöme sem?
És ki választja ki a szempontokat, amelyek alapján mérlegelhetjük az ilyen páratlanul fontos kérdéseket?
Szerencsére sokan. Dwight Macdonald. Noam Chomsky. Arundhati Roy.
És a második világháborúban bombázótisztként harcoló, majd háborúellenes aktivistaként és történészként is elismert Howard Zinn is sok szemszögből közelíti meg a kérdést.
Artists in times of war[3] (Művészek háború idején) című könyvében kimondja: ezek a dolgok nem csak a politikai hatalommal rendelkezőkre tartoznak.
Ha ezt a szót [szakmaiság] hallom, kicsit megijedek, mert ez arra korlátozza az emberi lényeket, hogy a szakmájuk által szabott határokon belül maradjanak.
Történészként szoktam szembesülni ezzel. A vietnámi háború során a történészek találkozókat tartottak. Miközben dúlt a háború Délkelet-Ázsiában, a nagy kérdés az volt: „Foglaljanak-e állást a történészek a háborút illetően?” Nagy vita alakult ki. Néhányunk benyújtott egy állásfoglalást, amely szerint: „Mi, történészek, úgy véljük, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia Vietnámból.” Más történészek ellenezték. „Nem arról van szó, hogy nem gondoljuk úgy, hogy az Egyesült Államoknak ki kellene vonulnia, de mi csak történészek vagyunk. Ez a kérdés nem ránk tartozik.”
De akkor kire tartozik? A történész azt mondja: „Nem rám tartozik.” Az ügyvéd azt mondja: „Nem rám tartozik.” Az üzletember azt mondja: „Nem rám tartozik.” A művész azt mondja: „Nem rám tartozik.” De akkor kire tartozik? Azt jelenti ez, hogy a világ legfontosabb kérdéseit azokra az emberekre hagyjuk, akik az országot irányítják? Hát ennyire ostobák lennénk? Nincs elég történelmi tapasztalatunk arról, hogy mit jelent, ha a fontos döntéseket a Fehér Házban, a Kongresszusban, a Legfelsőbb Bíróságban ülő emberekre hagyjuk, meg azokra, akik a gazdaságot uralják?
Az amerikai birodalom története alulnézetben című könyvében Zinn világos példát ad arra, amit Chomsky az intézkedéseik kiváltó okainak, indítékainak és gyakran rejtett szándékainak kereséséről ír.
A magyar kiadás borítóját Janković Milán tervezte
A kötet a Könyvmecénás program keretében elővásárlással támogatható.
Zinn nem csak történészként, hanem színdarabíróként is élésen állást foglalt a kérdésben. Vénusz lánya[4] című színdarabjában Paolo Matteotti fizikust egykori Los Alamos-i kollégája, John Lendl felkéri, hogy vegyen részt a Védelmi Minisztérium újabb projektjében:
PAOLO: Tudod, hogy megfogadtam: nem dolgozom többé a kormánynak. Megmondtam nekik, hogy az űrrakétaprogram nem fog működni – de még ha működne is, csak fokozná a fegyverkezési versenyt.
LENDL: Mégis elvállaltad, hogy a sugárzási problémákon dolgozz, amikor nyolcvanötben a sivatagban végeztünk teszteket.
PAOLO: Úgy éreztem, életeket menthetek vele.
LENDL: Pontosan ezért van rád szükségünk most is! (Hatásszünetet tart.) Van egy új fegyverünk a tervezőasztalon.
PAOLO: Új fegyver? Annyi bombánk van, hogy a világ összes városát le tudnánk rombolni! Őrültség!
LENDL: Őrültség vagy sem, ez a valóság.
PAOLO: Örülök, hogy kívülálló vagyok.
LENDL: Egyikünk sem az, Paolo. Ezen a bolygón élünk, nem másikon. És a gyerekeink is. És gondolnunk kell a gyerekeinkre. Való igaz, hogy a hidegháborúnak vége. De új ellenség jelent meg: a terrorizmus. Nem mondhatunk le a fegyverekről! Úgyhogy új fegyver készül, egy új katonai támaszpontról indítható fegyver.
PAOLO (feláll, fel-alá kezd járkálni, a fejét rázva): Őrültség! Már így is száz országban van katonai támaszpontunk!
LENDL: Igen, de van egy közös gond azokkal a támaszpontokkal.
PAOLO: Egyik országban sem látnak szívesen minket.
LENDL: A kormányok még hajlandók rá, vagy nyomásgyakorlással rávehetők. De az ott lakók… Egyre több a nyílt ellenségeskedés – Koreában, Japánban, a Közel-Keleten. És nem csak az ellenségeskedés. A terrorizmus is. Úgyhogy a kérdés az, hová telepíthetnénk katonai támaszpontot úgy, hogy a helyiek ne ellenezzék?
(Paolo felmutat az égre.)
LENDL (lelkesen): Pontosan! Az űrbe! Évtizedek óta lövünk fel űrhajókat – de fegyvert eddig még nem telepítettünk. Ahogy mások sem. Pedig milyen izgalmas elképzelés!
A fényképet Jeff Zinn rendező engedélyével közöljük.
***
Paolo lánya, Aramintha azonban szembesíti apját a természettudós felelősségével.
PAOLO: Nem ilyen egyszerű a dolog. Ha arra kérnének fel, hogy egy atomfegyveren dolgozzak, természetesen elutasítanám. De ha hallottad, amit mondtam, ha felfogtad az agyaddal…
ARAMINTHA: Már megint kezded – az agyaddal izmozol…
PAOLO (nem reagál rá, dühösen): …akkor tudnád, hogy itt egy lehetőség, hogy életeket mentsünk, hogy kijelöljük a határokat, hogy észérveket vigyünk az esztelen vitákba, hogy kimondjuk: az eszközeitek következtében ennyi leukémia alakul ki, annyi nyirokcsomó-daganat, emennyi üregéből kiégett szemgolyó. Erről tudni kell!
ARAMINTHA: Már tudnak róla, de nem számít nekik.
PAOLO: Nekem viszont igen. És John Lendlnek is. Mindannyiukat egy kalap alá veszed. Ismerem Johnt. Megbízom benne. A Globális Föderalisták tagja volt.
ARAMINTHA: Mussolini talán nem volt szocialista? Nixon talán nem volt kvéker? Ronald Reagan is alighanem kalapozott össze adományokat a cserkészlányoknak!
PAOLO: Micsoda kikezdhetetlen logika!
ARAMINTHA: Miért nem jársz egymagad a végére, és teszed közzé az egészet?
PAOLO: Nem állnak rendelkezésemre az ő eszközeik.
ARAMINTHA: Szóval megfogtak. Te leszel az ő egyik eszközük, ahogy Los Alamosban is! Nem hallgattak rád, és nyomorultul érezted magad. Miért dolgoztál nekik egyáltalán?
PAOLO: Valakinek ki kellett jelölnie a biztonsági szinteket! Kiskatonákat küldtek a tesztelési területre. Vezényeljék hátrébb őket, mondtam. Tündérmesékkel etették a katonákat.
ARAMINTHA: Aztán veled mondatták ki. „Így már rendben van. Most már tudjuk, mekkora távolság biztonságos. Folytathatjuk.” A szemükbe mondhattad volna, amit egyszer nekem mondtál: „Nincs biztonságos távolság.”
PAOLO (jegesen): Nem hagyhattam figyelmen kívül a valóságot. Nem menekülhetünk mindannyian Guatemalába! A való világban össze kell fognunk azokkal, akiknek valamekkora hatalma van – mint John Lendlnek.
ARAMINTHA: Sok hozzá hasonló alakkal találkoztam az amerikai nagykövetségen Guatemala Cityben, amikor segítséget próbáltam szerezni a falunknak. A hadsereg embereket mészárolt. „Az Önök oldalán állunk” – mindig ezt mondták. Hazudtak.
PAOLO: Értem, amit mondasz, Aramintha – de ismerem Johnt.
ARAMINTHA: Szóval elvállalod. Miért nem utasítod el az ajánlatukat, és mondod el országnak-világnak a terveiket, hogy még több fegyvert akarnak, amivel mindannyiunkat megölhetnek? Miért nem fogod a terveket, és küldöd el az újságoknak?
PAOLO: Nem vagyok hős, Aramintha.
ARAMINTHA (kiabálva): Miért nem? Azt akarom, hogy az apám hős legyen!
ARAMINTHA: Egyszer azt mondtad, hogy az épelméjűséget a háborodottságtól csak egy hajszál választja el.
PAOLO: Igen, de csak az egyik irányban.
ARAMINTHA: De igazából nem azok a háborodottak, akiknek állandóan a háborún jár az eszük, akik bombákat csinálnak?
PAOLO: Talán nem háborodottak, hanem tévúton járnak.
ARAMINTHA: Hú, ettől mennyivel jobban érzem magam! A kilőtt rakéták is csak tévúton járnak!
PAOLO: Nem mindenki gonosz odafönt. Még az elnök is… végső soron ő is ember!
ARAMINTHA: Talán az volt, mielőtt elnök lett. De amikor látom a tévében, ahogy mosolyog, azt gondolom: mindegy neki, hogy én élek-e vagy halok!
PAOLO: Úgy látszik, úgy gondolod, hogy a kormány természeténél fogva rossz.
ARAMINTHA: Úgy gondolom, hogy minden kormányzat természeténél fogva rossz!
PAOLO: Történetesen ismerek pár embert Washingtonban, akik számára nem mindegy.
ARAMINTHA: Akik számára nem mindegy, azok nem maradnak Washingtonban, nemde? Mint a barátod, George Kisty?
PAOLO: Miután otthagyta az elnöki tanácsadó testületet, képes volt bármit is elérni?
ARAMINTHA: Anya azt mondta, hogy rengeteg embert ihletett meg szerte az országban.
PAOLO: Hányat? Százat? Ezret?
ARAMINTHA: Egyszer azt mondtad…
PAOLO (kétségbeesetten): Te jó isten! Te sosem felejted el, amit egyszer mondtam?
ARAMINTHA: Azt mondtad: „A kis számoknak nagy ereje lehet.” Meséltél a mértani sorozatról – hogy kettővel indulsz, aztán nemsokára tizenhat lesz belőle, aztán százezer. Azt mondtad, ez áll az atomenergia mögött. Azt mondtad, hogy ez az élet nagy titka…
***
Képzeljük el, hogy egy TTK-s vagy műegyetemi tanévnyitón nem csak egy ismert tudós tartana előadást egy szűk terület legújabb eredményeiről, hanem mondjuk egy színi társulat is előadná Howard Zinn Vénusz lánya című darabját. Képzeljük el, hogy a természettudományos és műszaki szaktudás birtokosait a művészet páratlan figyelemfelhívó erejével emlékeztetnék arra a felelősségre, amelyről Chomsky beszél – és amelyet oly könnyű elhessenteni az igazság keresésének eszményére hivatkozva.
Ettől nagyon messze vagyunk. Nem csak a szakmán kívüliek hangja nem jut el egykönnyen a hallgatókhoz, de még a szakma legnagyobbjainak eredeti hangja sem, csak az elképzelései. Már a részecskefizikai doktorimon dolgoztam, amikor felkértek Einstein öt, 1905-ben írt cikkének magyarra fordítására. A cikkek nem sok új fizikai ismeretet tartogattak: a bennük szereplő elképzeléseket másod-harmadévben, száz év távlatából, mások eredményeivel kiegészítve alaposan megismertük. Amit viszont nem ismertünk viszont, az a korszakos felfedezést bemutató cikkből sugárzó alkotó erő, a páratlan tudós egyedi gondolkodása volt. Az, amit minden hallgató remél, hogy kutatóként átélhet.
A természettudomány páratlan kollektív vállalkozás – az emberiség egyik kiemelkedő szellemi teljesítménye. De ha nem látjuk benne az egyén teljesítményét, akkor az egyén felelőssége fölött is könnyen elsiklunk. Ami pontosan azoknak az érdeke, akik a miért kérdésében maguk akarnak dönteni. És akikre ezt – mindannyiunk érdekében – nem szabad ráhagynunk.
Ebben a rá nem hagyásban a művészek – és kiemelten a színház – szerepe megkerülhetetlen.
Egy színdarab, ahogy minden egyéb művészeti forma (regény, vers, zenemű, festmény), képes lehet áttörni a korlátokat. A valóság nagy képzelőerejű átdolgozásával túlléphet a hagyományos bölcsességeken, túlléphet az ortodoxián, túlléphet az intézményrendszer kinyilatkoztatásain, kibújhat a kultúránk által továbbadott elképzelések alól, és megkérdőjelezheti a rassz, osztály, vallás, nemzet jelentette határokat. A művészet mer nulláról indulni, az emberi szükségletek alapjáról, azokból az érzésekből, amelyek nincsenek megjelenítve abban a valamiben, amit valóságnak nevezünk. Az 1968-as francia lázadók szlogenje így szólt: „Soyez realiste. Demandez l’impossible.” (Legyetek realisták! Követeljétek a lehetetlent!)[5]
Képzeljük el ezeket a szavakat a Színház- és Filmművészeti Egyetem kancellárja, Szarka Gábor ezredes, a honvédelmi miniszter korábbi kabinetfőnöke szájából. És képzeljük el, hogy ezután arra biztatja a diákokat, hogy foglalkozzanak a színpadon saját maguk által választott, aktuális társadalmi kérdésekkel – a sztrájkjoguktól megfosztott, majd kirúgott tanárokkal, a lakbérhátralék rendezésének lehetősége ellenére az otthonukból az utcára tett idős emberekkel, a szögesdrót kerítés tövében megvert, megalázott és visszafordított menekülőkkel és a Földközi-tengerbe fulladó társaikkal, a szexuális identitásuk vagy irányultságuk miatt megbélyegzettekkel, a testi önrendelkezésüktől lépésről lépésre megfosztott nőkkel, a roma származásuk miatt szegregált egyházi iskolákba kényszerített gyerekekkel, a rájuk bízott fiatal sportolókat fizikailag és szexuálisan bántalmazó edzőkkel, a tanítványaikat a szereposztó díványra invitáló rendezőkkel, a papok szexuális visszaéléseit eltussoló egyházzal, az uniós támogatások milliárdjait kamuprojektekkel szervezetten lenyúló politikai klikkel, a soha meg nem épülő sokmilliárd eurós atomerőművel a lakosságot évtizedes adósságba taszító kormánnyal, az érdemi közpolitikák hiányát a megbélyegezhető társadalmi csoportok ellen hergeléssel és fasiszta retorikával palástoló kormányfővel.
És képzeljük el, hogy tíz- és százezrek látják ezeket a színdarabokat, így a közgondolkodást ezek alakítják, nem pedig a kormányközeli gazdasági hatalmi csoportoknak átjátszott és az ellenzéki hangoktól megtisztított médiák, illetve a közszolgálatiságát hosszú évek óta be nem töltő úgynevezett közmédia. És képzeljük el, hogy Demeter Szilárd azt nyilatkozza, hogy pontosan ezért van szükség több kő- és független színházra. Hiszen a mindannyiunkat érintő kérdésekkel foglalkozni mindannyiunk felelőssége – ezért a politikai színház elengedhetetlen a demokráciához.
Lehetetlen?
Akkor követeljük és valósítsuk meg a lehetetlent!
A cikkben szereplő fotókat a Vénusz lányát elsőként színpadra állító Jeff Zinn – Howard Zinn fia – bocsátotta rendelkezésünkre. A címlapon szereplő rajz Howard Zinn Az amerikai birodalom története alulnézetben című művéből származik.
[1] – Howard Zinn, The Bomb, City Lights Books, 2010.
[2] – Richard P Feynman, Tréfál, Feynman úr?, fordította ifj. Vitray Tamás, Park Kiadó, 2010.
[3] – Howard Zinn, Artists in Times of War, Seven Stories Press, 2003.
[4] – Howard Zinn, Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza, fordította Piróth Attila, Théâtre le Levain, 2022.
[5] – Howard Zinn, Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza.
