A rendszerváltás óta az állam jellemzően egyre csökkenő szerepet vállal a szociális ellátások területén. A mostani törvénymódosítási javaslattal erre minden eddiginél jobban ráerősít a kormány.
Szociálpolitikusként, az Utcáról Lakásba! Egyesület egyik vezetőjeként pontosan látom, hogy a jelenlegi kormány konzekvensen szűkíti a szociális ellátórendszert. A segélyezési törvény 2015-ös módosításaival az ellátásokra fordított összeget vágta vissza, illetve konzekvensen utoljára 2018-ban erősített rá az ellátások fejlesztése helyett a hajléktalanság kriminalizációjára is. Emellett jellemző tendencia, hogy lakáspolitikai eszközökkel a szociálisan rászorulók helyett csak a középosztályt segítik, s csak ingatlanvásárlásban. Jellemző trend még az ellátások átcsatornázása az állam felől az egyház és külső szolgáltatók felé. Mindez a szociális ellátórendszert egyre esetlegesebbé, egyre kevésbé univerzálissá teszi.
Ezt Ferge Zsuzsa már korábban is hangsúlyozta, amikor a most tervezetthez hasonló, a szociális ellátórendszer mibenlétét is átkeretező szemléletváltás törvénybe iktatása még nem súlyosbította a helyzetet.
„… a szociális szakma megbecsülése és támogatása kulcskérdés a Magyar Kormány számára, mert ennek a szektornak a megerősítése a teljes nemzet érdeke és felelőssége.”
Csinálhatnánk egy kvízjátékot arról, hogy ki és mikor nyilatkozta a fent idézett mondatot, de nem várom meg az olvasók Google-kereséseit: Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkár írta ezt 2018-ban, a Szociális Szemle a Szociális Törvény megalkotásának 25. évfordulójára kiadott tematikus számának bevezetőjében. Az a Fülöp Attila államtitkár, aki szerint ma már „kommunista örökség”, hogy a rászorulók problémáit az állam oldja meg.
Egyelőre futottak még kategóriát ment a hírekben a szociális törvény tervezett változtatásai körüli diskurzus. A jogalkotók jó ötletnek vélték, hogy egyfelől a tervezett változtatásokról nyilvánosan ne egyeztessenek senkivel sem, másfelől pedig azt, hogy a javaslatot egy 160 oldalas salátatörvényben rejtsék el, amelyet az érdeklődők természetesen megtalálhatnak a parlamenti irományok közt az 1620-as szám alatt.
A közérdeklődésre eddig leginkább számot tartó téma a jogszabály második paragrafusának cseréje. A 2. § eddig így szólt: „A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.”
Ez a szövegrészlet sem volt már egyértelműen összhangban az állam állampolgárokért vállalt felelősségéről alkotott minden elképzeléssel – így például az Európai Unió és az ENSZ is szélesebb körben látja ideálisnak az állami felelősségvállalást a területen (Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 22. cikkelye szerinti megfogalmazásban „Minden személynek mint a társadalom tagjának joga van a szociális biztonsághoz, továbbá jogosult arra, hogy – az államok erőfeszítései és a nemzetközi együttműködés révén, és az egyes országok szervezetével és gazdasági erőforrásaival összhangban – a méltóságához és személyiségének szabadon való kifejlődéséhez szükséges gazdasági, szociális és kulturális jogai érvényesüljenek”. Erre támaszkodnak többek közt az EU szociális pillérei is. Magyarország értelemszerűen aláírója ezeknek).
Azonban a hazai törvényhozás az új módosítóban így cserélné le az erre vonatkozó paragrafust:
(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.
Ez törvénybe emelt hárítás, kifogások keresése és a felelősség lerázása.
A közhiedelemmel ellentétben eddig is – a segélyezési szabályozások 2015-ös módosításai előtt is, és azóta meg főleg – számos ember maradt szociális segítségnyújtás vagy anyagi támogatás nélkül. Eddig ez rendszerhibának számított, ezzel a jogszabályváltozással azonban normává válik.
A sajtóban eddig a törvénymódosítási javaslatnak főleg csak az az eleme kapott visszhangot, hogy az állam eltörölné az egyénnel szembeni felelősségét, bár nem tudjuk, hogy ez a gyakorlatban mit fog jelenteni.
Azonban szociális munkásként egy másik fontos elemre is felhívnám a figyelmet.
A szociális szakmában régóta napirenden van 2 alapvető pénzbeli ellátás, a családi pótlék, és az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összege: ezek 2008. január elseje óta változatlanok.
A családi pótlékról a módosítóban nem esik szó, holott a korrekció szükségességéről gyakorlatilag szakmai egyetértés uralkodik. Az öregségi nyugdíjminimum azonban több helyen szerepel a módosítóban: számtalan helyen tervezi törölni a megnevezését a jogalkotó. Ez az ellátás viszont nemcsak saját jogán érdekes, ahogy ezt a mostani törvényváltozás is megvilágítja: a törvény szövegébe a tervezett módosítás szerint január elsejével az „öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összege” szövegrész helyébe mindenütt a „szociális vetítési alap összege” megfogalmazás kerül. Az átírás célja, hogy a törvény esetleges olvasói, alkalmazói elől elrejtse a tényt, hogy ez nemcsak egy elméleti, képletbe helyettesítendő szám, hanem olyan ellátások összege, amelyet emberek a kezükhöz kapnak.
Jelesül 28 500 forint.
A kormány már ez év elején rögzítette, hogy az ellátások számítási alapjául szolgáló összeg nem nő a többi nyugdíjjelegű ellátással együtt, s eltörölték az alkalmazhatóságának időbeli korlátozását is. Abban, hogy a nyugdíjminimum összege másfél évtizede változatlan maradt, a szociálpolitikusok, és a Portfolio fent hivatkozott cikkei szerint is jelentős szerepe lehetett annak, hogy ehhez voltak kötve bizonyos szociális ellátások is, így egy esetleges növelés azok összegét is megemelte volna.
Jelenleg a nyugdíjasok közül félmillióan kapnak 100 ezer forint alatti, és közel 40 ezren 50 ezer forintot nem meghaladó nyugdíjat, nagy részük minimálnyugdíjas. Azonban ez jóval kevesebb azoknak a számánál, akik rendszeres szociális támogatást kapnak, még úgy is, hogy a Tárki hatásvizsgálata szerint a 2015-ös szabályozási változásokkal a Fidesz 30%-kal vágta vissza a segélyezési kiadásokat 2016-ra.
A segélyezésben a következő ellátások összege kötődik ma a nyugdíjminimumhoz: az aktív korúak ellátásának két kategóriája, az időskorúak járadéka, a települési támogatások, mint pénzbeli támogatások; illetve a közgyógyellátásra, és az egészségügyi szolgáltatásokra való jogosultság megállapításához is ezt az összeget használják számítási alapként, és végül, egyes családtámogatások minimumát vagy összegét is a nyugdíjminimum szorzatában adják meg. Ezek az ellátási formák gyakorlatilag a segélyezettek körének elég jelentős részét lefedik.
Most, hiába ez a tényleges nyugdíjminimum összege is, a jogalkotó a szociális ellátások vetítési alapjaként leválasztja a minimumnyugdíj összegét a többi pénzbeli ellátásról. Így az is lehetővé válhat, hogy ha a nyugdíjminimumot emelné is a kormány, az eddig nevesítetten ahhoz kapcsolt ellátások a vetítési alapra tekintettel továbbra is változatlanok maradhassanak, összhangban azzal a jogalkotói szándékkal, hogy a saját boldogulásáért mindenki maga legyen a felelős.
Kedves szociális munkás kollégák, húzzatok, légyszi a gyártósorokra Nyugat-Európába, mert a munkátokra itthon nem sok szükség lesz. Az ügyfeleitek és a segélyezettek jobb, ha veletek tartanak, mert mindebből az következik, hogy a javaslat törvénybe iktatná az éhenhaláshoz való jogot.
És hogy itthon ki fog majd fizikai munkát végezni, és 27%-os áfás vásárlásaival segélyből is befizetni az államkasszába? Majd meglátjuk.
Holott a szociális ellátásokkal, amelyek megakadályozzák az emberek tömegeinek elszegényedését, a jövőbe fektetnénk be. Az ellátások megvonása a gazdasági válság körülményei között csak a krízist nyújtja el azzal, hogy polgártársaink tömegét veti a cselekvésképtelenségig fokozódó nélkülözésbe, most, amikor az emelkedő élelmiszer- és energiaárak miatt eleve minden korábbinál többen szorulhatnának központi segítségre.
