Szerencsés kis nemzeteknek vagy százévente van egy-egy nagy írója, olyan, amelyik megváltoztatja az egyetemes kultúra tájképét, a magyarnak egy generáción belül volt 3-5.

Irodalomról nehéz tárgyilagosan beszélni, vagy nagyon szakmainak kell hozzá lenni, vagy érzéketlennek. Ha az ember pontos akar lenni, de nem akarja a szakmaiság leple alatt tartani az igazságot, akaratlanul is patetikussá válik egy nagy íróról beszélve. Kertész Imre vagy Esterházy Péter írói nagysága viszonylag könnyű ügy, mert a halott író nagyságáról, ha nem is minden probléma nélkül, de lehet beszélni. Akárki akármit mond, ezek az írók nem csupán a magyar magaskultúra képét változtatták meg, hanem az egyetemesen elgondolhatót és elképzelhetőt: bárki számára lehetővé tették, hogy mást és máshogyan gondoljon és érzékeljen, mint annakelőtte.

Kétségtelen: nem mindenki olvas Esterházyt. Sőt, a mai magyar irodalom se folytatja ott, ahol ő abbahagyta. Se a néptömegek, se a literátusok nem mutatják közvetlenül regényeinek hatását. De se a magyar nyelv, se a(z egyetemes) kultúra, se a (lehetséges) képzelet nem maradt érintetlen attól a megrázkódtatástól, amelyben ő részesítette, ahogy ő felrázta azt, lehetővé téve, hogy régi szövegeket, régi gondolatokat és régi érzékleteket éljünk át teljesen új módon, vagy újakat lássunk olyan kontextusban, ahogyan eszünkbe se jutna. „Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig.” Ki képzelte valaha is Csepelre a barokk Magyarországot?

Nádas Péter – az én szememben legalábbis – még e szerencsés generációból is kiemelkedik és ráadásul nem is halott író, élő irodalom, most lesz éppen 80 éves. Az utolsó modernista, talán nem is csak az utolsó magyar modernista. Egy olyan tradíció képviselője, ami velejéig tradícióellenes. Állandó újító, és nem csupán felszínes értelemben: lényegi újító. Nádasnak nincsenek tipikus regényei. Van persze bennük valami közös, de mindegyik valami egészen más. A Világló részletekből, ebből az enyhén szólva heterodox önéletrajzból tudjuk, hogy családi elkötelezettség ez a modernizmus, egy olyan előbb polgári, majd kommunista család öröksége, amely a törzsi meghatározottságokkal szemben hol az egyén, hol az önmeghatározó kollektíva mellett köteleződött el. De Nádas Péter se az egyén se a kollektíva mellett nem áll, hanem csak az elköteleződés mellett. Olyan közösség- és egyénfogalmat hoz létre, amely ebben a formában nem létezett szövegei előtt. Regényei az egyed társulásának, viszonyainak, magán és publikus térben való összebogozódásainak leírásai. Nem is feltétlenül az ember társulásairól van nála szó, hanem vagy a testnek, vagy az asszociatív tudatnak, vagy (ahogy Selyem Zsuzsa bemutatta) az állatnak a közösségeiről.

Nádas Mészöly Miklós barátjaként és tanítványaként kezdte írói pályáját és olyan közeli munkakapcsolatba került vele, hogy a 70-es években írt novelláikban sokszor igen nehéz eldönteni, ki talált ki valami újdonságot, és ki leste el a másiktól. Egymással folyamatos vitában álló kisprózai művek ezek, felelnek egymásnak, cáfolják és kiegészítik egymást. Közös bennük a leíráshoz való szoros viszony, ami Nádas 1979-ben megjelent novelláskötetének címe is lesz. A leírás a francia újregény forradalmi eszköze volt arra, hogy az irodalmi hagyománnyal szemben a világot ne hazug szóvirágok és elbeszélések összességeként, hanem a valóság kijózanító erejeként ábrázolják.

Nem realizmus ez, ha realizmuson egy homályos társadalomkritikai mondandót értünk, és akkor sem realizmus, ha ennél pontosabban, a korabeli realizmuselmélet, Lukács szövegei alapján értelmezzük a realizmus fogalmát. De nagyon is realizmus, ha realizmuson a valóság kijózanító erejét értjük az ideológiai konstrukciókkal szemben.

A 70-es évek kisprózai szövegei néha banális, néha zavarbaejtő, néha intim módon mutatják be a prózai világot, de közben a formával, a leírással kísérleteznek, a magyar nyelv és a próza eszközeinek határait feszegetik. Ez, a forma mikrorétegeivel való kísérletezés Mészöly és ugyanígy Nádas szemében is a kortárs avantgárd törekvéseivel rokon. Mindaz az aprómunka, amit ekkor elvégez, Nádas későbbi regényeiben sokszáz oldalas terjedelemben fizetődik ki.

Olyan kérdésekre gondoljunk, hogy mennyire lehet tárgyilagos az író, de olyanokra is, hogy mikor kell „volt”-ot, mikor „van”-t, mikor „lehet”-et vagy akár „lehetnét” használni egy leírásban. Szőrszálhasogató játék a szavakkal, de ez lett az eszköze annak, hogy Nádas olyasmikről tudjon beszélni, amiről nagyon kevesen tudnak a világon, amikor már az érzékien összetett emberi és az elviselhetetlenség határán bemutatott embertelen prózai világ lesz szövegeinek témája. Mert a nyolcvanas évek elején szakít Mészöllyel és a mészölyi prózaminimalizmussal, és hatalmas terjedelmű regények írásába fog, miközben nem adja fel az utolsó mondatig, az utolsó vesszőig és „lehet”-ig való kidolgozás igényét. Olyan témákról ír ekkortól, amelyek a XX. század sajátos, teljes és borzalmas történetét mutatják be, szigorúan az egyed nézőpontján keresztül. Gyerekeknek az 1950-es évek politikai hatalmától át-meg átjárt szerelmeiről; veszett ötvenoldalas és többnapos szeretkezésről egy faluról Budapestre szakadt lány és egy nagypolgári származású, de kommunista kémmé vált fiatal férfi között; nemzetiszocialista eugenikusok családi vacsorájáról vagy a tábori orvos homoszexuális szerelmét a szeme láttára vízbe fojtó majd őt is halálra verő buchenwaldi SS-ről.

Nádas regényei nem könnyű olvasmányok, mert nem feltétlenül akarunk a realitásnak azokkal a rétegeivel találkozni, amit a nádasi leírás előás a számunkra. A Párhuzamos történetek első fejezetében van egy szinte allegorikus jelenet, ami példázhatja az olvasó és az író ezen viszonyát, amikor Dr. Kienast, a nyomozó egy parkban talált halott holttestét vizsgálja, akiről e vizsgálat révén azt gyanítja, hogy szexuális okokból ment a parkba, ahol találták amikor hirtelen megjelenik a kórboncnok:

„Inkább rád hagyom, válaszolta Kienast előzékenyen, de igen hálás lennék, tette hozzá a zavar legkisebb jele nélkül, ha te is megszagolnád a hasát és a fanszőrzetét. Valamilyen parfüm, illatosított szappan, vagy nem tudom, mi a szösz.

Talán fölismered, tette hozzá.

A kollégák néha puszta önvédelemből úgy tettek, mintha nem hallanák, amit dr. Kienast mond, kér vagy óhajt.”

Az olvasó néha inkább nem is hallja meg, amit az író mond, puszta önvédelemből. A Párhuzamos történetek megjelenésekor gyakori olvasói reakció volt az olvasás abbahagyása.

A realitás, amivel Nádas regényei (és ugyanígy regénynek is tekinthető „önéletrajza”) szembesítenek, nemigen elmesélhető. Ahhoz, hogy valamit elmeséljünk, ki kell jelölnünk (sőt meg kell alkotnunk) egy kezdetet, és még ennél is fontosabb módon egy célt, a történet végét, ami felé a történetszálak haladnak. De a realitás nem ilyen, hanem csak az elbeszélése az. Amikor Nádas „realitásról” beszél esszéiben, nem „A” valóságot érti alatta, és nem a valóság leképezését tartja feladatának. Az ideologikus elbeszélések: politikai, törzsi, információs konstruktumok ellenében fellépő, azokat zátonyra futtató testi, állati vagy asszociatív világokat nevezi realitásnak. Olyan világokat, amelyeket soha nem tud teljes egészében maga alá gyűrni elbeszélésük, ellentmondanak az elbeszélésnek, mert azok lezáratlanok és lezárhatatlanok.

Nádas írói hitvallása szerint az irodalmi szövegnek hűnek kell lennie a realitás ezen sajátosságához, különben hazugsággá, ideológiává válik, mint bármi más (politikai, kulturális, társadalmi) diskurzus. Ebből származik, hogy regényei az Emlékiratok könyvétől kezdve számtalan szálon futó, bonyolult módon egymásba épülő lezáratlan történetek sokaságai. A formájuk elbeszélés, történetmondás, nem a francia újregény leírása, de ezek a történetek nem a céljuk, a végük felől íródnak, nem a zárlat adja meg minden esemény értelmét. Következésképpen a részletek a leíráshoz hasonlóan egyenlővé, hierarchia nélkülivé válnak, minden egyformán fontos, van, hogy bizonyos eseményszálak elvesznek, néha hirtelen újak bukkannak elő, például egy történetszál mellékszálaként, de egyenrangúvá, vagy fontosabbá válnak, mint az őket hordozó eredeti történetszál (mint Madzar története a Párhuzamos történetekben).

Nehéz megmondani, manapság mi szerepe az irodalomnak, mit is csinál az író és az olvasója. Az „irodalom” egy olyan terminus, amely csak a XVIII. században kapta meg a mai értelmét, amikor egyrészről egyre nagyobb társadalmi jelentősége lett az olvasásnak, mert megnőtt az olvasók tábora, valamint megnőtt az egyénenként olvasott szöveg mennyisége, és ezzel együtt kialakultak olyan immerzív olvasásmódok, amelyek intim viszony hoztak létre a szövegek és olvasóik között. Innentől kezdve az irodalom szerepe társadalmilag jelentőssé vált, olyannyira, hogy a XIX. század még a legfontosabb ideológiai projektjeinek (a forradalomnak, a nacionalizmusnak, az emancipációnak, és így tovább) feladatát is javarészt rábízta. Ennek a szerepnek a feltételei egyenként és összességükben is kérdésessé váltak a XX. század végére.

Egy irodalom utáni korban élünk, amikor legtöbbször még az írók sem gondolják, hogy ebben a régebbi értelemben irodalmat írnának, hát még az olvasók, hogy azt olvasnának. Ha azt gondolják, akkor pedig jórészt egy literátus kisebbség tagjaiként teszik, amelynek vajmi kevés kapcsolata van a társadalmi egésszel, ily módon éppolyan kevéssé őrzik meg a modern irodalom fogalmát, mint az előbbiek.

Nádas Péter életművében tapintható az átmenet az irodalom korszakából az irodalom utániba.

Az Emlékiratok könyve emancipációs hevületének kulminációs pontja a Temetések éve című fejezet, és abban a forradalmi tömeg leírása. Egy olyan tömegé, amelyben minden egyed (az Emlékiratok könyve esetében: minden test) saját képességeivel vesz részt és nem válik egy arctalan massza részévé. A Párhuzamos történetek bizonyos értelemben kiábrándult világában sehol nincs a felszabadításnak ez a munkás egymásra találása. Nádas azt nyilatkozta erről, hogy ’89 után azt gondolta, nem feladata többé az emancipációs harc. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy épp ezáltal hozott létre egy egész más értelemben vett emancipációs irodalmat, többé nem a tömeg testközösségének talaján, mert ez a talaj – az irodalom számára legalábbis – elveszett, hanem a realitással való szembesítés, az ideologikus elbeszélések, a beszáradt, használhatatlan és a megkövesedett, veszélyesen mozdíthatatlan képzelet szétzúzását.