Szeptember 15-től Magyarországon csak akkor végezhető terhesség-megszakítás, ha a nő rendelkezik olyan orvosi lelettel, amely rögzíti, hogy „egyértelműen azonosítható módon” megmutatták neki „a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt” – vagyis meghallgattatták vele a magzat szívhangját.
A rendelettel, amelyet sokan a nők reproduktív jogainak csorbításaként, a nők megalázásaként értelmeztek, itthon is újra előtérbe került az abortusz kérdésköre. Szeptember 28-án, a biztonságos abortuszhoz való hozzáférés világnapján a Patent Egyesület tüntetést is szervezett, ahol több ezren álltak ki a nők abortuszhoz való hozzáféréséért.
Régen volt már ilyen nagy szabású feminista megmozdulás, és bár az apropója szomorú, mégiscsak biztató volt látni, hogy ennyien vannak, akik kiállnak az abortuszhoz való hozzáférés ügyéért, akik belátják, hogy az abortusz korlátozása hozzájárul a nők társadalmi elnyomásához.
A tüntetésen és a szívhangrendelettel kapcsolatos, az abortuszhoz való hozzáférést támogató megszólalásokban viszont megjelentek olyan szólamok is, amelyek, bár feltehetően nem ez a szándékuk, végső soron akadályozzák, hogy az abortuszért való kiállás egy szélesebb társadalmat megmozgató, rendszerszintű változásokhoz vezető ügy legyen.
Két ilyen kifejezetten divatos, külföldön és itthon is gyakran használt szólam a „Ha nincs méhed, ne legyen véleményed” („No uterus, no opinion.”), és az „Én testem, az én döntésem.” („My body, my choice.”). Ezek a szeptember 28-ai tüntetésen is több transzparensen feltűntek, gyakran voltak láthatók az elmúlt hetek közösségi média posztjaiban, reprodukciós jogokhoz kötődő feminista aktivizmusban.
Bár ez csak két kiragadott példa, rajtuk keresztül arról szeretnék beszélni, miért lehet kifejezetten kártékony az ilyen jelszavak használata, és hogyan vezethetnek végső soron azoknak a patriarchális és kapitalista rendszereknek a megerősítéséhez, amelyeket eredetileg megváltoztatni akarnak. Még akkor is (sőt, lehet, hogy kifejezetten akkor), ha csak félig átgondolt, szépen megrajzolt transzparenseken, TikTok videókban és influenszerek Instagram posztjaiban tűnnek fel.
Ha nincs méhed, ne legyen véleményed!
Ha más nem, Dúró Dóra példája mindenkinek elég érzékletesen mutatja be, hogy attól, hogy valakinek méhe van, még nem lesz a női reproduktív jogok szószónoka, sőt, a politikai karrierjének egy tetemes része épülhet arra, hogy ezek korlátozását, a nők biológiájukhoz való odaláncolását propagálja, úton-útfélen hangoztassa, hogy aki képes szülni, annak minél előbb és minél többször meg kellene azt tennie, hiszen nőként ez a kötelessége.
Azt mondani, hogy egy adott ügyről, jelenségről csak az formálhat véleményt, és csupán annak a véleménye lehet benne mérvadó, akinek abban elsőkézből van tapasztalata (ebben az esetben nő és méhe van), megakadályozza azt, hogy szélesebb, szolidaritáson alapuló társadalmi mozgalmak alakuljanak ki.
Azt sugallja, hogy egy-egy konkrét ügynek, mint amilyen az abortuszkérdés is, csupán bizonyos társadalmi csoportokra van hatása.
Ha nem vagy fekete, ne szólalj fel feketéket érintő kérdésekben, ha nem vagy egy gyarmatosított ország lakosa, ne emelj szót az imperializmus ellen, ha nem vagy nő, ne szólj bele az abortuszkérdésbe, ha nem vagy a munkásosztály tagja, ne foglalkozz a kizsákmányolással.
Azt szeretném, hogy a nők testéről férfiak hozzák a döntéseket? Hogy a feketéknek továbbra se lehessen beleszólásuk az őket érintő politikák alakításába? Hogy a gyarmati országok továbbra is csendben kövessék a gyarmatosító hatalmakat? Hogy felsőbb osztálybeliek irányítsák a munkásmozgalmakat? Nem.
Hanem azt, hogy valódi változásokat elérni kívánó politikai, társadalmi mozgalmak mögött, amilyen az abortuszhoz való jogért küzdő feminizmus is, széles társadalmi összefogás kell álljon, amelynek az alapja az empátia. Az empátia teszi lehetővé azt, hogy a másik által átélt élményeket, a másik által képviselt eszméket megértsük, magunkévá tegyük és kiálljunk értük, még akkor is, ha nem vagyunk a közvetlenül érintett társadalmi csoport tagjai.
Nagyon egyszerűen:
legyen a férfiaknak is véleménye abortusz kérdésében, még akkor is, ha nincsen méhük. Figyeljenek oda a nők szavára, állítsák az általuk átélt élményeket a politikájuk központjába, majd képviseljék ők maguk is ezeket a politikákat a nőkkel együtt, egyenlően, karöltve.
Annál is inkább, mert ahogy egy tüntetésen résztvevő férfi tökéletesen megfogalmazta, az abortusz ügye, és az a mód, ahogyan annak korlátozása megtörténik, a férfiakat is érinti:
„Egyrészről szolidaritást kell vállalnunk nőtársainkkal, másrészről pedig, ha a társadalom úgy szervezi magát, hogy a nőknek valamilyen funkciója van, akkor a férfiaknak is van. A kettő egymásra épül, én pedig férfiként sem akarok funkciókat, nem akarok férfi princípiumot. Ami a nők dolgait érinti, a férfiak dolgait is érinti.”
Egy szélesebb körű társadalmi változás sem valósítható meg izoláltan, más társadalmi csoportoktól függetlenül, így a feminizmus céljai sem érhetőek el a férfiakat kihagyva, még ha sok konzervatív hang vádolja is a feminizmust férfigyűlölettel.
Ha nincs méhed, ne legyen véleményed. Értem persze, hogy ez a magyar viszonylatban, csakúgy mint szerte a világon az abortuszkérdés kontextusában, arra vonatkozik, hogy nőként elegünk van abból, hogy a testünket érintő kérdésekről a fejünk felett, konzervatív, középkorú, fehér férfiak döntenek. Ez iszonyatosan dühítő. Viszont mikor ez ellen szólalunk fel, észben kell tartanunk, hogy nem a férfiak ellen szólalunk fel, hogy a férfiaknak legalább egy része szövetségesünk ebben a harcban, másokat pedig magunk mellé kell állítani. Még a transzparensekre írt, frappánsnak szánt jelszavainkban sem engedhetjük meg, hogy az abortuszkérdést csak a nők harcává tegyük, hogy a férfiakat felmentsük, sőt kizárjuk az erről való állásfoglalásból.
Az abortuszhoz való hozzáférés ügye, bár a legelemibb értelmében a nők testét érinti, valójában olyan politikai ügy, amellyel kapcsolatban egy ember, legyen nő vagy férfi, sem maradhat csendben. Ha az abortusz korlátozását akként értelmezzük, ami: egy társadalmi csoport rendszerszintű elnyomásának megerősítését, mindenkinek, aki elhivatott a társadalmi egyenlőség ügye iránt, kutya kötelessége kiállni egy szívhangrendelet, vagyis az abortuszhoz való hozzáférés korlátozása ellen.
Az én testem, az én döntésem!
Széles körben elfogadott nézet, hogy a nőket sem az abortuszra, sem a magzatuk megtartására ne lehessen kényszeríteni. A magzat kihordása vagy annak elvetetése a nő elidegeníthetetlen joga, hiszen végső soron mindkettő az ő testében végbemenő változásról szól.
Az én testem, az én döntésem – mondja a népszerű szólam, ami a szeptember 28-ai tüntetésen is többször feltűnt.
Amit ez, és általában az abortusz kizárólag individuális emberi jogi kérdésként való kezelése figyelmen kívül hagy, az az a társadalmi kontextus, amelyekben ezek a terhességgel kapcsolatos döntések megszületnek (megszületnek!).
Az a társadalmi, politikai és gazdasági környezet, amelyben élünk, a terhességgel és anyasággal kapcsolatos kényszerek egész sorával sújtja a nőket. Olyan kényszerekkel, amelyeket nem feltétlenül az abortuszhoz való hozzáférést megengedő, nehezítő vagy tiltó jogszabályok határoznak meg, és amelyek ugyanúgy vezethetnek a magzat megtartásához, mint elvetetéséhez.
A magzat megtartására irányuló kényszereket a mostani kormányzat is előszeretettel alkalmazza a konkrét jogszabályi módosításokon, nehezítéseken túl is. Elég a jobboldali, konzervatív politikusok olyan kijelentéseire gondolnunk, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a nők elsődleges és legfőbb feladata a szülés, és a nő addig nem is teljes értékű ember, amíg gyereke nincs. Mindezek, kiegészülve többek között azokkal a vallásos, konzervatív nézetekkel, amelyek az abortuszt bűnnek tartják, valamint a népességfogyással kapcsolatos pánikkeltéssel, egy olyan társadalmi környezetet teremtenek, amelyben a várandós nők könnyen érezhetik azt, hogy erős nyomások hajtják őket a magzatuk megtartására.
Azt is figyelembe kell venni tehát, hogy az abortusz mellett való döntés nem vákuumban történik, itt is szerepet játszanak különböző befolyásoló tényezők és kényszerek, ugyan biztosan nem úgy, ahogy azt Dúró Dóra elképzeli.
Képzeljünk el egy nőt, aki bár szeretne gyereket, anyagilag egész egyszerűen nem tudná őt eltartani. Képzeljünk el egy nőt, aki a fogalmazásgátlókhoz való hozzáférés vagy az azokról való tudás hiánya miatt esik teherbe. Képzeljünk el egy nőt, aki fél, hogy a házasságon kívül született gyereke miatt társadalmi megbélyegzés érné.
A sort sokáig lehetne folytatni. Ezeknek a befolyásoló tényezőknek, kényszereknek egyike sem kifejezetten törvényekhez vagy emberi jogokhoz kapcsolódik, anélkül viszont, hogy ezeket megvizsgálnánk, az „Én testem, az én döntésem” nem más, mint egy üres szólam, ami természeténél és legbelsőbb tartalmánál fogva ezeknek a tényezőknek a vizsgálatát, és ami még fontosabb, a kritizálását lehetetleníti el.
Az „én testem, az én döntésem” jelszó ráadásul nem csak az abortusszal kapcsolatos liberális feminista narratívákban kerül elő, hanem például a prostitúcióval kapcsolatos beszédben is, ahol talán még inkább láthatóvá és érthetővé válik annak problémássága.
Az én testem, az én döntésem, ha árulni akarom, azt tiszteletben kell tartanod, abba nem szólhatsz bele – mondja a liberális feminista érvelés. Ezzel ugyanúgy figyelmen kívül hagyja azokat a körülményeket, amelyekben ezek a „döntések” megszületnek. Márpedig, mikor valaki prostituált lesz, vagy prostituáljak, abban az esetek legnagyobb részében fizikai kényszertől, az anyagi kényszeren át, a nemi szocializációig rengeteg, a liberális feminizmus és sokszor a törvények által is figyelmen kívül hagyott kényszer játszik szerepet, amelyek aligha eredményezik azt, hogy a „szexmunka választása” egy emancipatorikus, testi önrendelkezést megerősítő pillanat legyen.
A társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatását célzó küzdelmeknek ezért hiba lenne az önálló, saját döntést a legfőbb elérendő célként megfogalmazni. Hiszen amíg azok a rendszerszintű társadalmi nyomások, amelyek ezeket a döntéseket befolyásolják, alapvetően szexisták, osztály- és etnikai szempontból meghatározottak, addig a „szabad” döntés nem más, mint egy illúzió.
A szabad döntés illúziójának kergetésével éppúgy aláássuk a szolidaritást, mint amikor társadalmi csoportokat a saját „nem-érintettségük” nyomán az állásfoglalástól felmentjük. Márpedig társadalmi csoportok közti, szolidaritásra épülő, társadalmi egyenlőséget célzó, rendszerszintű mozgalmakra van szükségünk, amelyek valódi változásokat érhetnének el, többek között az abortuszkérdésben is.
