Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Aki túlélte a frontot, és szembeszállt a nők elleni erőszak, az öregedés és halál tabujával 100 éves lenne Polcz Alaine

100 éve született Polcz Alaine, aki rengeteget tett azért, hogy megtörje a halál és a nők elleni erőszak tabuját. Munkásságában folyamatosan rámutat, az emberi mulandóság elfogadása mellett látjuk teljes egészében az életet. Háborús éveiről írt önéletrajzi regénye pedig, az Asszony a fronton, megmutatja a nők mindenkori sorsát a háború őrületében. Ez a cikk Alaine emlékére íródott, és leginkább az Asszony a frontont mutatja be. Tragikus aktualitásán keresztül bepillanthatunk nagyszüleink sorsába, és abba, milyen lehet ma az Ukrajnában frontvonalak közé szorult civil lakosság élete.

A cikk felkavaró részeket tartalmaz, szexuális és fizikai erőszakot ábrázol.

Ki volt Polcz Alaine?

Polcz Alaine Kolozsváron született, 1922. október 7-én, a tegnapi napon 100 éve. Mély nyomot hagyott benne a kor falusi kultúrája, ahol nem néztek félre az emberek, ha szembesültek a halállal. Ekkor még megvoltak azok a rituálék is, amelyek segítettek a közösségnek feldolgozni az élet végét. Ha valaki haldoklott, a falu összes lakója odament elköszönni, még az is, aki csak vendégségben járt arra. Alaine már fiatalon önkéntes nővérként dolgozott, majd későbbi életében is klinikákon tevékenykedett. Orvosnak szeretett volna menni, de akkori jegyese nem engedte, és kemény döntés elé állította: vagy egyetemre megy, vagy a felesége lesz.[1]

Fotó: Facebook / Polcz Alaine

A háború után pszichológiát tanult, majd 1970-től a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán súlyos beteg és haldokló gyermekek lelki gondozásával foglalkozott. A legtöbben úgy ismerik, mint a hospice hazai meghonosítóját, a tanatológia (a halál és gyász kutatás) úttörőjét. Alaine valóban rengeteget tett azért, hogy a halál ne legyen tabu, és a haldoklók ne magányosodjanak el, ne váljanak kirekesztetté. A haldoklásra sajnos még ma is jellemző, hogy miközben az emberek otthon, családi keretek között szeretnének meghalni, a legtöbbünk steril kórházi szobákban, egyedül, vagy épp az utakon hal meg.[2]

A halál megváltoztathatatlan és elkerülhetetlen, de viszonyunk a halálhoz nem az – Alaine ennek a viszonynak a megváltoztatásán dolgozott.

Bátor volt és szókimondó. Amikor például egészségügyi miniszterekkel találkozott, javasolta nekik: az orvosokat minden harmadik évben fektessék be egy olyan kórházba, ahol nem ismerik őket, hogy éljék meg, mit jelent a kiszolgáltatottság, amelyeknek betegeik ki vannak téve. Rengeteg könyvet írt az öregedésről, a szerelemről, az álmokról. De ha valamit mindenképp érdemes elolvasni tőle az idén, 100 éves évfordulójának tiszteletére, az az Asszony a fronton.

Polz Alaine legnagyobb tabudöntése ugyanis az, hogy saját történetén keresztül láttatta, hogy az országunkon átvonuló és harcoló katonák hogyan bántak a kezük közé kerülő női lakossággal. Miközben a háború 1945-ben véget ért, maga Alaine is csak 44 évvel később, 1989-ben írta meg könyvét élete legborzasztóbb időszakáról. Az Asszony a fronton nem ítélkezik sem a német, sem az orosz katonák fölött. Tárgyilagos, empatikus, néha még humoros is. Hihetetlen, de Alaine képes vádaskodás nélkül betekintést nyújtani személyes pokoljárásába. Mindezt annak ellenére, hogy élete a második világháború minden borzalmán végigvezet: megéli a zsidók deportálását és bújtatását, a halált, az éhezést, a fagyot, a töméntelen erőszakot, amit nőkkel szemben követtek el, a betegséget egy gyógyszerek nélküli világban, és a kisebbségi létet Romániában.

Háború és erőszak mindig együtt jár, de a hallgatás kultúrája elfedi

Polcz Alaine művének tragikus aktualitása van: ma is harcolnak orosz csapatok idegen országban, és követnek el borzalmas háborús bűncselekményeket a fronton ragadt civilekkel szemben. A mű egy olyan világba enged őszinte betekintést, ami sokszor feledésbe merül, és amit egy szomszédos ország lakossága éppen újra átél. Ha elolvassuk, azzal közelebb kerülhetünk hozzájuk.

Hogy Ukrajnában milyen súlyos atrocitások történhetnek ezekben a pillanatokban, amikor a cikket olvasod? 2022. július elején az ukrán ügyészség saját bevallása szerint több mint 21 000 háborúhoz kapcsolódó bűncselekményt vizsgált, a főügyész a BBC-nek azt nyilatkozta, hogy naponta 200-300 háborús bűncselekmény elkövetéséről érkeztek hozzá jelentések.[3] Ezeknek az atrocitásoknak egy komoly része nők ellen elkövetett erőszak,[4] de a felelős katonák azonosítása, a civilek tömegsírokban történő megtalálása, az áldozatok hallgatása, rettenetesen megnehezíti a felderítést. A valódi számok jóval súlyosabbak lehetnek.

A nők elleni erőszak persze csaknem minden háborús konfliktust jellemez, nem az orosz katonák sajátja. Jugoszláviában például jellemző volt, hogy amikor a front átvonult egy falun, a megszálló csapatok kijelöltek egy házat, ahova beterelték az asszonyokat, és ott erőszakolták őket, amíg nem mozgott újra a front.[5] Ezután általában megölték áldozataikat, hogy eltüntessék a nyomokat. Aki pedig túlélte, nem tudott vagy nem akart beszélni a vele történtekről. Ruandában az 1994-es népirtás után a becslések szerint 5000 csecsemő született nemi erőszak következtében.[6] Ezeket „a rossz emlékek gyermekeit” szüleik gyakran képtelenek voltak felnevelni, és elhanyagolták őket. A nők kiszolgáltatottsága a humanitárius válságokban a fronton kívül is folytatódik. Tanzániai menekülttáborokban például a megkérdezett burundi menekült nők 26%-a vált szexuális erőszak áldozatává már a táborban töltött idő alatt.[7]

De a háborút övező tömeges erőszak nem csak a távoli vidékek aktuálisan szenvedő lakosairól szól, és a velük való együttérzésről. Ott van családjaink történetében, transzgenerációs élményeinkben.

A könyvben nagyanyáink és dédnagyanyáink sorsával találkozhatunk. A legszörnyűbb, hogy valószínűleg ezekről a sorsokról legtöbben nem is tudunk, mert a nők ellen elkövetett erőszak a csend összeesküvésének áldozata.

Bár nehéz becsléseket mondani, az orvostörténeti adatok alapján a női lakosság negyedét, de inkább harmadát megerőszakolták a második világháborúban. Intenzív harcok után elfoglalt települések esetén a megerőszakolt nők aránya a 40%-ot közelíti meg.[8]

Ennek ellenére hányan tudunk arról, hogy nagyanyánkat megerőszakolták? Legtöbben valószínűleg életük végéig cipelték magukkal ezeket a traumákat, csendben, kimondatlanul. A ki nem mondás azonban nem tünteti el a sebeket, azok a felszín alatt is tovább öröklődnek. Traumákat nem lehet lábon kihordani. Ezért is hihetetlen fontos Alaine könyve – ő volt az első, aki megtörte ezt a tabut, és segített elindítani a gyógyulást.

Összefűzött részletek következnek a könyvből, melyek átélhetővé teszik, milyen nőnek lenni a háborúban.

Asszonyok a fronton – „Hát így éltünk

„Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: »dobre robota?«

Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal.

Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinálják: Az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan. Én is azt hittem, hogy megölnek, hogy a kezük között halok meg. A gerincem megsérült, de nem törött el. Mivel egy ponton gördül ilyenkor az ember, sebes lett a hátam, ebbe a sebbe beleragadt az ingem és a ruhám, mert vérzett, de csak később vettem észre. Annyi minden fájt, hogy ezt nem vettem észre.”

1944-ben járunk, Polcz Alaine, miután Kolozsvárt megtámadják a románok, férjével Csákvárra menekül anyósához. Egy ideig nyugtuk van, és Alaine egy háborús kórházban dolgozik. Amikor a katonai kórház költözik, választania kell, hogy megy-e a kórházzal, vagy a családjával marad. Az orvos őszinte vele: mivel már a hadikórház kötelékébe tartozik, ha elmegy, azért főbelövés jár. A kórházon viszont így is, úgy is átmegy a front, és előbb-utóbb tűzbe kerül –mindegy, mit dönt. Végül elindulnak, de nemsokára beszorulnak a hullámzó frontvonalra, ahol az előrenyomuló orosz csapatok elfogják, férjét pedig elveszti.

A katonák ekkor tömegesen erőszakolnak. Nem válogatnak, elviszik a kislányokat, de az idős nagymamákat is. „Hát Istenem, sötétben minden tehén fekete” – jegyzi meg ironikusan az író. Alaine nem fél a tragikomikus élethelyzeteket sem megmutatni: a frontzsargont, a kis pillanatokat, amikor a nyomor ellenére a szereplőkből előbukkan a humor:

„A kislány, Marianne úgy menekült meg, hogy habzani kezdett a szája és kifordult a szeme. Őt otthagyták, de a nagymamáját elvitték. Azt mondta reggel a nagymama büszkén: én fegyelmezett vagyok. Ezen nevettünk.”

A könyv nagy érdeme, hogy Alaine mer arcot rajzolni az orosz katonáknak. Érződik, hogy az elkövetők is emberek. Nem kisebbíti bűneiket, de nem is moralizál, nem festi le őket a gonosz megtestesítőinek. Alaine azt is leírja, amit pozitívnak látott: „hihetetlenül bátrak voltak az oroszok, semmibe se vették a fájdalmat és a félelmet. Bár vadnak írja le őket, a kimért német katonáktól jobban félt. „Az oroszoknál soha semmit nem lehetett tudni, soha semmit nem lehetett kiszámítani, bámulatos, hogy ebből a szervezetlenségből mégis kialakult valami. Ha elmentek, sose búcsúztak, egyszerűen eltűntek. Amikor visszajöttek, óriási örömmel, üdvrivalgással üdvözöltek, ölbe kaptak, a levegőbe dobáltak, mintha a legkedvesebb rokonaikkal találkoztak volna. Jószívűek voltak, de rendkívül vadak.”

A háború, a foglyul ejtett nők és az orosz katonák viszonya néha teljesen abszurddá válik. „Az oroszok hol tőlünk loptak, hol mi vettünk el tőlük ezt-azt.” Egyes történetek egészen hihetetlenek:

„Egyszer a pincében – ahol akkor már a krumpli tetején laktunk, a krumpli fogyott, mert ették az oroszok és ettük mi is –, nem tudom miért, főbe akartak lőni. Odaállítottak négyünket a fal mellé, Mamikát, engem, Minát (ki volt a negyedik?), és mondták, hogy főbe lőnek. Az első golyó a falat találta mellettem, megfordultam és szembenevettem velük. Már mikor a falhoz állítottak, éreztem, hogy nem igaz, az a bizonyos hang, ami belül szól, mondta, hogy nem igaz. Amikor az első golyó a falat érte, biztosan tudtam már a fejemmel, az eszemmel is. Nem lehet, hogy a fal előtt három méterrel egy orosz katona eltévesztette volna a célt – géppisztollyal. Annyira meglepődtek, amikor megfordultam és nevettem, hogy azonnal leengedték a fegyvert. Odajöttek, ütögették a hátamat és hahotáztak: bravó, bravó! Tetszett nekik. Hogy mi? az ő viccük, az én bátorságom, az én ráérzésem, az ő vadságuk, vagy az egész komédia?”

Mindeközben furcsa pillanatokban csillan meg a szolidaritás. Amikor például mindenki nagyon éhezik, az egyébként háborús bűnöket folyamatosan elkövető katonák megosztják a civilekkel az utolsó falatokat. Egy ponton a tisztek megpróbálják felelősségre vonni katonáikat az erőszakért. Alaine egy sor katona közül kiválaszthatja, melyik bántotta. Mikor megismerte erőszakolóját, és látta a félelmet a szemében, nem mutatott rá. Mert „semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Miért, mikor a többit nem? És egyetlenegyet is miért?”

A frontvonal közben folyamatosan hullámzott: visszajöttek a németek, aztán megint az oroszok. A katonáknak minden ilyen nagyobb harc vagy visszafoglalás után három nap szabad rablás és szabad erőszakolás járt. A nőknek nem volt menekvés, különösen a fiatal lányoknak nem. Mindenki tudta, hogy a katonák kedvelt célpontjai, és kockázat rejtegetni őket. Alaine így ír arról, amikor egyszer szökni próbált:

„…Géppisztollyal rendkívül könnyű eltalálni valakit, nem kell célozni, csak leadni a sorozatot célirányba, egy golyó úgyis talál….. Miért akartam, hogy ne találjanak el? Nem is a fejemmel akartam. Ilyenkor az ember nem gondolkozik, csak fut ösztönösen, nem a haláltól fél, hanem érzi a golyók süvítését, és szeretné elkerülni. Menekültem. Senki se akart befogadni. Féltek; fiatal, tizenkilenc éves nő voltam, tudták, hogy sokszor elhurcoltak. Féltek befogadni, hogy utánam jönnek az oroszok.

Egyszer bejött a pincébe egy orosz katona, aludtam. Álmomból ébresztett föl, fölém hajolt, fölrázott…..Nyolcvan ember hallgatta tétlenül a könyörgésemet. Mutattam, hogy befogom a géppisztoly csövét, a tenyeremet teszem rá, hogy ne tudjon lőni a katona. Féltek, hallgattak és tűrték, hogy előttük és a gyermekek előtt megerőszakoljanak….Mindenesetre sokszor megtámadtak. És megtanultam, hogy férfival szembe nem szállhatok, gyöngébb vagyok, védekezni nem lehet, ütni nem lehet, mert erősebben ütnek, elszaladni nem lehet, mert utolérnek. Nem ér sokat az a tanács sem, hogy rúgj a támadó nemi szervébe, rúgj a lába közé – ahogy most mondják: rúgd tökön! Az elsőt rúghatod, de a következő percben a földön vagy, és aztán valószínűleg nem is kelsz fel többet, mert elintéznek. De hogy akkor a pincében olyan sok ember mért félt, mért nem mert segíteni? Érthető, de mégis csodálkozom, ha nagy ritkán eszembe jut.”

Ahogy halad a történet, romlanak a körülmények a fronton, egyre nagyobb a nyomor. A könyvből nem csak a női perspektíva bontakozik ki, de általában is megtudhatjuk, milyen a civilek élete a háború epicentrumában. A leírt jeleneteket csak még inkább hitelessé teszi a humor, Alaine olyan részleteit is feleleveníti a fronton ragadt emberek hétköznapjainak, amelyekre ritkán gondolunk. Amikor például közeledett a front, kiöntöttek minden alkoholt, amit találtak – a részeg katonák ugyanis mindig veszélyesebbek. Vagy olvashatunk arról, milyen nehéz wc-re menni, ha megállás nélkül lőnek egymásra a harcoló felek. Így ír arról, amikor anyósával épp egy pincében, egy tömegszálláson raboskodtak:

„Hát hogy éltünk a pincében? Lőttek, állandóan lőttek. Hol ki, hol be. De este 6 órától 6 óra 10 percig mindig tűzszünet volt. Ezt ma sem értem, hogy miért, és azt sem, honnan tudtuk, hogy tűzszünet lesz? De akkor mindannyian fölrohantunk, nők, gyerekek, férfiak, ki-ki letolta a nadrágját és végezte a dolgát. Ilyen jelenetek zajlottak: „Maga marha, nem látja, hogy az én lábamra pisil?” – Egy nő pedig sírva jött le, ki volt bontva a magas szárú cipője, ezért elállt a szára, s azt mondta: nézzék, beleszartam a saját cipőmbe. (…)

Eleinte beszéltünk róla, hogy büdös a szánk, mert nem tudunk fogat mosni. Aztán ilyesmi nem jutott már eszünkbe, nem is éreztük. A mosakodás hiányát se. A pincében nyolcvan ember. A víz még inni se volt elég, s pár nap alatt megszűnt az igényünk a mosakodásra is. Az ellenben szörnyű volt, hogy annyit vérzett az ember, és nem tudott tiszta bugyit venni. A lövészárokban befagyott a vér, éjszaka föllazult, aztán beszáradt, törte az ember combját a bugyi, és mindig úgy érezte, hogy vérszagú. De hiszen vérszagú volt körülöttünk minden.”

A higiéniai viszonyok siralmasak voltak, az erőszakoló katonák pedig gyakorlatilag megfertőztek mindenkit. Nőgyógyászhoz senki nem fért hozzá. Maga Alaine is gonorrhoeás lett, amit a gyógyszerhiány miatt a háború után sem tudtak gyógyítani. A hashártyagyulladástól a tüdőfertőzésig minden mást is elkapott. Ez teljesen tönkretette a szervezetét, amibe a háború után majdnem belehalt. Egész életében betegeskedett, és gyermeke se lehetett. Polcz Alaine becslése szerint ekkor az ország egynegyedének gonorrhoeája volt, a Magyarországon tartózkodó csapatokat is beleszámítva.

A mű vége talán a legszívszorítóbb: Alaine hazaérkezik a szétlőtt Budapestre, és szembesül azzal, hogy a megtörtént borzalmakról nem lehet beszélni. Ez volt a nők sorsa, teljes magányban saját múltjukkal:

„Ültünk az asztalnál, a kis kolbászt, amit eddig rejtegettem, nem is vettem elő. Itt nevetségesnek tűnt. Nyelv volt paradicsomszósszal. Ámultan néztem és csendesen ettem.
– Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
– Nálatok is? – kérdezte anyám.
– Igen – mondtam –, nálunk is.
– De téged nem vittek el? – kérdezte anyám.
– De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.

Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad?
– Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább.

Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek. Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan?
– Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább….

Aztán más dolgokról beszélgettünk. Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik!

Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket.

Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.”

Utószó

Csak ajánlani tudom az Asszony a frontont.

Egyszerűen kimondom. Hiányzol, Polcz Alaine. Köszönjük azt a sok bátorságot, amellyel szembenéztél a nők elleni erőszak tabujával, az öregedéssel és a halállal. Emléked őrizzük.

[1] – Singer, Magdolna: Partitúra: utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel. Jaffa Kiadó, 2007.

[2] – Polcz Alaine – Bitó László: Az utolsó mérföld. Budapest: Kossuth Kiadó, 2019.

[3] – Egle Murauskaite: War Crimes in Ukraine: In Search of a Response (Foreign Policy Research Institute), és a BBC tudósítása.

[4]After Rapes by Russian Soldiers, a Painful Quest for Justice (The New York Times)

[5] – Stiglmayer, Alexandra (Ed.): Mass rape: The war against women in Bosnia-Herzegovina. U of Nebraska Press, 1994.

[6] – United Nations High Commission for Refugees. Women in war-torn societies. In: The state of the world’s refugees: a humanitarian agenda. Geneva: The Commission; 1997. Box 4.3.

[7] – Human Rights Watch. Women’s Rights Project. In: Human Rights Watch world report 1998.

[8] – Pető, Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete. Történelmi Szemle, 41, 1999. 1-2.