Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért hagyjuk magukra a haldoklókat?

Amíg a születendő gyereket velünk várják, az esküvőnkre eljönnek a barátaink, addig életünk végén rengetegen kerülünk magányos és kiszolgáltatott helyzetbe. A haláltól való félelmünkben egyedül hagyjuk a haldoklókat és előítéletessé válunk az idősekkel szemben – ez pedig a legsúlyosabb igazságtalanságok egyike.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Ageizmus, tiltott halál és mit tehetünk mi

Míg régen a halál rövid lefolyású, természetes jelenség volt, ami családi keretek között, megszokott életterünkben zajlott, addig mára a medikalizált halál vált általánossá. A halál többé nem spirituális átmenet, hanem a legrosszabb periódus az emberek szemében – emiatt pedig a haldokló sokszor szociálisan elszigetelődik (izolálódik), és egyedül marad.

Míg az emberek 80%-a otthon szeretne meghalni, szerettei társaságában, a valóságban ennek a fordítottja történik. Az emberek 90%-a kórházakban és szociális intézményekben hal meg, sokszor kiszolgáltatva és elmagányosodva – vagy éppen az utakon veszti életét.[1] Eközben általánosan is terjed – ettől nem teljesen függetlenül – az ageizmus: az időseket egyre súlyosabb társadalmi előítéletek sújtják. A modern hospice mozgalom erre reagálva az 1960-as évektől hazai és nemzetközi színtéren is hősies harcot vív a haldoklók méltó megsegítéséért.

Cikkem a fenti négy témáról szól: (1) a halálhoz fűződő társadalmi viszony természetéről és változásáról, (2) az életkoralapú előítéletességről (ageizmus), (3) a haláltabu pszichológiai okairól, (4) és arról, mit tehetünk mi egyénként, hogy javítsunk a helyzeten.

Megszelídített halálból tiltott halál

„Álszent dolog kegyes búcsúüzenetekkel koszorúzni annak a sírját, akit egyedül hagytunk meghalni egy elfüggönyözött kórházi ágyban.” – Bitó László

Ahhoz, hogy megértsük, miért hagyja magára a társadalom a haldoklókat, részben azt is meg kell értenünk, hogy milyen változásokon mentek keresztül nyugaton a halálhoz kapcsolódó asszociációk és szokások. A halál a történelem során az emberi közösségek számára a világrend természetes része volt. Az élet vége bele volt ágyazva valamilyen vallási elképzelésbe. Emellett számtalan szokás és rítus segítette a haldoklót és az itt maradókat is a halál tényének feldolgozásában.

A halálhoz kötődő szertartások méltóságot adtak a halottnak.

A rokonok maguk öltöztették szép ruhába a távozót, feldíszítették a házat, pénzérmével fedték le a halott szemét, gyászruhába öltöztek, majd virrasztók jöttek a halotthoz komor pompájában, így mindenkinek lehetősége volt elbúcsúzni. Ehhez képest „ma a halott: »hulla«, »tetem«” (Polcz Alaine: A halál elfogadása), akit idegenek öltöztetnek, azonnal el kell szállítani, és maximum hűtött, laboratóriumi környezetben láthatjuk viszont.

A halál és a haldoklás gyors lezajlású, nyilvános esemény volt az emberek életében. Amikor valaki azt érezte, hogy eljött az ideje, hívta a papot, és betegágyba feküdt. A haldokló így maguk hozták meg döntéseiket életük végén, urai voltak az eseményeknek. A halál általában gyorsan, pár nap leforgása alatt bekövetkezett, a közösség tagjai pedig mindvégig a távozóval maradtak, elkísérték utolsó életszakaszán. Philippe Ariès elnevezésével élve ezt a korszakot nevezhetjük a megszelídített halál korának.[2]

Míg a középkorban a megszelídített halál volt jellemző – azaz a halál nyilvános és elfogadott formája –, ma a tiltott halál koráról beszélhetünk.

A tiltott halál arra utal, hogy a halál szépen lassan tabuvá vált. A haldokló elvesztette kezdeményező képességét, a család és az orvosok pedig sokszor cinkos módon leplezik a beteg állapotát, kerülik a halál témáját és tényét. A halál valami teljesen irracionális jelenséggé vált, már nem a világrend része, hanem pont annak a hiányát jelenti. A halál és a betegség bántóan értelmetlen esemény lett mára, amit egyszerűen eltitkolunk.

Az egészség, a betegség és az öregedés is az élet része, ez utóbbiak mégis életidegenné váltak.

Tekintettel arra, hogy a fentiek ellenőrizhetetlen, szeméremsértő, értelem nélküli események lettek, az emberek sokszor olyan magyarázatokat hívnak segítségül, amelyek megbélyegzik a betegeket és az öregeket.[3]

Ilyen például, hogy a betegség nem is annyira a kiszámíthatatlan természeti erőkből fakad, hanem a beteg jellemének következménye. Ez a magyarázat segít ugyan értelmet adni az értelmetlennek, a megbetegedés felelősségének súlyát azonban végül a betegre hárítja.

Ma is sok ilyen magyarázat él azzal kapcsolatban, hogy a rákos személy boldogtalan, tehetetlen jellemvonásai miatt betegszik meg, vagy hogy a szív- és érrendszeri megbetegedésekért bizonyos, A-típusú személyiség a felelős, aki túl versengő, éber stb.[4]Bár a test és a lélek tagadhatatlanul hat egymásra, és a pszichés tényezők figyelembe vétele az orvoslásban nagyon örvendetes, azzal tisztában kell lennünk, hogy betegségeink és a halálunk alapvetően kívül esnek kontrollunkon.

Részben ugyanez a kognitív torzítás felelős a leginkább szexuális bűncselekményeknél népszerű áldozathibáztatásért is. A kiszámítható, biztonságos, igazságos világba vetett hitünket sérti, ha teljesen véletlenül lesznek emberek erőszakos bűncselekmények áldozatai. Ahogy az is, ha egy betegség ragadja el véletlenszerűen áldozatát. Hiszen akkor mindez velünk is megtörténhet! Ilyenkor inkább úgy értelmezzük a helyzetet, hogy az áldozatok okkal lesznek áldozatok, ők valamilyen hibát követtek el, amit mi így felismerhetünk, elkerülhetünk, és végeredményben biztonságban érezhetjük magunkat. A betegséghez tapadó hamis és hibáztató metaforák, illetve elképzelések már itt megnehezítik a betegek életét.

Külön érdekes Susan Sontag elemzése, amely szerint a 19. század végének jellemző betegségére, a tbc-re, a korai kapitalista felhalmozás nyelvi fordulatait alkalmazzák, de például ekkor még az orgazmust is a „spend”, azaz elpazarolni, elkölteni szóval írják le, nem pedig a „come”, azaz jönni szóval. A betegség metaforái ekkor az energia meggondolatlan túlköltekezésére utalnak, ami így kifogy, az ember pedig ettől megbetegszik.

A rák ellenben a gazdasági túltermelés és fokozódó bürokratikus elnyomás korának szimbolikus betegsége, amelyben éppen, hogy túl sok az energia. A rákot leíró nyelv másfajta gazdasági katasztrófát vetít előre: sejteket, amelyekből hiányzik a növekedést visszafogó mechanizmus, az önszabályozás megszűnését, a sejtek elburjánzását eredményezi, ami megöli a normális működést. Ahogy a mai gazdasági rendszer a vágyak irracionális kielégítésével jellemezhető, a rák metaforái a klasszikus közgazdaságtan eszménye, a homo oeconomicus rossz tulajdonságaira hasonlítanak.

A haldoklásnak eközben – a modern orvostudománynak hála – megváltozik az időhorizontja. Pár napos folyamatból jóval hosszadalmasabbá válik. Sokan ma végstádiumú betegségekben hónapokig vagy akár évekig tartó haldoklás után halnak meg.[5]

Meglepő ellentmondás, hogy miközben a természetes halálról nem tudunk beszélni, az erőszakos halál áthágja ezt a társadalmi tabut. Elég, ha a szórakoztatóiparra gondolunk. Mire például egy amerikai 18 éves lesz, körülbelül 18.000 gyilkosságnak válik szem- és fültanújává a televízión keresztül. Nem valószínű, hogy ez a szám itthon nagyságrendekkel alacsonyabb lenne. Az ilyen események látványosságok, mint a középkori kivégzések, vagy kortárs példával élve a pornóhoz hasonlíthatók. Lehet róluk beszélni, de semmi közük a valósághoz.

Miközben a média erőszakos halállal szórakoztatja nézőit, nem mutatnak semmit a sérültek és a gyászolók érzéseiből, a kórházi halálról, a mindenki haláláról, ami legtöbbünket vár életünk végén.

Ageizmus – a rejtőzködő előítélet

„SZÓKRATÉSZ: Ó, Kephalosz, én örülök, ha nagyon öregekkel társaloghatok. Úgy tetszik, ki kéne faggatnom őket, minő utat tettek meg idáig, amit majd nekünk is végig kell járnunk. Vajon milyen az az út? Rögös-e, nehéz-e, vagy könnyű és jól járható? Szívesen kifaggatnálak, milyennek tetszett, hiszen elérkeztél a költőktől az öregség küszöbének nevezett életkorba; szeretném, ha te magad jelentenéd meg, vajon nehéz-e az élet!”  – Platón: Az állam

Az ageizmus az egyének vagy csoportok életkoruk alapján történő sztereotipizálását és/vagy hátrányos megkülönböztetését jelenti. Bár a rasszizmus és a szexizmus jól kutatott téma, kevesen foglalkoznak azzal, milyen hátrányok és előnyök érnek minket életkorunk alapján. Pedig az ageizmus az egyik társadalmilag legelfogadottabb, intézményesített előítélet, amellyel széles körű hatása miatt foglalkozni kellene. Az idős emberek ugyanis ma könnyen marginalizálódnak, kerülnek ellátóintézményekbe, gyakran fosztjuk meg őket a felelősségtől, a hatalomtól, és végső soron a méltóságuktól. Ez pedig kihat az életvég és az időskori egészségügyi ellátás minőségére is.[6]

Az idős korra vonatkozó előítéletek kutatása egyértelműen abba az irányba mutat, hogy a segítő szakmákban és azokon kívül is széles körben osztanak olyan ageista nézeteket, amelyek az idősekkel való tisztességtelen bánásmódhoz vezetnek. A fiatal orvosok rendszeresen előítéletekkel és professzionális antipátiával fordulnak az idős betegekhez, e negatív attitűdök átadása már az orvosi képzés során megjelenik.[7] Ugyanilyen negatív attitűdök jellemzik a nővéreket[8], de a pszichológusok is számtalan káros sztereotípiával rendelkeznek az idősekkel kapcsolatban.[9]

Orvosi berkekben intenzíven élő előítéletek szerint az idős betegek izgágák, buták, szociálisan kellemetlenek.[10] Ebből fakadóan az idős betegeket infantilizálják, jogsértő módon sokszor nem tájékoztatják őket rendesen, illetve ráérősebben foglalkoznak velük.

Ezek a negatív asszociációk össztársadalmi szinten is élnek. A hatvanöt év felettieket homogén csoportnak tekintjük, akiket a kognitív károsodás, a boldogtalanság és a szexualitás hiánya jellemez. Nem véletlenül költünk egyre többet arra, hogy elrejtsük az idősödés fizikai jeleit.[11]

Pedig az időskor nem jár együtt automatikusan egyikkel sem, sőt, a boldogságszintünk a kutatások szerint ekkor a legstabilabb, még növekedést is mutathat. Ez az „idősödés paradoxona” a szakirodalomban: a fizikai egészség romlása ellenére idős korunkra a szubjektív jóllétünk kifejezetten magasan van, így életünk egy U alakú boldogságciklust ír le. Fiatal és idős korunkban vagyunk a legboldogabbak, míg aktív felnőttkorban a legalacsonyabb a szubjektív jóllétünk.[12]

Melyek lehetnek akkor mégis az okai az idősek leértékelésének? Hiszen a szép kort megért embereket hagyományosan a bölcsességgel kötötték össze, és tisztelet övezte őket.

Az idősek leértékelésének társadalmi okai

Az egyik lehetséges ok, ami miatt leértékelődtek az idősek, a társadalom demográfiai átalakulása, a másik a világ felgyorsulása. Régen önmagában is nagyon komoly teljesítmény volt, ha valaki megöregedett. Minimum azt jelentette, hogy az illető élete során több háborút is túlélt. (A történelem háborúk története volt Európában is az Európai Unió megalakulásáig.) Az illető továbbá valószínűleg sikeresen vészelt át járványokat, nehéz szüléseket, száraz, nélkülözéssel teli éveket.

Mivel az idősek bizonyították, hogy sikeres túlélési stratégiáknak vannak birtokában, a fiatalok szemében a bölcsesség és a hatalom forrásai voltak.

E korokban azonban sokkal több volt a fiatal, mint az idős. Ma az arányok elkezdtek megfordulni, és az előrejelzések szerint a magas jövedelmű országokban 2050-ben minden negyedik ember 65 évnél idősebb lesz.[13] Lassan az idősek kerülnek többségbe, így inkább a fiatalság biztosít tekintélyt, miközben megöregedni ma már nem olyan nagy érdem.

A modern társadalom emellett az állandó változásra épül, kevésbé az átadott tudásra. Gondoljunk csak bele, a ma létező tíz legnépszerűbb foglalkozás pár évtizede még nem is létezett.

A szakmák gyors változásával a lehetősége is elveszik annak, hogy a generációk közötti kapcsolódási pont a tudás átadása legyen. A nagyapám például eredetileg bodnár (faműves) volt, ezzel a szakmával pedig ma legfeljebb múzeumban találkozhatunk. A folyamat már az ipari forradalom legelején elkezdődött: a mozgékony munkaerő, tehát a fiatalabb munkások kerültek előtérbe. Ők tudták követni a technológia gyors változását, a városba tudtak költözni, a gyárak közelébe, és képesek voltak nehéz fizikai munkát végezni. Az öregek így lassan kiszorultak a gazdaságból, a társadalom pedig azóta sem tud igazán mit kezdeni velük.

Egy másik szál: a külső memóriarendszerek feltalálásával és széles körű alkalmazásával (például a könyvnyomtatás elterjedésével) a kulturális tudás átörökíthetővé vált anélkül, hogy az idősek történeteit kellene meghallgatnunk. Az öregséghez így kezdtünk negatív tulajdonságokat társítani és teherként tekinteni az idősekre.[14]

E súly- és funkcióvesztést ma csak súlyosbítja, hogy a média folyamatosan aktivitásközpontú üzenetekkel bombáz minket, és ráerősít az idősekre vonatkozó ageista előítéletekre. Nem elég, hogy a halál tabu, közben már a halált megelőző időskort is súlyos előítéletek és marginalizáció sújtja.

Ha hülyének néznek, előbb vagy utóbb azzá válsz

Miért akkora probléma mindez? Részben azért, mert minden előítélet egy önmagát beteljesítő jóslat. Így például az infantilizáció, az idősek gyerekszerepbe kényszerítése azért káros, mert az idősebb emberek szépen lassan maguk is elfogadják és elhiszik, hogy többé nem független és hasznos felnőttek.

Ahogy a szociológiából ismert Thomas-tétel is mondja, „ha az emberek valamely helyzeteket valóságosnak minősítenek, azok a helyzetek a következményeiket tekintve valóságossá válnak”.[15]

A sztereotípia az egyéneket gúzsba kötő önbeteljesítő jóslattá válik, visszahat a valóságra, meghatározza a valóság szereplőinek viselkedését és érzéseit.

A kontroll, a kompetencia és az önbecsülés érzése a fizikai egészségünket is meghatározó lelki igények – ezeket pedig az időskori előítéletek éppen megtagadják. Számtalan bizonyítékunk van arra, hogy idős korban a választás lehetősége – vagy hiánya – nagymértékben meghatározhatja az egészségünket. Egy kísérletben például egy öregek otthonának lakói növényeket kaptak, amelyeket vagy ők öntöztek és neveltek (magas kontroll), vagy az ottani személyzet (alacsony kontroll).

Idővel a választással nem bíró lakók hetven százalékának az egészsége romlott, míg a növényeket maguk gondozó idősek kilencven százalékának egészségi állapota javult.[16]

Egy másik kutatásban diákok kezdték önkéntesen látogatni egy otthon lakóit, beszélgettek és foglalkoztak velük. Az egyik csoportban az idősek maguk mondhatták meg, mikor jöjjenek hozzájuk a diákok látogatóba (magas kontroll), a másikban viszont nem volt választásuk, és egyszerűen kaptak egy fix időpontot (alacsony kontroll).[17] Itt is ugyanaz a jelenség volt megfigyelhető: a kontroll megélése egészségesebbé, boldogabbá tette a résztvevőket, majd ahogyan az otthon lakói a kísérlet végével újra átélték az irányítás elvesztését, a halálozási arány hirtelen megugrott.

Amikor tehát egy idősotthonban az egyik emelet lakóinak szimbolikus választási lehetőségeket adnak – például, hogy melyik nap néznek filmet, mivel töltsenek el egyes szabadidős blokkokat –, míg egy másik emeleten egyszerűen megmondják nekik, hogy mi mikor lesz, a két csoport egészségügyi kilátásai jellegzetes mintázatot mutatnak. A halálozási arány a legbeszédesebb: egy 18 hónapos utánkövetés szerint azoknál az időseknél, akik választhattak, a halálozás tizenöt százalék, míg az alacsony irányítási csoportban ez az arány kétszer akkora, harminc százalék volt.[18]

Az időskorhoz számtalan előítélet társul tehát. Mindenkinek, aki szeretne hosszú és boldog életet élni, elemi érdeke, hogy ezen változtassunk. Az időskorhoz kapcsolódó előítéletesség azonban nem érthető meg a halálhoz kötődő pszichológiai kérdések elemzése nélkül.

Minden haláleset a saját halálunkra emlékeztet

Minden haláleset a saját halálunkra figyelmeztet, ez a pszichológiai feszültség pedig nagyban hozzájárul az idősek leértékeléséhez, és a haldoklók magára hagyásához. Az idősek kirekesztésének másik kulcsa ugyanis abban keresendő, hogy képtelenek vagyunk megküzdeni saját mulandóságunk tudatával.

Mivel az idősebb embereket általában a halállal hozzuk összefüggésbe, a fiatalabbak annak érdekében, hogy elhatárolódhassanak az idősebbektől és kezelhessék félelmüket a haláltól, ageista attitűdöket és viselkedésmódot alakítanak ki.

Ez magában foglalhatja azt is, hogy az idősebb személyt hibáztatják az állapotáért. A fiatalok így csökkentik szorongásukat, és letagadják annak valóságát, hogy végül elkerülhetetlenül ők is idősek lesznek és meg fognak halni. Ez alól az egészségügyi dolgozók sem mentesek. A haldokló betegek kórtermébe a nővérek következetesen később mentek és rövidebb ideig maradtak, mint a lábadozó betegek kórtermeiben.

A haláltól való félelem már a gyerekek tapasztalati világát is meghatározza. Irvin D. Yalom szerint az elmúlással való szembenézés az egyik legmarkánsabb fejlődési csomópont, amihez képest például a szexualitás is másodlagos. A szülők azonban maguk is rettegnek a haláltól, így nem igazán mernek, és nem is igazán tudnak beszélni a gyerekekkel a halálról. Ezért leginkább tagadásalapú stratégiákat erősítenek meg bennük, és elnyomják természetes kíváncsiságukat.

Ennek eredménye egy olyan kultúra, amelyben felnőttként sem tudunk mit kezdeni a halál tudatával, a szorongás viszont az elfojtás alatt is megmarad, és például az idősek kirekesztésében talál új tárgyat.

Ezért inkább arra kellene bátorítani a szülőket, hogy a gyermekeik egzisztenciális szorongásaira ne félelemmel, elfojtással vagy különböző mesékkel, hanem őszinteséggel válaszoljanak.

Ugyanígy, sokszor gyermekként kezeljük és őszintétlenül viszonyulunk idős rokonainkhoz is, akik életük vége felé haladva kimondják a szorongató, de tényszerű igazságot: „Meg fogok halni”. Erre rögtön jön az elfojtó válasz: „Jaj Boriska néni, ne mondjon ilyen butaságokat!” Ez a legrosszabb, amit tehetünk: a haldokló magára marad félelmeivel, mi pedig a szorongásunk miatt eltávolodunk az eseményektől, így pedig nem tud kialakulni egészséges kapcsolatunk a halállal. Természetesen nem az egyes egyént hibáztatom – a halál tabusítása olyannyira mélyen része a társadalomnak, hogy borzasztó kínosan és feszülten érezzük magunkat egy ilyen helyzetben. Mégis vannak egyszerű dolgok, amiket tehetünk.

Mit tegyünk – kegyes hazugság vagy kegyetlen igazság?

A szülés körül sok hasonló kérdés merül fel, mint a halálnál – fájdalom, szorongás, várjuk az érkezőt. A szülőknek ma millió tanfolyam és könyv áll rendelkezésre a témában, és általában nem is sajnáljuk az energiát a szakszerű előkészületre. Ezzel ellentétben szinte semmennyi időt nem fordítunk arra, hogy az életív másik végén részén lévő ugyanolyan fontos végpontra felkészüljünk.

Nem csak az érkezőkre, a távozókra is ugyanannyi figyelmet kellene fordítanunk.

A mai szertartások nem alkalmasak sajnos sem a félelem oldására, sem a veszteség megélésére és integrálására. Közben ott a halál medikalizációja, a gyógyíthatatlan betegek az orvostudomány kudarcának számítanak. A halál azonban nem az ápolás kudarca, hanem az élet része.

E hiányra válaszul indult el a hospice mozgalom. A hospice célja az emberek szellemi és érzelmi felkészítése az életből való kilépésre, és a haldoklók méltóságteljes gondozása. Polcz Alaine-nek és a mozgalom tagjainak köszönhetően ma a haldoklók gondozása és kísérése, illetve az itt maradók felkészítése része az állami ellátásnak; a hospice-gondozás egyelőre elérhető végstádiumú betegek számára. Sajnos kérdéses, hogy meddig. Jóllehet a hospice ellátást nyújtó szolgálatok nélkülözhetetlen munkát végeznek, olyan mértékű alulfinanszírozottsággal kell megküzdeniük, ami méltatlan és lehetetlen helyzetbe hozza az összes érintettet.

Elsősorban itt is társadalmi problémáról van szó, amit kezelnünk kell. Erre a hospice mozgalom tökéletes példa, munkáját követnünk és támogatnunk kell. Vannak azonban olyan dolgok is, amelyekre egyénileg is figyelhetünk, ha például valaki súlyosan megbetegszik a családunkban:

Tévhit, hogy a beteg megnyugvást vár, nem az igazságot. A legtöbb beteg tisztában van állapotával, megérzi annak súlyosságát, és szeretne róla beszélni.

Ha viszont nem beszélünk a betegségről és a halálról, akkor a haldoklónak egyedül kell megbirkóznia az életvég tudatával. A titkolozástól az ember elszigetelődik, élete legnehezebb időszakában pedig könnyen egyedül maradhat.

Az emberek gyakran félnek, hogy nem tudnak mit mondani a haldoklónak. Ez azonban sokszor alaptalan, nincs szükség bölcs tanácsokra, pusztán odafigyelésre, meghallgatásra és megértésre. Az idősek sokszor gazdag élettapasztalattal rendelkeznek, amit megosztanának, mégis sokszor vadidegenek veszik körül őket életük végén, akiket mindez nem érdekel.

Amikor egy gyereknek baja esik, reflexszerűen meg akarjuk simogatni a buksiját. Egy beteg, öreg, elesett ember is kiválthatja ugyanezt a reflexet. Figyelnünk kell azonban arra, hogy közeledésünk és érintésünk ne legyen leértékelő vagy lealacsonyító. Általában is elmondható, hogy gyakran automatikusan gyerek-nyelven vagy túl udvariasan beszélünk az idősekkel. Ennek fő oka az idősekre vonatkozó sztereotípiákban rejlik, miszerint romlottak a kognitív képességeik, rosszul hallanak, értetlenek. Nem minden öregedő ember ugyanolyan azonban, és a dajkanyelvet teljesen jogosan tiszteletlennek, lekezelőnek és megalázónak érezhetik.

Bár rövid távon növeli a halálszorongást, ha foglalkozunk a halállal, hosszú távon azonban csökkenti azt, így segíthetünk mind környezetünknek, mind saját magunknak, ha nem kerüljük, hanem kifejezetten foglalkozunk a témával.

Sokat segíthetünk a haldoklóknak már azzal is, ha nem kerüljük el a velük való kapcsolatot!

A hozzátartozók gyakran titkolóznak, de van, hogy a beteg titkolja el fájdalmát, mert mentesíteni akarja a családját. Azonban, „ha valaki egy fontos titkot rejteget, előbb utóbb globálisan is kizárja magát. A titkolózó nemcsak a titok lényegét rejti el, de a titokhoz vezető utakat is igyekszik eltorlaszolni” (Yalom, Egzisztenciális pszichoterápia).

[1] – Polcz Alaine – Bitó László (2019): Az utolsó mérföld. Budapest: Kossuth Kiadó.

[2] – Pilling János (2010) (szerk.): A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája. Budapest: Semmelweis Kiadó.

[3] – Sontag, Susan (1983): A betegség mint metafora. (Ford.: Lugosi László.) Budapest: Európa Könyvkiadó.

[4] – Matthews, Karen A. (1982): Psychological Perspectives on the Type A Behavior Pattern. Psychological Bulletin, 91 (2): 293.

[5] – Hegedűs Katalin (2017): Létezik-e jó halál? Budapest: Oriold és Társai.

[6] – Nelson, Todd D. (ed.) (2004): Ageism: Stereotyping and Prejudice against Older Persons. Cambridge: MIT Press.

[7] – Levenson, Alvin J. (1981): Ageism: A Major Deterrent to the Introduction of Curricula in Aging. Gerontology & Geriatrics Education, 1 (3): 161–162.

[8] – Hanson, Ruth M. (2014): „Is Elderly Care Affected by Nurse Attitudes?”: A Systematic Review. British Journal of Nursing, 23 (4): 225–229.

[9] – Troll, Lillian E. – Nowak, Carol (1976): „How Old Are You?”: The Question of Age Bias in the Counseling of Adults. The Counseling Psychologist, 6 (1): 41–44.

[10] – Pasupathi, Moisha – Löckenhoff, Corinna E. (2002): Ageist Behavior. In Nelson, Todd D. (ed.): Ageism: Stereotyping and Prejudice against Older Persons. Cambridge: The MIT Press, 201–246.

[11] – National Consumer’s League (2004): New Survey Reveals Consumers Confused about, but Overwhelmingly Use, Antiaging Products and Procedures. http://www.nclnet.org/pressroom/antiaging.htm

[12] – Kunzmann, Ute – Little, Todd D. – Smith, Jacqui (2000): Is Age-Related Stability of Subjective Well-Being a Paradox? Cross-Sectional and Longitudinal Evidence from the Berlin Aging Study. Psychology and Aging, 15 (3): 511.; Li, Jia – Lai, Daniel W. L. – Chappell, Neena L. (2022): The Older, the Happier? A Cross-Sectional Study on the „Paradox of Aging” in China. Research on Aging, 44 (1): 34–43.

[13] – Kreiszné Hudák Emese – Varga Péter – Várpalotai Viktor (2015): A demográfiai változások makrogazdasági hatásai Magyarországon európai uniós összehasonlításban. Hitelintézeti Szemle, 14 (2): 88–127.

[14] – Miller, Arthur G. (ed.) (1982): In the Eye of the Beholder: Contemporary Issues in Stereotyping. New York: Praeger.

[15] – Thomas, William Isaac (1928): The Methodology of Behavior Study. (Chapter 13.) In Thomas, William Isaac – Thomas, Dorothy Swaine (eds.): The Child in America: Behavior Problems and Programs. New York: Alfred A. Knopf, 553–576.

[16] – Langer, Ellen J. – Rodin, Judith (1976): The Effects of Choice and Enhanced Personal Responsibility for the Aged: A Field Experiment in an Institutional Setting. Journal of Personality and Social Psychology, 34 (2): 191.

[17] – Schulz, Richard – Hanusa, Barbara H. (1978): Long-term Effects of Control and Predictability-Enhancing Interventions: Findings and Ethical Issues. Journal of Personality and Social Psychology, 36 (11): 1194.

[18] – Rodin, Judith – Langer, Ellen J. (1977): Long-Term Effects of a Control-Relevant Intervention with the Institutionalized Aged. Journal of Personality and Social Psychology, 35 (12): 897.