2022 áprilisában, a választások után, a Szikra mozgalom rendezvényén levetítettünk egy francia dokumentumfilmet a makói Continental gyárban lezajlott 2021-es sztrájk egyes szervezőinek. A film a clairoix-i Continental gyár bezárása ellen, egy évtizeddel korábban folytatott dolgozói küzdelmet örökítette meg. A magyar szakszervezeti tisztségviselők a saját harcukat látták viszont a franciák harcában, legyen szó a cég módszereiről vagy a szakszervezeti bürokráciával való vitákról. Magyarországra hívtuk a film szereplőit és a rendezőt – Roland Szpirko, a nyugdíjazott „szélsőbaloldali” autóipari munkás, aki a contisokat segítette, és a film rendezője, Jérôme Palteau elfogadták a meghívásunkat.

Roland Szpirkóval és Hajdú Rolanddal, a Makói Gumiipari Szakszervezet titkárával közös interjút készítettünk, hogy bemutassuk olvasóinknak, miért tartottuk fontosnak, hogy létrejöjjön ez a nemzetközi találkozó.

Mérce: Áprilisban levelet kapott arról, hogy a makói Continental-sztrájk néhány szervezője megnézte a dokumentumfilmet a franciaországi Continental gyár bezárása ellen folytatott, legendás dolgozói küzdelemről. Júliusra a film rendezőjével, Jérôme Palteau-val és az ön feleségével, Claude-dal együtt eldöntötték, önköltségen Magyarországra utaznak, hogy találkozhassanak a magyar contisokkal. Milyen érzés volt csaknem tíz év elteltével megtudni, hogy Európa egy másik pontján valakik látták ezt a filmet, és magukra ismertek a francia contisok küzdelmében? Miért érezte fontosnak, hogy létrejöjjön ez a találkozás?

Roland Szpirko: Először is megosztanék néhány részletet a látogatásomról, Jérôme és Claude kíséretében. Felkeresett Jérôme, hogy meghívást kapott a Continental makói üzemében működő szakszervezettől és a Mércétől, hogy találkozzunk velük, elsősorban A Contisok című film vetítése alkalmából, ami először Makón, a Continental gyár közelében, majd Budapesten zajlana. Elvtársaink látták ezt a filmet, és az elmondások szerint úgy érezték, párhuzamba állítható a makói Continental munkásainak sztrájkjával, amelyet jogaik érvényesítéséért folytattak.

Amikor Jérôme elküldte nekem ezt a meghívást, azonnal igent mondtam. Először is azért, mert örömmel találkozom azokkal, akik a magyarországi küzdelmekben vesznek részt. Örülök, ha megismerhetem történetüket, a sztrájk történetét, gondjaikat, a magyarországi dolgozók gondjait. Nem azért, hogy afféle régi harcosként a saját régi harcaimról meséljek, és a letűnt dicsőségről, amely eltörpül azokhoz a kihívásokhoz képest, amelyek ma a teljes munkásosztályt foglalkoztatják. Hanem azért, mert boldoggá tesz, hogy a szakszervezeti aktivisták, a munkavállalók magukra ismertek a clairoix-i Continental dolgozóinak harcában és a problémákban, amelyekkel szembe kellett nézniük, és amelyeket le kellett küzdeniük. És

egyfajta büszkeség is eltölt, „hogy elvégeztem a dolgom”: a munkás büszkeség üzenetét, amelyet útjára indítottunk a küzdelmünkkel, Európa másik végén is meghallották.

A mostani időkben sürgős lenne, hogy a munkavállalók – Franciaországban, Magyarországon és a világ többi részén – újra felfedezzék az értékeit annak az örökségnek, amely sajnálatosan elveszett, méghozzá olyan okokból, amelyekért nem a munkások felelősek. Ez az örökség a teljes munkásmozgalomé, a kezdetektől, minden megpróbáltatásával, győzelmeivel és vereségeivel, reményeivel együtt. A dolgozók, a munkásosztály osztoznak az elszenvedett kizsákmányolásban, és közösek az érdekeik, ezért össze kell fogniuk, hogy újra olyan erővé válhassanak, amely nemcsak a méltó élethez való jogukat képes megvédeni, de azt is lehetővé teszi számukra, hogy tudatában legyenek a társadalomban elfoglalt helyüknek. A gazdagságnak, amit magukban hordoznak, és a képességeknek, amelyekkel a világot megváltoztathatják, amit egyedül ők valósíthatnak meg.

Tehát igen, el kellett jönnünk, hogy találkozzunk a dolgozókkal és a szakszervezeti tagsággal, akik ha csak egy kicsit is, de magukra ismertek a clairoix-i munkások harcában. Nemcsak azért, mert ugyanarról a cégről van szó, amely ugyanazt a politikát folytatja szerte a világon, hanem mert olyan problémák merültek fel a küzdelmük során, amelyekkel minden munkásnak szembe kell néznie, aki a végére akar jutni választott harcának. És létfontosságú, hogy mindezt testvérekként megvitathassuk, kölcsönösen egymást gazdagítva.

Mindannyian áldozatai vagyunk az elszigeteltségnek, amelybe bezártak minket, mesterséges falakkal. El vagyunk szigetelve az üzemünkben, a városunkban, egy vállalatnál a főnökeinkkel, egy országban, vagy akár a kontinensen is. Miközben mindannyiunk sorsa egy egészen más szinten dől el. Tehát minden olyan kapcsolat, amely megtörheti ezt a halálos elszigeteltséget, jó dolog, és örülök, ha részese lehetek, immár több évtizede töretlenül bízva abban, hogy a dolgozókban hatalmas képességek rejlenek.

Milyen érzés volt a filmen keresztül szembesülni a franciaországi dolgozók történetével? 

Hajdú Roland: Nagyon sok párhuzamot láttam, a munkáltató és a szakszervezetek magatartásában is. Nagyon furcsa érzés volt ezt így megfilmesítve látni. Mielőtt láttam volna a filmet, fel sem merült bennem, hogy ekkora párhuzamok lehetnek a mi jelenünk és a mások által már megélt események közt. Az AHFSZ (Audi Hungária Független Szakszervezet) elnökségétől és a szakértőinktől már hallottunk olyan tapasztalatokat, amelyekben érzékeltünk hasonlóságokat, de a filmen látottak mégis erőteljesebben hatottak. Magunkra ismertünk abban is, amikor egy-egy történésre reagáltak, és csoportosan igyekeztek megoldást találni, az az érezhető feszültség, felfokozott állapot abszolút igaz volt ránk is.

2009-ben bezárt egy spanyolországi Continental gyár, ahonnan a termelést Makóra szervezték át. Eközben a clairoix-i termelés a Makótól 130 kilométerre lévő Temesvárra került. Gondoltad volna, hogy egyszer majd kapcsolatba kerültök azokkal, akiktől a kelet-európaiak „elveszik a munkát”? 

Hajdú Roland: Sosem gondoltam volna azt sem, hogy nekem valaha olyan szituációkat kell majd átélnem, mint amiken 2008-9 óta keresztül mentünk. Nagyon komoly kihívásaink voltak, amikben azt gondolom, hogy a Makói Gumiipari Szakszervezet, beleértve a teljes tagságot, a lehetőségekhez képest a lehető legjobban helyt állt. Ilyen például a 2008-2009-es világgazdasági válság, 2017-ben a hőség okozta, egészségkárosító munka miatti leállás, majd a covid. Ezek csak a főbb állomások, amik mindenkit érintettek. Emellett elmondható, hogy egy perc nyugta sem volt a munkatársaknak az elmúlt évtizedben a folyamatos belső átalakítások miatt, például a prémiumrendszer, normarendszer folyamatos, rendszerszintű változtatása miatt.

A spanyolországi gyárbezárásra sosem gondoltunk úgy, hogy elvettük a munkájukat, hiszen nem mi döntöttünk így. Tudjuk, hogy egy kizsákmányoló világot élünk, és a termelést oda viszik, ahol nagyobb hasznot tudnak kihajtani az emberekből. Ráadásul hiába tudtuk, hogy Makóra hoznak onnan munkát, ennek ellenére több száz munkatársunkat küldték el, jogellenesen, aminek semmi következménye nem lett. Néhány tízezer forintos büntetést nem neveznék következménynek… Később volt, akit visszavettek, de sokakat rosszabb foglalkoztatási feltételek mellett, például munkaerő-kölcsönzőn keresztül.

2016-ban, hét és fél év után zárult le a bíróságon a francia contisok küzdelme, a német céget összesen 29 millió eurós kártérítés kifizetésére kötelezte a bíróság, amely megállapította, hogy a gyár bezárásának indoka, a gazdasági kényszer nem volt valós. 683 dolgozót kellett kárpótolni. Azonban ez az ítélet sem hozhatta helyre mindazt a kárt, amit a dolgozók elszenvedtek az elbocsátás után, csak az első év több mint másfélszáz válást hozott… A film alapján az lehet a néző benyomása, hogy a contisok sikert érnek el, mert nagy küzdelem árán ugyan, de legalább tisztes végkielégítést kapjanak. Hogy látja több mint tíz év távlatából, siker vagy kudarc volt a Continentallal szembeni küzdelem?

Roland Szpirko: A Continental Clairoix dolgozóinak küzdelme spontán kezdődött, amikor bejelentették a gyár bezárását. A bejelentést a Continental vezérkarának egyik Hannoverből érkezett tagja tette meg. 1100 dolgozó azonnal abbahagyta a munkát, dühösek voltak a hazugságok miatt, amelyekkel etették őket, és elhatározták, hogy harcolni fognak. A mozgósítás 2009 márciusától 2009 júniusáig folyamatos volt a minden nap megtartott közgyűlések révén, amelyeken 800 dolgozó vett részt, mindenről ők döntöttek, uraivá lettek küzdelmüknek.

Ez az, ami a legfigyelemreméltóbb. A Continental munkásai újra felfedezték, miben rejlik az erejük, a legteljesebb munkásdemokráciát. Azáltal, hogy a munkások saját maguk uraivá válnak, tudatára ébrednek egyéni és kollektív erejüknek.

Ők már nem olyan nők és férfiak, akik kénytelenek engedelmeskedni a vezetőség képviselőinek a munkahelyükön, vagy kénytelenek engedelmeskedni a gyakran önjelölt szakszervezeti vezetőknek, akik arra kérik őket, hogy engedelmeskedjenek. Így történt, hogy az akkori többségi szakszervezet, a CFTC vezetői, akik a korábbi években szégyenteljes kompromisszumokat kötöttek, azonnal annyira háttérbe szorultak, hogy a konfliktus több mint három hónapja alatt egyszer sem szólaltak fel a napi gyűléseken.

Harcuk megszervezésére a munkások 80 szakszervezeti és nem szakszervezeti tagból álló harci bizottságot választottak, amely minden nap összeült az általános gyűlés előtt, hogy előterjessze a már megvitatott javaslatait. És aztán ezeken a gyűléseken a munkások szót kérhettek, hogy támogatják vagy sem ezeket a javaslatokat, vagy másokat tegyenek. Végül pedig a bizottság volt felelős a közgyűlés által hozott döntések végrehajtásáért. És ennek volt köszönhető, hogy a dolgozók képesek voltak végigvinni harcukat, kikerülve a csapdákat, amelyeket nemcsak a Continental vezetősége állított, hanem a szakszervezeti konföderációk országos vezetői is.

Nos, akkor ez a küzdelem győzedelmeskedett vagy sem? Attól függ, milyen nézőpontból nézzük. Igen,

a munkások győztek abban, hogy ők, ezeregyszázan képesek voltak meghátrálásra kényszeríteni egy nemzetközi cégcsoportot, amely ma világszerte közel 250 000 munkást zsákmányol ki. Igen, győztesek voltak abban, hogy képesek voltak megszólítani a régió és az ország más munkavállalóit, leküzdve azokat az akadályokat, amelyeket a szakszervezeti szövetségek megpróbáltak az útjukba állítani.

Munkások ezrei, alulról szerveződő szakszervezetek támogatták őket, átnyúlva saját vezetőik feje fölött. Büszkeséggel töltötte el őket, hogy ezek a dolgozók készek voltak harcolni akkor, amikor a 2008-as válság nyomán záporoztak az elbocsátások, és amikor a CGT vezetője, Thibault azzal töltötte az idejét, hogy a köztársaság elnökével, Sarkozyvel cseverészett, és elérte, hogy a föderációk vezetői beavatkozzanak a vállalatoknál, hogy megtörjék a mozgalmakat, és saját aktivistáikkal és a dolgozókkal elfogadtassák, áldozatokat kell hozniuk.

A Continental Clairoix 1100 dolgozója jelentős hátrálásra kényszerítette a cégcsoport vezetőit. Ebben több ezer munkás támogatását élvezték, akik kiálltak mellettük. Ezren találkozhattak német bajtársaikkal, akik közül 4000-en gyűltek össze Hannoverben a fogadásukra, hogy életre keltsék a Nemzetközi Munkásszövetség 1864-ben kitűzött célját: Világ munkásai, egyesüljünk!

Ez a találkozó beégett minden dolgozó szívébe, aki átélte, és emlékszik a német munkások meghatottságára, akik a hannoveri pályaudvaron fogadták őket, hogy együtt menjenek tüntetni a részvényesek közgyűléséhez, amely aznap ülésezett. Egy németországi gyár (Stoecken) egyidőben zárt be Clairoix-val. És az a félelem késztette meghátrálásra a cég nemzetközi vezetését, hogy a clairoix-i küzdelem megfertőzi a németországi munkásokat. A clairoix-i dolgozók újra magukéva tették a munkásmozgalom alapelveit, amelyek ma is égetően aktuálisak. A legfontosabbak nem az anyagi előnyök, amelyeket ki tudtak harcolni: a kétéves szerződés folytonossága anélkül, hogy dolgozniuk kellett volna, vagy a minimum 50 000 eurós végkielégítés, amelyet a bíróság még valószínűtlen módon megemelt, ami egyrészt a dolgozók elszántságán, másrészt azon múlt, hogy a francia igazságszolgáltatás úgy döntött, megleckézteti a német trösztöt.

Nem,

a legfontosabb az, hogy tudatára ébredtek saját erejüknek, és annak demonstrációja az egész országban és annak határain túl, a többi dolgozó számára, hogy képesek, és megvannak az eszközeik arra, hogy ellenálljanak a vezetőség arroganciájának, az államapparátus cinkosságának. És hogy olyan messzire juthatnak el, amire csak készen állnak, ha úgy döntenek.

Igaz, azt nem tudták elérni, hogy a gyáruk bezárásáról szóló döntést megsemmisítsék, de ez nem állt Clairoix 1100 dolgozójának hatalmában, egyedül Németország egyik legnagyobb trösztjével, a francia és német állammal és az országos szakszervezeti vezetőkkel szemben, akik nyíltan a Continental munkásainak küzdelme ellen harcoltak, ideértve a munkások elleni kormányzati és bírósági támadások támogatását.

Miért láttátok jobbnak sztrájkolni 2021 februárjában, mint tárgyalóasztalhoz ülni? Utólag hogy látod, érdemes volt a sztrájk eszközéhez nyúlni?

Hajdú Roland: 2021 februárja előtt több mint fél évig ültünk az asztalnál. Eredménytelen, időhúzó tárgyalások sorozata után a munkatársak megelégelték a munkáltató mellébeszélő, felsőbbrendűséget sugalló kommunikációját és az eredménytelen tárgyalásokat.

Azt is fontos megjegyezni, hogy nem mi láttuk jobbnak sztrájkolni, hanem a munkatársak elkeseredésükben fogtak össze, mi csupán kiszolgáltuk az igényüket. Nem volt már más út.

Én utólag is azt gondolom, hogy érdemes volt, sőt, bármikor készen állunk újra megtenni, ha a munkatársak igénylik ezt a fajta nyomásgyakorlást. Annyit mindenképpen nyertünk vele, hogy a kollektív szerződést visszaállították év végéig, így a sztrájk után elküldött emberek legalább a nekik járó végkielégítést megkaphatták.

Sok kritikát kaptatok azért, amiért elfogadtátok Lázár János segítségét – az ő közbenjárásával fejenként 100 ezer forintos támogatást adott a makói önkormányzat a sztrájk után elbocsátottaknak. Ti pedig azért kritizáltátok a baloldalt, amiért nem segítettek. Radics Gábor, a gumiipari szövetség elnökének elmondása szerint egyedüli kivétel volt a Szikra mozgalom. Mit várt volna el a Makói Gumiipari Szakszervezet a baloldaltól? 

Hajdú Roland: Mi elsősorban a VDSZ-től [Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetség – a szerk.] és a szakszervezeti mozgalomtól vártuk volna inkább a segítséget. Azt tapasztaltuk, hogy a VDSZ ártó közbenjárása csak elszemtelenítette a munkáltatót és akadályozott bennünket a munkavállalók céljainak elérésében. Olyan szakszervezetektől kaptunk jelentős segítséget, anyagit és szellemit is, akikkel jogi értelemben nem állunk kapcsolatban. A VDSZ sztrájkunk ideje alatt szolidaritási nyilatkozatot sem adott ki, bár utólag, kérésünkre kaptunk tőlük támogatást.

A sztrájk közben semmilyen politikussal és párttal nem volt semmilyen együttműködésünk vagy kapcsolatunk, erre külön odafigyeltünk. Kaptunk meghívásokat, de ezeket szándékosan visszautasítottuk. A politikusok tőlünk teljesen függetlenül csinálták, amit csináltak. A sikeres sztrájkot követő munkáltatói tisztogatás, megtorlás váltott ki akkora felháborodást, aminek kapcsán a korábbinál látványosabban jelentek meg a politikai szereplők, pártok. Nem válogattunk, mindenki segítségét elfogadtuk, aki csak tenni tudott annak érdekében, hogy ennek a fajta munkáltatói magatartásnak gátat tudjunk szabni és segíteni tudjunk azoknak a munkatársainknak, akikkel ilyen aljas módon elbántak.

Nem érdekel minket emellett az sem, hogy ki milyen politikai hasznot húzott abból, hogy segített. Itt emberekről, családjaikról és azok megélhetéséről beszélünk.

Az mindenképpen érdekes, hogy mi azért kaptunk kritikát balról, mert elfogadtunk jobbról segítséget, és ezért azonnal beskatulyáztak bennünket. A jobboldali pártok, vagy azok képviselői sosem hozták szóba a baloldalt. Azt hiszem, ők ezzel tiszteletben tartják azt a célunkat, hogy pártpolitikától függetlenek szeretnénk maradni továbbra is, míg a baloldal eközben azt üzeni, hogy ha nem velük, akkor ellenük.

Ön tapasztalt munkásmozgalmár, az 1968-as általános sztrájkban is részt vett. Hogyan látja a legnagyobb francia szakszervezeti szövetség, a CGT (Confédératon Générale du Travail) akkori szerepét?

Roland Szpirko: Hadd idézzem fel előbb ennek az időszaknak a globális kontextusát, amely valamiképpen szemlélteti azokat az eszméket, amelyeket képviselek, a munkásvilág reményeit. Mert nemcsak a franciaországi általános sztrájkról van szó, amelyben 10 millióan vettek részt. 1967-től az 1970-es évek elejéig az egész világot tiltakozó mozgalmak rázták meg. Ezek a mozgalmak szembeszegültek az elnyomással és a kizsákmányolással.

Az amerikai kontinensen a fekete-amerikaiak harcoltak az elnyomás ellen. Az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiben lázadások törtek ki, és nemegyszer fegyvert fogva harcoltak jogaikért, hogy ne kelljen alávetetten, fejüket lehajtva élniük. Eközben az USA fiatalsága is fellázadt a vietnámi háború ellen, a hadseregen belül is, mert nem akartak többé meghalni az amerikai imperializmus vezetői és hatalmasai érdekében. Mexikóban is fellázadtak a fiatalok. Európában a nyugat-német ifjúság is szembeszegült az utcákon a burzsoá renddel, csatlakozva a japán fiatalok küzdelméhez, és kinyilvánította reményét, hogy lehet más a világ, mint az, amelyet a vagyonos kisebbség meggazdagodásért folytatott versenye irányít.

Lengyelországban is felkelt az ifjúság az úgynevezett „népi demokrácia” diktatórikus, munkás- és népellenes rezsimje ellen. Mozgalmukat keményen megtorolták. Csehszlovákiában pedig az orosz tankok vetettek véget a demokratikus robbanásnak, amelyet az ország átélt, nemcsak azért, mert attól tartottak, hogy a példa ragályos lehet, hanem mert akár ahhoz is vezethetett volna, ami 1956-ban már megtörtént Magyarországon, egy munkásforradalom kezdetéhez.

Ez is része volt a második háború győztesei között kötött paktumnak: a Nyugat erőinek a saját házuk táján kellett fenntartaniuk a vagyonosok rendjét, és a Szovjetuniónak is ugyanezt kellett tennie saját felségterületén. Ez indokolta, hogy az USA és tábora 1968 nyarán krokodilkönnyeket ejtett Csehszlovákiáért az orosz tankok elé, ahogy 1956-ban tették Magyarország esetében: elégedettek voltak, hogy a Szovjetuniót irányító bürokratikus rezsim elvégezte helyettük a „piszkos munkát”.

Franciaország mellett még Olaszországban is beszállt a küzdelembe a munkásmozgalom: egymást követő sztrájkhullámok zajlottak 1969- 70-ben. Ugyanekkor a nyugat-németországi dolgozók is harcot indítottak a munkáltatók ellen, hogy új jogokat kényszerítsenek ki. Tehát ragályosak voltak ezek a mozgalmak akkoriban, és az egész világon elterjedtek.

Franciaországra visszatérve, az egész országot megbénító sztrájkhullám, amely a főnökök és a kormány ellen irányult, spontán, a fiatal munkásságtól indult, a szakszervezeti apparátusok akarata ellenére. Ezt a mozgalmat az egyetemi ifjúság lázadása ihlette, akik dacoltak De Gaulle hírhedten tekintélyelvű rezsimjével, és meghátrálásra kényszerítették, a kiterjedt lázadás és a rendőrséggel történt nagyon durva összecsapások révén – ez váltotta ki a teljes munkásosztály felháborodását is.

A CGT és a Kommunista Párt, amelyek befolyása nagyon nagy volt a nép és a dolgozók körében, a korábbi évtizedben minden komoly küzdelmet elleneztek. Nem tűrtek semmilyen vitát, és üldözték azokat az aktivistákat, akik balról kritizálták őket. A CGT szisztematikusan kizárt minden kritikust. Ezek a vezetők be akarták bizonyítani a burzsoáziának, hogy ők a rend őrei, és hogy végső soron újra behívhatók a kormányba, ahogy az 1944 és 1947 között történt.

A sztrájk, amely egy repülőgépgyárban tört ki, spontán terjedt át, akár a futótűz, az autóipari gyárakba, majd több másikba is, mindenütt a fiatal munkások ösztönzésére. Tartva attól, hogy őket is elsodorja a sztrájk, és hogy a dolgozók részéről is olyan elutasítással találkoznak, mint a diákok körében, a Kommunista Párt és a CGT vezetői arra jutottak, hogy úgy nyerhetik vissza a sztrájk feletti kontrollt, ha kiterjesztik azt, de egyúttal arra kérik a dolgozókat, hogy menjenek haza, szabad kezet adva ezzel a szakszervezeti bürokratáknak. Minden szakszervezet minden vezetője meg akarta állítani a sztrájkot, és megállapodni a kormánnyal és a munkáltatókkal.

Ez a megállapodás, leszámítva a több mint 35 százalékos minimálbér-emelést, amely nagyon kevés dolgozót érintett, szinte semmit nem tartalmazott, csak a szakszervezeti apparátusoknak adott új jogokat. A CGT vezetőjét, Georges Séguy-t, aki tízezer Renault-munkás előtt próbálta elfogadtatni ezt a megállapodást, kifütyülték, és kénytelen volt meghátrálni. Bár a sztrájk még hetekig kitartott, a szakszervezeti vezetők felaprózták, és mindent megtettek annak érdekében, hogy újrainduljon a munka, olyan engedményekért cserébe, amelyek messze voltak attól, amelyet tízmillió dolgozó általános sztrájkja kicsikarhatott volna.

Mindazonáltal, a munkáltatók megijedtek, a dolgozók pedig újra rátaláltak a küzdőszellemre, amelynek révén az elkövetkezendő hat évben folyamatos sztrájkokkal rengeteg engedményt kiharcoltak a főnökökkel és a kormányokkal szemben. Mígnem bekövetkezett a válság és elkezdődtek az elbocsátások.

Visszatérve a jelenbe, Clairoix-ban az ön javaslatára szakszervezet helyett egy úgynevezett „harci bizottságot” alapítottak a contisok. Hogyan működik egy harci bizottság, és mitől működik jobban, mint a szakszervezet? A harci bizottság más néven munkástanács?

Roland Szpirko: Igen, én győztem meg a Continental Clairoix munkásainak gyűlését, hogy válasszanak egy harci bizottságot, amely azokat a munkásokat fogja össze, akik a legelszántabban akarják végigvinni a harcot. A közgyűlés lelkesen támogatta az elképzelést. 80 munkás jelöltette magát, a közgyűlés pedig egyhangúlag megválasztotta őket. Ez lett a harc végrehajtó szerve.

A bizottságban szabadon folytak a viták. A bizottság összefogta az aktivista szakszervezeti tagok zömét, akik a harc táborát választották, valamint sok egyszerű dolgozót, szakszervezeti tagokat és szakszervezeten kívülieket egyaránt. Mindenki önmagáért. Ez azért volt fontos, sőt döntő jelentőségű, mert így a fellépés nem a szakszervezeti apparátusok közötti alkudozástól függött, hanem a munkások döntésének volt alávetve.

A szakszervezet feladata a napi propaganda; a bizottságé a munkások összefogása azáltal, hogy eszközöket nyújt az általuk eldöntöttek megvalósításához. A bizottságok vagy tanácsok a harc legdemokratikusabb szervei, mivel az összes mozgósított munkás választja meg őket, és a munkásoknak hatalmában áll bármikor elmozdítani azokat a bizottsági tagokat, akik megítélésük szerint nem teljesítik a feladatukat.

A munkásmozgalom történetében a sztrájkbizottságok, a munkástanácsok a harc előrehaladottabb fázisában megkerülhetetlenek voltak a munkások ellenőrzése alatt álló fellépéshez és a harc folytatásához mindaddig, amíg a munkások emellett döntöttek – minden más szervtől függetlenül.

A magyarországi munkásmozgalom az egyik leggazdagabb a történelemben. A magyarországi munkások 1919-ben átvették az ország vezetését, miközben a forradalmi fellépés egyre erőteljesebbé vált Európa-szerte azt követően, hogy a proletárok magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban. Azok, akik elszenvedték az 1914–1918-as imperialista háborút, elfordultak annak barbár világától, és olyan társadalmat akartak építeni, amely megszabadul az ember ember általi kizsákmányolásától.

A hatalom megszerzésének biztosításához a magyarországi munkások minden gyárban, kerületben és városban munkástanácsokat hoztak létre, és az országot Tanácsköztársaságnak nevezték át. A munkások vették a kezükbe a társadalom egészének megszervezését e tanácsokon keresztül. Ez közvetlen demokrácia volt. A hadsereg beavatkozásával verték le, több tőkés ország támogatásával, Horthy irányítása alatt – aki ezután kemény diktatúrát rótt az egész országra 1945-ig.

Amikor 1956 októberében népfelkelés robbant ki a diktatúra és a politikai apparátus ellen, a politikai rendőrség, az AVH ellen, valamint a szovjet hadsereg jelenléte ellen, országszerte azonnal új munkástanácsok alakultak a gyárakban, amelyek városi és megyei szinten szövetségbe tömörültek. Hamarosan a katonai bizottságok is csatlakoztak.

A munkások, akik nem akarták, hogy visszatérjen a kapitalizmus, a főnökök és a tulajdonosok diktatúrája, megtalálták a legdemokratikusabb szerveződési formát, amely közvetlen és állandó ellenőrzést biztosított az általuk megválasztott képviselők fölött. Így valójában ők kormányozták az országot, nem pedig Nagy Imre kormánya. Ők biztosították Budapest és az ország többi részének ellátását, melyek így hónapokon át ki tudtak tartani a második szovjet beavatkozással szemben. És velük kényszerült tárgyalni az orosz hadsereg.

Természetesen az elnyomás végül győzött, és a munkásvezetőket kivégezték – vagy az orosz elnyomó erők, vagy a Kádár vezette elnyomó magyar apparátus. Ám a bizottságok felállítása mindmáig megkerülhetetlen eszköz maradt a munkásosztály összes eltökélt fellépéséhez.

A 2022-es nemzetgyűlési választáson a clairoix-i körzetben egy szélsőjobboldali jelölt nyert. A filmből egy egész másmilyen Clairoix-t ismerhetünk meg: a dolgozók példásan, származástól függetlenül összefognak, Hannoverben a hasonló helyzetben lévő német munkásokkal is szolidaritást vállalnak. Miért nem tudott tartós maradni az a határokon átívelő szolidaritás, ami a Continental elleni küzdelemben létrejött?

Roland Szpirko: Mindenekelőtt pontosítsuk a tényeket, nehogy a valóságnak nem megfelelő érvelés csapdájába essünk. Clairoix egy Compiègne közelében fekvő, pár száz lakosú falu, ahol csak néhány egykori Continental-dolgozó lakik. A Continental egykori dolgozóinak zöme vagy a megye északi részére, Noyonba költözött, vagy a megye vidéki részére, ahol több mint 200 000-en élnek. Úgyhogy nem tudhatjuk, hogy ők szavaztak-e, és ha igen, hogyan.

Egyébként az utóbbi parlamenti választáson döntő jelentőségű volt a tömeges távolmaradás, különösen a népi negyedekben, ahol a részvételi arány sokszor a 30%-ot sem érte el.

Jelenleg Franciaországban, és Európában másutt is, talán Magyarországon is teljes iránytévesztés tapasztalható, különösen a munkásosztálybeli választók körében, továbbá a teljes politikai osztály általános hitelvesztése. A munkások 40 éve ahhoz szoktak hozzá, hogy a baloldal és a jobboldal váltja egymást. A hatalomra jutott baloldal teljesen lejáratta magát a munkások és a legszerényebb körülmények között élők körében.

A Szocialista Párt egykor azzal a szlogennel kampányolt, hogy „változtassuk meg az életet”. Ám amikor kormányra jutott, gyakran a Kommunista Párttal koalícióban, támadást indított a munkásosztály ellen; a tőkések és a leggazdagabbak felé fordult, elbocsátásokra, a közszolgálatok szétverésére buzdított. Amikor a jobboldal vette át a stafétabotot, nyilván ugyanezt a politikát folytatta. Ennek egyik leglátványosabb példája az a küzdelem, amelyet Macron, a köztársasági elnök folytat a nyugdíjak ellen. Persze Macron még jobban leépítette a dolgokat, ám a szocialista François Hollande elnöksége alatt, 2016-ban hozott törvény úgy is több évvel kitolta volna a nyugdíjkorhatárt, ha Marcon semmit sem tesz. A lakosság körében undor, sőt harag tapasztalható.

Való igaz, hogy a klasszikus jobboldali szavazók körén kívül, a munkásosztálybeli szavazókörzetekben, ahol korábban leginkább a Kommunista Pártra vagy más baloldali jelöltre szavaztak, a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés tarol mostanában. Ám ezért a felelősség azokat terheli, akik elárulták elkötelezettségüket, és beszennyezték a szocializmus és a kommunizmus nevét.

Az aktivisták eltűntek az üzemekből és a munkásosztálybeli környékekről. Például a CGT, amelynek az 1980-as évek elején úgy 2,5 millió tagja volt, mára alig 600 000 tagot számlál. És igyekszik kitúrni azokat, akik túlságosan harciasak.

Visszatérve a Continental Clairoix munkásaira: azt bizonyosan állíthatom, hogy a hannoveri kirándulásukat nem felejtették el. Mint már említettem, 13 év elteltével is mindannyian a legdrágább emlékként őrizzük szívünkben a németországi munkásokkal való találkozásunkat. Nem én mondom, hanem ők. Ám idővel a munkások morálja tovább romlott.

A munka világa nem érzi elég erősnek magát arra, hogy válaszoljon azokra a szüntelen támadásokra, amelyek érik. Egyfajta néma düh uralkodik, és ez nyomja rá a bélyegét a beszélgetésekre. Hogy mikor lesz robbanás, azt nem tudom. A nép haragjának kirobbanása nem jósolható meg előre, és bármi kiválthatja. 1956-ban a legszélsőségesebb radikalizálódás néhány óra alatt végbe ment Magyarországon.

És igazán az tölt el optimizmussal a jövőre nézve, ami a clairoix-i konfliktus során történt. A Continental dolgozói rendkívül rövid idő alatt újra felfedezték a harcos munkásmozgalom elveit, a munkásdemokráciát, az összes munkás közti egység szükségességét, országos szinten éppúgy, mint nemzetközi szinten. Sőt, azt is felismerték, hogy szükséges a munkáltatók uralmának megkérdőjelezése.

Mindez sokáig fel sem merült, de ráébredtek, mihelyt azon kezdtek gondolkozni a dolgozók, hogy hogyan léphetnének jobban fel a saját érdekeikért. És biztos vagyok benne, hogy a munkásosztály is ráébred minderre, a fiatalok és a nők vezetésével, ha vannak olyan aktivisták, akik kiállnak ezekért az eszmékért, és a munkások elé tárják ezt a lelkesítő perspektívát.