A Lakásmenet a hagyományokhoz hűen koncerttel zárul a II. János Pál pápa (Köztársaság) téren, erre még mindig érdemes kilátogatni.

A szomorú témákat kihangosító 10. Lakásmenet így hagyományosan legalább jó hangulatban zárul le, és ahogyan Udvarhelyi Tessza is kiemelte, a mozgalom és az AVM is felmutathat már részeredményeket, ahogyan pedig Kiszely Tibor hangsúlyozta, mindez azonban még édeskevés, csak kis mértékben valósulhat meg.

Lakatosné Jutka aktivista éppen ezért is emelte ki, „ha a rendszer megoldásai nem működnek, a rendszert kell leváltani!”

Ebben például az is segíthet, ha az olyan szervezetek mellett, mint az Utcáról Lakásba, vagy az AVM, a Mércét is segítitek támogatásokkal.

Hiszen nézzetek körül: melyik másik hírportálnál került még ki a Lakásmenetről szóló tudósítás a címlapra?

A mai közvetítés végén búcsúzunk, köszönjük a figyelmet!

Vége a tizedik Lakásmenetnek, amelyen az igazságos lakhatásért vonult több száz ember a Bakáts térről az egykori Köztársaság térre. Fotóink az idei megmozdulásról:

A legfontosabb szükségleteink tartoznak ahhoz, hogy hol lakunk. Azon túl, hogy a lakásunk, a házunk megvéd bennünket – szerencsés esetben – a vihartól és a hőségtől, megvéd bennünket a többi embertől, a zajuktól, a bűzüktől, a rosszindulatuktól, az unalmasságuktól. Bezárkózhatunk a lakásunkba egyedül vagy kedveseinkkel. A lakás távol tartja tőlünk mindannak a nagy részét, amit nem bírunk elviselni. Aztán meg a lakásunk az alvégen vagy a fölvégen vagy valamelyik városnegyedben helyezkedik el, amelynek megvan a maga hangulata és hagyománya, a kocsmája, a közértje, az orvosi rendelője, a maga bölcs öregasszonya és megvannak a maga szaladgáló gyerekei és hervatag parkjai, sakkozó nyugdíjasai, kóbor kutyái. Mozi, munkásotthon már nincs, de könyvtár, elemi iskola még akad.

Otthon.

Ahol nem más rendezi el a bútorokat, nem más tűz ki valami színes plakátot a falra, a szoba, ahol a vaksötétben is eligazodunk.

Ahová nem jöhet be másvalaki, csak akkor, ha beleegyezünk.

Képzeljük el, hogy vannak embertársaink, akik nem bújhatnak el sem a természet, sem a társadalom elől – pedig ez a búvóhely a civilizáció egyik alapeleme: nélküle nincs gondolat, nincs érzelem, nincs ábránd – mindig láthatja (és persze bánthatja) őket valaki, minden és mindenki a barátságtalan arcát fordítja feléjük, akkor is megalázzák őket, ha egyetlen gonosz szó el nem hangzik.

Az úgynevezett „közterületen életvitelszerűen tartózkodó személy” csak „zárt intézetre” számíthat: javítóintézet, börtön, menekülttábor, szegényház, aggmenház, kórház. Általában az útja nem vezet a szabadsághoz, azaz a lakáshoz, nem szólva a házról, a kertről, a virágokról és a fákról, amelyek ma már az állítólagos középosztálynak se járnak ki.

A szabadság valamely szervezett közösségben megvédi az állampolgárt a természet és a társadalom ostromától. Évezredekbe telt, ameddig ezt az elvet kinyilvánították, ameddig hajlandók lettek elismerni, hogy előkelő vagy közrendi származástól, nemtől, kortól, nemzetiségtől, felekezettől, szakmától, képzettségtől, de főleg vagyontól függetlenül ennyi – ez a minimális védelem – mindenkinek kijár. Érdemektől is függetlenül. Nem kell ahhoz érdem, hogy valaki bezárkózhassék a jégeső és az unalmas fecsegők elől.

Legalább az a szerény kis lakás: legalább ennyit érdemtelenül is megérdemel minden ember, mert nélküle nem lehet ember. Bezárt ajtó mögött szeretkezni, elmélkedni, dudorászni, olvasni, zenét hallgatni, főzni, csak úgy magunk elé nézni… – ennyit mindenki megérdemel.

Nem lehet jó tagja a társadalomnak, aki soha nem lehet magányos vagy a maga választotta társakkal nem lehet együtt, ám csak ameddig mindannyian akarják. Másképp ugyanis nem tudhat higgadtan és méltányosan gondolkodni, hanem csak az fog a fejében járni, hogyan gyújthatná föl a világot, hogyan puffanthatná le azokat az embertársainkat, akik megtagadják tőle azt a keveset, ami mindenkinek kijár.

A magyarországi szegények nagyon béketűrők és szerények. Ez nagyon szép tőlük, de attól tartok, nem célravezető.

Van olyan ország a földön, amelynek a vezetői még képmutatásra se igen hajlandók. Ebben az országban nem azokat büntetik, akik nem segítenek balsorsú honfitársaikon, hanem a balsorsú honfitársakat. Ha nincs lakása, ne lakjék, hanem lakoljon.

Ez olyan mérvű képtelenség, hogy minden bizonnyal meg fog szűnni.

Menjetek ki az utcára, de ne lakni (ez az, amit nem az utcán jó művelni), hanem tiltakozni. Ha csak azért is, mert azoknak közülünk, akiknek a szerencse (vagyis az osztálytársadalomban betöltött helyük) adott otthont, amit embertársainktól megvont, s így még a szerencsések se érezhetik magukat jól, pedig viszonylag védettek.

Az igazságtalanság mindenkit sújt.

Az igazságtalanság igazolása mindenkit sért.

A rendszer elviselhetetlen.

A fenti szöveget a 10. Lakásmenetre írta Tamás Gáspár Miklós filozófus, aki személyesen nem tudott ott lenni a tüntetésen, a beszédét Magyari Anna, az AVM aktivistája olvasta fel.

Lakatosné Jutka, az AVM munkatársa elmondta, 30 év hajléktalanság után a civil szervezet segítségével végre szociális bérlakásba költözhetett. Hozzátette, a barátai nélkül még ezt az ingatlant sem tudta volna fenntartani, akik támogatták és segítették őt.

„Soha nem éreztem ilyen hálát, amit most érzek.”

Horváth Henrietta felhívta a figyelmet az ingatlanpiac kiegyenlítetlen viszonyaira: hogy egyes nagytőkések akár egy tucat ingatlannal rendelkeznek, míg mások kénytelenek utcán élni. A mostani energiaválság miatt pedig tovább növekednek az emberek megélhetési költségei.

Hozzátette, a lakhatási válság a rendszer válsága, éppen ezért szolidaritást kell vállalni egymással.

Tehát azoknak is cselekedniük kell, akik nem érzik a bőrükön a lakhatási válságot, szolidarítaniuk kell a rászorulókkal, ha és a lakhatási nehézséggel küzdőkkel.

,,A valódi erő a nép kezében van, ha rendszeren belüli megoldások nem működnek, akkor meg kell változtatni a rendszert. A lakásmenetet azért hoztuk létre, hogy felhívjuk a döntéshozók és a társadalom figyelmét arra, hogy mi a feladatuk, és hogy cselekedniük kell. Mert a lakhatás alapjog!”

-zárta a beszédét Lakatosné Jutka.

A 10. Lakásmenet második felszólalója, Kiszely Tibor, az Utcáról Lakásba Egyesület munkatársa arról beszélt, megtiszteltetés számára, hogy felszólalhat, majd a szervezőknek is köszönetet mondott.

Elmondta, mielőtt az ULE szociális munkása volt, bejárta a hajléktalanellátás összes állomását, ahol a tömegszállások világát és a „a rendszer összes hibáját” is megtapasztalta: „lepusztult épületek, bogarak, agresszió, a privát szféra hiánya”.

Hozzátette, az idei télen mindezt a rezsiválság is súlyosbítja, „a tömegszállásokon nem lehet méltósággal élni. (…) a rendszer sokszor kiskorúként kezeli az ott élőket.” – mondta el.

Kilépni a tömegszállások rendszeréből pedig – hangsúlyozta Kiszely – a szociális bérlakásrendszer hiánya miatt nagyon nehéz. Hozzátette, csak óriási krízisek idején megfelelőek a tömegszállások, a mostani rendszert a rendszerváltás szociális krízisére hozták létre, mégis, máig is léteznek.

Hangsúlyozta, ennek nem kell így lennie, és egyesülete az alternatíva felmutatásán dolgozik, azonban csupán nagyjából száz embernek tudnak otthont nyújtani. Kiszely szerint mindez elsősorban az állam kötelessége lenne.

„Ehelyett mit csinál az állam? Stadionokat és luxuslakásokat épít, a jobb módúakat támogatja, a szegényeket pedig kilakoltatja” – mondta el, hozzátéve, ezért vett részt két hónapja is kilakoltatás elleni akcióban, ahol egy egyedülálló édesanyát lakoltattak ki.

„Mi volt erre a helyi DK-s polgármester válasza? Nem számít, ki kell lakoltatni őket. Velem szemben például sokkolót alkalmaztak. Higgyétek el, nem volt jó érzés.” – mondta el Kiszely, hozzátéve, „a névleg baloldali pártok a Fidesz szegényellenes politikáját folytatják kicsiben.”

Az első felszólaló Udvarhelyi Tessza, az A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája alapító tagja volt. Udvarhelyi a beszédében hangsúlyozta, az AVM egyik legfontosabb eredménye, hogy egy nagy családdá tudott válni.

„Ez a csoport nem engedi, hogy átnézzünk azokon, akikre a világ sosem szeret ránézni” – fogalmazott. Ennél fogva az AVM szerinte egyszerre nagyon személyes, és nagyon politikai is.

Az AVM nem egy nagy tiltakozási hullám – folytatta –, hanem egy közösség hosszútávú, kitartó munkája, szerveződése. „Az AVM-ben az egyéni problémából rendszerszintű felismerés lesz. Nem [csak] az a baj, hogy nekem nincs hol laknom, hanem, hogy mennyire sok embernek nincs hol laknia” – fogalmazott.

Szerinte a szervezet több mint tíz éves munkájának eredményeit mutatja, hogy ma már ez a hang bejutott a Parlamentbe, a közgyűlésekre, és az önkormányzati ülésekre is. Ezt a szövetségeseikkel együtt érték el, „az AVM nincs egyedül”, mondta.

Az AVM-nek köszönhető például az szerinte, hogy a magyar bíróság kimondta, nem lehet a kunyhólakókat sem jogszerűtlenül kilakoltatni, vagy az, hogy a már megszüntetett Egyenlő Bánásmód hatóság kimondta, nem lehet valakit azért igazoltatni, mert hajléktalan.

Beszéde végén elmondta, hogy ő már nem az AVM tagja, de aki egyszer AVM-es volt, mindig az lesz. Ezt a szellemiséget képviseli a Józsefvárosi Önkormányzatban is, ahol jelenleg dolgozik – mondta.

„Lakhatást, demokráciát, jogállamot!” – zárta beszédét.

Magyari Anna, az A Város Mindenkié aktivistája hangsúlyozta, milliók számára nem adatott meg az otthon biztonsága. „Sokan tömegszállásokon vagy utcaszegélyen hajtják álomra a fejüket”. Az AVM lakásmenete ezért követel felelős lakáspolitikát a kormánytól. Magyari megköszönte a felvonult civil szervezeteknek, szakszervezeteknek és mozgalmaknak a szolidaritást.

A köszöntő után a Varsányi Szirének koncertje következik. Élő közvetítésünket a beszédekkel folytatjuk.

„Üres házak mindenhol, vegyük el a tulajtól!”– skandálja a tömeg ahogy lassan a menet a végállomáshoz érkezik. A téren beszédekkel folytatódik tovább a rendezvény.

A II. János Pál pápa téren beszédekkel és koncertekkel folytatódik tovább a demonstráció. Felszólal majd Kiszely Tibor, az Utcáról Lakásba Egyesület szociális munkása, Udvarhelyi Tessza, a Közélet Iskolájának aktivistája, Lakatosné Jutka és Horváth Heni, az A Város Mindenkié munkatársai, valamint Tamás Gáspár Miklós filozófus és a Mérce vendégszerzője.

A mostani vonulást szervező AVM és más szervezetek aktivistái júliusban a testükkel próbálták megakadályozni, hogy a Demokratikus Koalíció polgármestere, Cserdiné Németh Angéla által vezetett XV. kerületi önkormányzat kilakoltasson egy rászoruló önkormányzati bérlőt.

A XV. kerület ellenük végül a rendőrséget hívta segítségül, egy rendőr pedig elektrosokkolót is bevetett az aktivisták ellen. Cserdiné későbbi sajtótájékoztatóján is jogosnak nevezte a kilakoltatási eljárást.

Az eset jól mutatja, hogy a lakáspolitika és lakásínség a Fidesz-KDNP hozzáállásán jóval túlmutató probléma ma Budapesten.

A tömeg már a Harminckettesek teréhez ért, ahol „Szálló helyett lakhatást, szociális bérlakást!” és „Lakhatást, ne zaklatást!” felkiáltásokkal vonulnak tovább a végállomásra, a II. János Pál pápa térre.

Habár így is több százan vonulnak, Lakatosné Jutka, az AVM munkatársa a Mérce kérdésére elmondta, a szervezők több emberre számítottak. Úgy vélik, lehetséges, hogy az időjárás szegte kedvét néhányaknak, minden esetre számítanak rá, hogy a tömeghez majd később is csatlakoznak.

Számos szakszervezet is kiáll a lakhatási válság ellen. A Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, valamint a Közgyűjteményi és Közművelésben Dolgozók Szakszervezete is képviseltette magát a meneten.

Noha a 2018-2019 óta kiéleződő lakhatási válság, az egyre durvábban emelkedő négyzetméterárak, illetve az AirBnB jelentette kihívások újabb hosszan tartó válságot eredményeztek, ez nem az első a magyar társadalom történetében.

Hasonló volt például a helyzet 1990 januárjában is, amikor a szocialista blokk összeomlása után, röpke egy év alatt az 1971-es, hatósági lakásárak hétszeresére ugrott fel az albérletek és ingatlanok ára.

Az akkori megoldás, például Budapesten és más nagyvárosokban, azóta visszaütött. Ismert ugyanis, hogy számos volt tanácsi és állami tulajdonban lévő lakást hosszú távú bérlői rendkívüli kedvezményesen vásárolhatták meg. Ez ugyanakkor nem közömbösítette az ugyancsak az 1990-es évek elején robbanásszerűen megugró rezsiköltségek hatását. Ezek mértéke 1990 és 1995 között nyolc és félszeresére nőtt.

Most hasonló helyzetet élünk át. Igaz, azzal súlyosbítva, hogy az 1990-es társadalmi válság megoldásának eredményeképpen még a 2010-es évek végén is a lakosság 86-89 százaléka él saját lakástulajdonban, így a mobilitás, az albérleti piac növekvő mértékben rendkívül kedvezőtlen az új belépőknek a lakásárak növekedésével.

A folyamat valójában az 1993. évi LXXVIII., a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló törvény 1994. január 1-jei hatálybalépésével eszkalálódott.

Ezt követően a bérleti díjak „elszabadultak”: ez volt Magyarországon a neoliberális lakáspolitika kezdete.

A paradigma azóta is ugyanaz, és noha a CSOK és a hasonló szociálpolitikai kormányzati intézkedések 2016 után ezeket a folyamatokat enyhíteni voltak hivatottak, csupán egy szűk középosztályra és a lakástulajdon megszerzésére céloztak, a bérlakáspolitikában nem láttak fantáziát az önkormányzatok.

2018-ban tehát még mindig az egyik legkisebb bérlakásállomány volt jellemző Magyarországra, a helyzet pedig azóta sem változott érdemben, noha egyes, 2019-ben az ellenzék által megszerzett önkormányzatok és Szeged szocialista vezetése jelképes projektekkel már megpróbálják inkább maradék önkormányzati bérlakás-állományukat karban tartani.

(További irodalom: Vértesy László: A lakhatás megfizethetősége: lakbérek és albérletpiac. BME, Budapest, 2018)

Immár több mint tíz éve vonulnak az utcára Budapesten a lakhatásért az A Város Mindenkié és szövetségesei szervezésében, íme egy válogatás az elmúlt évek tüntetésein készült fotókból:

Évtizedek óta az egyik legnagyobb tömeget megmozgató, leginkább kiépült intézményrendszerrel rendelkező mozgalom a lakhatás kérdése köré épül. De hogyan alakult ez ki és miért? Sebály Bernadett összefoglaló elemzése négy külön korszakra különítve magyarázza el, honnan indultunk és hol tartunk az ügyben 2022-re.

A tüntető tömeg már elkezdett gyülekezni a Bakáts téren, a Lakásmenet első állomásán, ahol színes transzparensekkel hívják fel a figyelmet az országban uralkodó lakhatási válságra. Egyelőre 300 fő körüli a létszám.

A helyszínen számos civil szervezet is képviselteti magát, többek között a Hallgatói Szakszervezet, akik a fiatal egyetemisták lakhatási nehézségeire, többek között a kollégiumi férőhelyek szűkös számára hívta fel az emberek figyelmét. 

A Szikra Mozgalom molinója is megjelent a transzparensek között.

A menetet az A Város Mindenkié zenés furgonja mellett teherbiciklis DJ-pult is kíséri, így a borús idő ellenére jó a hangulat a helyszínen.

A Város Mindenkié közzé is tette a hivatalos támogatók listáját a menet indulása előtt. Ezek között megtalálható az Amnesty International magyarországi szervezete, az Utcáról Lakásba Egyeszület, a TASZ jogvédő szervezet, a Habitat for Humanity, a Budapest Pride.

De támogatását fejezte ki a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a SZÁD – Szociális Ágaztaban dolgozók Szakszervezete és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma is.

A médiatámogatók között megtalálható a Partizán Youtube-csatorna.

Az ugyancsak a Lakásmenet mellé álló Szikra Mozgalom Facebook-oldalán az eseménnyel kapcsolatban azt kérdezte követőitől:

„Szerinted sincs rendben, hogy az egyre mélyülő válság árát velünk fizetteti meg az elit? Szerinted is itt az idő, hogy most fizessenek azok, akik eddig profitot profitra halmoztak?”

Azt is hozzátették: „Legyen a lakhatás alapjog! Fizessenek a gazdagok!”

A Habitat for Humanity előzetes úgy fogalmazott, „idén 10. alkalommal vonulunk azért, hogy a 3 millió embert érintő lakhatási szegénységre érdemi válaszokat adjanak végre a döntéshozók.”

A Partizán pedig még toborzó videót is forgatott:

Idén tizedjére tartják meg a Lakásmenetet az igazságos lakhatásért. A menetet szervező A Város Mindenkié (AVM) csoport kiemelte, hogy a lakásszegénység  sokkal szélesebb néptömegeket érint, mint ahogy az a köztudatban megjelenik.

„Pedig lakhatási problémákkal küzd az is, aki keresetének több mint 30%-át kényszerül a lakhatására fordítani. Akinek gondot jelent kigazdálkodni az albérletét és a rezsiszámlákat, s a hónap végén nem marad megtakarítása.”

Az AVM szerint ma Magyarországon mintegy hárommillió ember él lakhatási szegénységben. Miközben a minimálbér mindössze 133 ezer forint, és számos, a társadalom újratermelésében alapvető fontosságú szakmában 200-250 ezer forintot keres egy pályakezdő, csak ebben az évben 20%-kal nőttek az albérletárak, egy pesti albérlet ára például átlagosan 170 ezer forint ma.

A válság hatására kilövő rezsiköltségek hatásának a mértékéről pedig még csak spekulálni tudunk, az azonban biztos, hogy elmélyítik a lakhatási válságot.

Az AVM a tüntetés célját így fogalmazta meg:

• Felelős lakáspolitikát követelünk – és először is arra szólítjuk fel a döntéshozókat, hogy változtassanak a hajléktalanellátó tömegintézményekben élők embertelen lakhatási körülményein:

Otthont, ne tömegszállást!

• Felelős lakáspolitikát követelünk – és másodszor arra szólítjuk fel a
  döntéshozókat, hogy célzott lakhatási programokkal teremtsék meg a hajléktalan emberek társadalmi visszailleszkedésének feltételeit:

Kiutat az ellátórendszerből!

• Felelős lakáspolitikát követelünk – és harmadszor arra szólítjuk fel a
  döntéshozókat, hogy bővítsék a megfizethető lakások körét:

Méltányos szociális bérlakásrendszert!