„Öveket bekötni, mert bárhogyan is alakul, ez kemény menet lesz!” – írta pár napja Zsiday Viktor közgazdász, befektetési szakember blogján, az európai energiaválság magyarországi hatásait elemző bejegyzése végén. Zsiday  kicsit több ma Magyarországon, mint egy kiváló befektetési szakember: „vérében van” a makro szint, sőt a társadalmi hatásokat is tisztán látja, ami ritkaság. A tartósan elszabaduló energiaárak okán további megszorításokat vár, amelyek a fogyasztás nagymértékű zsugorodása okán recesszióba lökhetik a magyar gazdaságot. Ezen túl bejegyzésének kifejezett érdekessége, hogy a(z energiahordozók tekintetében) piacok felfüggesztését és valamilyen központi adagolás bevezetését vízionálja. Pár megjegyzés e gondolatokhoz.

Először is, a híreket olvasva a recesszió nem lesz, hanem már van. Már nem technikai értelemben, arra még picit várni kell, hanem abban az értelemben, hogy a nyári kegyelmi állapotot követően a hirtelen megnövekedett rezsiköltségek miatt megkezdődött a magyar gazdaságtörténet legújabb csődhulláma (a végén majd elválik, hogy felfér-e a dobogóra, és milyen érmet gyűjt be).

A magas rezsiszámla miatt bezáró balatonboglári uszoda (és sportcsarnok) alkalmazottai nyilván nem fogják megkapni zárás után a teljes fizetésüket, mint ahogy a ki sem nyitó kollégium nevelőtanárai, dolgozói sem, a 65 év után bezáró cukrászda is elküldi az alkalmazottakat. Aki azt hinné, hogy ezek egyedi esetek, annak itt egy friss G7 gyűjtés, de a java még nyilván előttünk áll (nem ijesztgetésből mondom).

Az irodabérleti piacnak nagyjából annyi, és ez érinti az eddig a telephelyként használt magánlakások teljes rezsitámogatását élvező ügyvédi irodákat, fogorvosokat, civil szervezeteket, stb. is nem „csak” az irodaházak bérlőit. Minden és mindenki, aki (ami) sokat hűt/fűt vagy százszámra dug be kábelt a konnektorba, az most számol éppen, hogy tud-e egyáltalán tovább működni, és ha igen, akkor meddig? Az csak hab a tortán, hogy az alacsonyan szálló rezsinövelt MVM számlák ijesztően zavarosak, és valószínűleg tele vannak hibával – szolgáltató legyen a talpán, aki le tudja ezt a még pár hete is változó új szabályozást programozni ennyi idő alatt.

Hogy mekkora lesz a baj, durván földbe áll-e a magyar gazdaság, vagy megússzuk nagyobb (kisebb?) megrázkódtatással, az persze erősen függ két tényezőtől. Az egyik az orosz-ukrán háború, a másik pedig a magyar kormány és az Európai Unió viszonya. Arra, hogy a háború belátható időn belül véget érjen, nem látok sok esélyt, ám Brüsszel és Budapest viszonya rendeződhet az ősz folyamán. Ez utóbbi éppen az előbbi következménye:

a tartósan magas gázár olyan szinten hazavágja a magyar folyó fizetési mérleget, hogy a csikorgó fogaskerekek, azaz az ellátási láncok akadozása, a növekvő termelési költségek miatti leállások stb. okán várhatóan csökkenő export mellett egyszerűen jelenleg nincs más támasza a forintnak és a magyar gazdaságnak középtávon, mint az EU-s nettó forrásbeáramlás

(RRF^[1], költségvetés) – illetve annak várható bizonyossága.

A gáz árának alakulása a holland gáztőzsdén (TTF), euró/MWh

(A második ábrán látható 240,21 eurós ár a letöltés pillanatában (2022. 09. 01., 16:31) éppen érvényes ár volt, és egy kicsit tovább olvasva ki is fog derülni, hogy mi okozta a lefordulást a 340 euró közeli szintről.)

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez!

Orbán Viktornak nem nagyon van választása: vagy kiegyezik Brüsszellel, vagy a csodára vár.

A „csoda” esetünkben nem feltétlenül a háború végét vagy tűzszünetet jelent, hanem inkább valami olyasmit, hogy a fajsúlyos szereplők megoldják ezt a helyzetet valahogy záros határidőn belül, a megoldás stabilizálja a gáz árát, mi pedig haszonélvezői leszünk ennek – ha már alakítói nem lehetünk.

A gáz nemzetközi kereskedelmét (és ez más energiahordozók esetében is igaz) a realitásoktól meglehetősen elrugaszkodott elme képes ma piacinak nevezni. Hogyan is beszélhetnénk a gáz európai piacáról, amikor az egyik oldalon egy imperialista háborút vívó ország áll, a kínálati oldal teljes állami kontrolljával, a másik oldalon pedig éppen formálódik a keresletet egységesen alakító, az egymással versenyző államok felett álló hatalmi politika?

Az EU jelen erőfeszítései, amelyek egységes EU gázbeszerzést és gázárplafont vetítenek előre, korántsem biztos, hogy működni fognak a gázszállítás és -ellátás folyamatossága és biztonsága értelmében. Azonban ma úgy látszik, hogy képesek letörni a spekulációt, másrészt pedig feltárják a valóságos (erő)viszonyokat. Az EU, ha képes egységes lenni ez ügyben – amely egységesség egyébként elég fontos az Unió jövője szempontjából –, akkor az biztosan kiderül, hogy egy adott áron Oroszország hajlandó-e szállítani. Ha nem, akkor jöhet a B terv.

Az A terv tehát a „piac” nem piaci mivoltának leleplezése és a nyílt erőpolitika elővétele. Sikertelensége esetén pedig a B terv – visszakanyarodva Zsiday Viktor posztjához – a piac teljes kikapcsolása és az állami, ez esetben szuperállami, uniós adagolás, készletelosztás bevezetése. Illetve ugyancsak ezen a szinten a belső termelési/szállítási struktúrák, valamint a külső beszerzési utak/szállítási struktúrák „államosítása”.

Az államosítás, pláne uniós szinten egyáltalán nem szükségszerű, hogy a magántulajdon megszűnését jelentse, inkább abban az értelemben használom itt a szót, amennyiben a közhatalom gyakorlatilag a tulajdonjog szinte minden lényeges elemét felfüggesztve átveszi a tulajdon feletti irányítás, rendelkezés, működtetés, sőt a megtermelődő profit feletti rendelkezés jogát is – például úgy, hogy olyan árazást vezet be, amely mellett egyszerűen nem termelődik profit.

Láttunk már ilyet,

háborús időkben így működik a gazdaság, legalábbis annak stratégiai és ellátásbiztonsági része. Ennek a működésmódnak a neve hadigazdaság, ami, bár talán furcsának tűnhet, de egyfajta tervgazdaság.

A gazdaság részleges átállítása hadigazdaság üzemmódra nem jó vagy rossz dolog. Ha megtörténik, akkor azért történik meg, mert a piacok adott pillanattól kezdve már nem töltik be szerepüket.

Ez a „már nem töltik be a szerepüket” persze homályos, és nem is célom itt és most teljes mértékben eloszlatni ezt a homályt. Meg lehet közelíteni ezt szerepbetöltés dolgot rendszerkonform módon, hivatkozva a piaci kudarcok közgazdaságtanára, vagy a jóléti közgazdaságtanra, közösségi gazdaságtanra.

Vagy akár azt is lehet mondani – kevésbé rendszerkonform módon -, hogy a kapitalista termelési rend keretei között a piac feladata a gazdaság működésének szervezése oly módon, hogy a tőke-munka viszony lényegében (politikai-hatalmi értelemben) stabil maradjon. Ha a piac ezt a stabilitást nem képes fenntartani (kudarcot vall), mert nem lehet, akkor jöhet az állam.

Az a helyzet, hogy

a „mit? – hogyan? – kinek?” kérdésekre sosem a piacok adnak választ. A „mit? – hogyan? – kinek?” kérdésekre mindig a politika ad választ, csak néha a politika úgy tesz, miközben a piacokat használja válasz gyanánt, mintha ez a válasz neutrális válasz lenne.

Vagy mondhatnám azt is, hogy úgy tesz, mintha az alkalmazott eszköz nem pusztán alkalmazott eszköz lenne, hanem valami külső adottság, amely immanens módon generálja a válaszokat a gazdasági/gazdálkodási kérdésekre, amelyek alapvetően vagyon- és jövedelemelosztási és hatalmi kérdések.

A jól működő tervezés, a politikai közösség valódi szükségleteit és érdekeit figyelembe vevő tervszerű erőforrás-allokáció, amely tervezett termelési és fogyasztási rendszert hoz létre, és tervezett módon osztja el a jövedelmet a társadalom tagjai között, világossá teheti sokak számára, hogy másképp is lehet működtetni a gazdaságot. Világossá teheti, hogy

nem ördögtől való, ha nem úgy gondolkodunk, hogy aki ki tudja fizetni, az felfűtheti nemcsak a lakását, de a medencéjét is, aki pedig nem tud tüzifát venni, az dideregjen csak a fűtetlen lakásban. Hanem azt mondjuk, hogy senki (!) sem fogyaszthat több meleget egy szinten túl, és mindenkinek jár valamennyi.

Nagy Márton szerint az árstoppok fenntartása egyre nehezebb. Valóban az, ha a tőke pártján állunk, és a tőke nemzeti jövedelemből való részesedésének megtartását vagy növelését tartjuk méltányosnak.

Ha viszont a politikai közösség valódi szükségleteit tartjuk szem előtt, és a munka, azaz a nép pártján állunk, akkor nem benzinárstoppot akarunk fenntartani, hanem a teljes ágazatot állami irányítás alá helyezzük promt, belátva a központi tervezés és adagolás (elosztás) szükségességét.

A Fidesz számára persze éppen az jelenti ebben a helyzetben az ideológiai-politikai kihívást, hogy az elmúlt tizenkét év államosításainak célja nem az állami termelési-elosztási rendszer megerősítése és a közjó szolgálatába állítása volt, hanem a hazai (NER) burzsoázia létrehozása. Az állami cselekvés fideszes mozgatórugója nem a köz-, hanem a magánérdek.

A kérdés egyrészt az, hogy ebben a (háborús) helyzetben ez tud-e változni, másrészt pedig, hogy ha az EU mint egész, a meghatározó súlyú gazdaságokkal ebbe az irányba, mármint a részleges tervgazdaság-hadigazdaság irányba fordul, akkor Orbán Viktor mit kezd ezzel a fordulattal.

Beáll-e a sorba, mert csak így juthat erőforrásokhoz (EU támogatás, földgáz, áram)? Vagy a saját útját járja, ami bár fájdalmasabb a magyar családoknak, de talán kevésbé veszélyezteti a NER rövid távú érdekeit?^[2]