Üzemi híradó című cikkében tájékoztatja olvasóit az Azonnali, hogy ők is olvasták a hírt a Média1 nevű, sajtóval foglalkozó online lap hasábjain, hogy megszűnnek.

Aminek nem is az indoklása az abszurd – tudniillik hogy infláció van – hanem hogy még csak ki sem álltak a lap munkatársai elé a tulajdonosok vagy a lapigazgató, hogy esetleg korábban értesítsék az érintetteket, hogy immár nem rentábilis munkahelyük fenntartása.

Mert gondoljunk bármit is az Azonnali dicstelenül kezdődött poszt-Bukovics korszakáról, azért az mégiscsak kellemetlen, ha egy lap munkatársaként egy másik lapban olvassa az ember, hogy meg fognak szűnni. Mindazonáltal a korábbi fényében a mostani eljárás lefolytatásának módja sem meglepő.

Ahogy érdemes egy kicsit azon is gondolkodni, mit is jelent Magyarországon, mikor a gazdasági helyzettel indokolják egy lap bezárását. Világos, hogy tombol az infláció és az árdrágulás – mint írják „tényleg megszűnünk, és tényleg nagyjából hasonló okokból, amiért a boltban is drágább minden, félünk a téltől és a benzin is sokkal drágább lenne a mostaninál a magánszemélyeknek is, ha nem lenne megstoppolva az ára” – de ezt az érvelést online, és úgy általában a sajtó világában érdemes némi egészséges kétkedéssel fogadni.

Ahogy maga a szerkesztőség is rávilágít nem is túl burkoltan, miszerint

„a megváltozott médiafogyasztási szokások és az áramvonalasítás már csak ilyen műfaj Magyarországon, ahogy 2022-ben talán az sem meglepetés a környéken már sajnos, ha csak úgy bezárnak újságok”.

Mert az „áramvonalasítás” és a „megváltozott médiafogyasztási szokások” nem azt jelenti, hogy Ungár Péter vagy Gerényi Gábor tulajdonosok vagyonát elvitte volna az infláció, vagy hogy eddig hozott volna az Azonnali a konyhára bármit is. A lap eddig sem termelt bevételeket, a tulajdonosok közéleti-politikai tevékenysége miatt tartották fenn (és állítólag nem szóltak bele a működésébe).

Ezek a kifejezések a magyarországi médiazsargonban általában azt jelentik, hogy valaki be akar zárni, záratni egy lapot, mert kényelmetlenné vált a számára. Gondoljunk csak a Népszabadság sokat emlegetett bezárására, ahol szintén nem volt különösebben elegáns húzás, hogy az újságírókat egyszercsak nem engedték be az épületbe, ahol többek között a számítógépeik is voltak, rajtuk az anyagaikkal, miegymással. Vagy a Simicska-médiabirodalom különböző darabjainak kiiktatására (majd későbbi átfordítására).

Most persze valószínűleg nem ez a helyzet, nehéz lenne megindokolni, hogy miért lehetett bármelyik tulajdonos számára kényelmetlen az Azonnali működése, és szerencsére nem is azonnali hatállyal rúgják ki a dolgozókat.

Valószínűleg egyszerűen már nem érdekeltek a fenntartásában, és semmi szükségük egy hasonló pénznyelőre.

Hisz áldozhatják azt a pénzt más közéleti-politikai projektekre, amelyekben jobb helyen látják. Egy ilyen döntés pedig a tulajdonosok szíve joga a tőkés rendszerben – ahogy leállíthatnak egy tucatnyi embernek munkát adó fűrésztelepet vagy bezárhatnak egy környékbeliek által kedvelt sarki kocsmát is a tulajdonosok, ha nem látják bármilyen szempontból rentábilisnak a fenntartását. Hogy valójában mi a bezárás oka, azt csak találgathatjuk, mert a tulajdonosok mindeddig igen szűkszavúak voltak.

Azonban a szőrmentén említett példákon túl (számos más eset mellett) az Azonnali sorsa is rávilágít arra, hogy milyen sérülékeny azoknak a lapoknak, tévéknek, rádióknak a helyzete, amelyeket politikai vagy anyagi haszonszerzésből tartanak fenn.

Ezért is reménykeltő a Telex története, amelyet a szabadságától politikai megfontolásokból megfosztott Index dolgozói hoztak létre, majd vettek előrelátó módon dolgozói tulajdonba. És ezért érezzük mi is biztonságban a Mércét, amelynek kiadója felett a szerkesztőség gyakorolja a kontrollt, és semmiféle befektető nem férhet hozzá. Ezek a modellek persze feltételezik, hogy az olvasók elfogadják: a fenntartáshoz hozzá kell járulniuk.