Pénzügyi és gazdasági motivációk is szerepet játszhattak a vasfüggöny leomlását elindító 1989. szeptember 10-11-i határnyitásban. Erre utalnak a német közszolgálati Deutschlandfunk Kultur birtokába került csehszlovák titkosszolgálati jelentések. A dokumentumok alapján a Német Szövetségi Köztársaság összesen 150-200 millió márkát fizethetett a magyar-osztrák határon átkelő keletnémet menekültekért, ami kisegíthette a szorult helyzetben lévő államháztartást.

A 80-as években egyre romló gazdasági helyzet, illetve a keleti blokkban egyedül Kelet-Németországban elmaradó politikai reformok miatt több tízezer keletnémet döntött a kivándorlás mellett, ami a német-német határon akkor még életveszélyesnek számított. A vasfüggöny magyarországi szakasza azonban eddigre már kimondottan rossz állapotban volt, és több helyen már el is bontották. 1989. június 26-án Horn Gyula külügyminiszterként osztrák kollégájával, Alois Mockkal, a magyar állampolgárok számára tett utazási engedményeket szimbolikusan is alátámasztandó, a sajtó kíséretében lyukat vágott a határkerítésbe. Ennek köszönhetően csak júliusban és augusztusban több mint 50 000 keletnémet menekült Ausztriába Magyarországon keresztül.

Ennek a folyamatnak a csúcspontja volt az 1989. augusztus 19-én az osztrák határ mellett megrendezett Páneurópai Piknik elnevezésű békedemonstráció, aminek alkalmával keletnémet turisták és menekültek érvényes útlevél nélkül átkeltek a határkapun a fegyveres határőrök közbeavatkozása nélkül.

A menekültek akadálytalan áramlása alapvetően befolyásolta a Német Demokratikus Köztársaság sorsát, ahol ezután felgyorsultak az események, melyek november 9-én a berlini fal leomlásával, végül a két Németország egyesítésével végződtek.

Az esemény emlékezete a mai napig fontos szerepet játszik Magyarország és a szövetségi köztársaság közötti kapcsolatokban. Az eseményre a német állam rendre ünnepi keretek közt emlékezik, 2019-ben Angela Merkel az évforduló okán Sopronban járt, és kiemelte a határnyitás jelentőségét a német (újra)egyesítésben, valamint Európa népeinek közeledésében. (Illetve – emlékezetes módon – megdicsérte az országot az európai uniós források jó felhasználása miatt.)

A nemrégiben nyilvánosságra került csehszlovák titkosszolgálati jelentés arra mutat rá, hogy „Európa népei közeledésének” Magyarország nyugati határán játszódó epizódjában döntő szerepet játszott a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági erőfölénye, mely a kelet-európai államok, így Magyarország rendszerváltást követő gazdasági (újra)integrációját is meghatározta.

Magyarország mégis üzletelt emberekkel?

A csehszlovák titkosszolgálat németre fordított jelentése szerint a menekültek átengedésének „gazdasági-pénzügyi és külpolitikai okai” is voltak. Magyarország ezidőtájt éppen erősen el volt adósodva a nyugatnémet bankok irányába: az adósság átrendezése és elengedése is szóba került. Azonban annak érdekében, hogy az ország pozíciója ne romoljon a hitelintézeteknél, ezt az ajánlatot végül elutasították.

Ehelyett a német-német kapcsolatokban addigra már bevettnek számító, a politikai fogvatartottak kiváltása során fizetett összegben (90 000 német márka/fő) állapodott meg a magyar és a német fél. A jelentés szerint Magyarország így 150-200 millió német márkát (140-187 millió eurót) kaphatott, amit egy, az NSZK-nak fizetett kormányzati hitelből írtak le. Ha a csehszlovák jelentésben írtak a valóságnak megfelelnek, az valóban könnyítést jelenthetett a magyar államháztartásnak.

A hivatalos történetnek, miszerint Magyarország ellenszolgáltatás nélkül engedte szabadon a keletnémet menekülteket, szintén ellentmond az az orosz titkosszolgálati jelentés, mely szerint az NSZK varsói nagykövetségén tartózkodó 230 keletnémet menekült esetében is a „magyar minta” szerint gyakoroltak nyomást a lengyel kormányra. Igaz, Lengyelország esetén formális adósságátrendezés is történt.

Gerőcs Tamás szociológus-közgazdász, a Helyzet Műhely tagja szerint az adósságviszonyokon a menekültekért kapott fejpénz alapjaiban nem változtathatott. A Mércének elmondta,

’89 magasságában már közel 20 milliárd dollár volt a magyar külső adósság, emellett a 150-200 millió márka jelentősége eltörpül. A transzfer abban jelenthetett segítséget, hogy az ország fizetni tudja az importszámláját.

A nyilvánosságra került transzfer tehát nem nyújt új perspektívát a magyar állam adósságtörténetére, mégis felfed újdonságokat a közvélemény számára, hiszen alapvetően megkérdőjelezi Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök szavait, melyek szerint „Magyarország nem üzletel emberekkel”. A szövetségi kormány honlapján a mai napig szereplő hitvallással szemben inkább úgy tűnik, a magyar kormány a végletesen eladósodott magyar államháztartás könnyítése érdekében járult hozzá a határok megnyitásához, ami aztán a vasfüggöny leomlásához vezetett.

A dokumentum szerint Helmut Kohl, akkori nyugatnémet kancellár – aki a német (újra)egyesítésnek köszönhetően egy év múlva újrázni tudott a szövetségi választásokon – más eszközöket is bevetett, hogy segítse az akkori magyar politikai elit gazdasági céljait. Az ország nemzetközi gazdasági integrációját elsősorban külföldi működő tőkére alapozó gazdaságpolitika kibontakozását nagyban segítette Kohl ráhatása a német bankokra és vállalatokra. A magyar gazdaság megnyitásának és az ezzel járó, történeti léptékű gazdasági kapacitásvesztésnek történetét, továbbá a magyar gazdaság Németországtól való erőteljes függőségét tekintve valószínűsíthető, hogy ez az „üzlet” inkább a német nemzetgazdaság számára volt hosszútávon jövedelmező.

Ugyanez elmondható a bankokkal szembeni jelentős adósságkönnyítés elmaradásáról is. A magyar állam német bankok felé fennálló adósságát a félperifériás magyar gazdaság nyersanyag-, tőke- és technológiahiányából következő importfüggés eredményeként halmozta fel. A hitel és a kamatok törlesztése pedig valójában a centrumországok, így Németország gazdasági növekedésének élénkítésére szolgált – ahogy azt Éber Márk Áron írja a Fordulat folyóirat 21. számában megjelent, A centrum hitele című írásában.

Nem előzmény nélküli a kifizetés

Habár a konkrét kifizetés valóban új információ, azonban egyáltalán nem előzmény nélküli, ugyanis Magyarország már a határnyitás előtt is szoros kapcsolatot ápolt Nyugat-Németországgal. Laczó Ferenc történész szerint a magyar politikai elit a 80-as évektől kezdve igyekezett keresni a kapcsolatokat az NSZK-val, elősegítve ezzel az ország nyugat-európai integrációját.

1987. október 7-én, több éves közeledési folyamat eredményeképpen a két ország kulturális és tudományos együttműködési megállapodásokat írt alá, valamint Magyarország biztosította a német nyelvű kisebbség kulturális és nyelvi jogainak érvényesülését. Az NSZK ezzel egy időben egymilliárd német márkát ajánlott fel hitelként a magyar félnek.

Laczó a határnyitás előzményeként a gazdasági támogatáson túl kiemeli a Romániából érkező több tízezer magyar menekült szerepét. Az érkező emberek olyan mértékű terhelést jelentettek a magyar hatóságok számára, hogy a szűkös erőforrásokat inkább a magyar nemzetiségű menekültek, mint a keletnémetek ellátására fordították. A bánásmódban jelentkező kettős mérce miatt az NSZK számára még fontosabbá vált, hogy megállapodást kössön a magyar vezetéssel.

Szintén Romániához köthető az az üzlet, amit Gerőcs Tamás a magyar megállapodás egyik előzményeként nevez meg. Az NSZK 1968 és ‘89 között 250 ezer erdélyi szász és bánáti sváb Németországba történő kivándorlását váltotta meg közel 3 milliárd német márkáért.