Szinte mindenkit váratlanul ért, hogy a kisadózó vállalkozások tételes adóját, azaz a katát gyakorlatilag felszámolná a kormány. Magát Parragh Lászlót is, aki a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöki posztja mellett a kormány egyik kedvenc kesztyűbábjaként is funkcionál, és aki  többször kifejtette véleményét a reform lehetséges irányairól.

Ennek ellenére a budapesti hídlezárásokkal párhuzamosan a Parlamentben jelenleg épp arról szavaz az Országgyűlés, hogy a katával adózók túlnyomó többségét megfosszák ettől a lehetőségtől anélkül, hogy az érintetteknek alternatívát kínálnának.

A tüntetőknek abban kétségtelenül igazuk van, hogy egy több százezer adózót érintő változtatást nem hétfőről keddre, ráadásul július közepén kellene átverni a parlamentben. A kormány vélhetően pénzszűkében van, és még csak meg sem próbál úgy tenni, hogy érdekli az érintettek álláspontja, javaslatai. Ha ehhez a tempóhoz hozzá is szokhattunk már, az eljárás, amely abból indul ki, hogy Magyarországon még a konzultáció látszatát sem kell fenntartani, elfogadhatatlan. Pláne egy súlyosbodó válság kellős közepén, amelyben már számos egyéb tényező veszélyezteti a családok, a dolgozók megélhetését.

Amint ezt leszögeztük, azt is hozzátehetjük, hogy a katán lenne mit megreformálni, csak nem így.

Azt ugyanis kár tagadni, hogy a magyarországi adózási szabályoknak köszönhetően rengeteg kényszervállalkozó katázik, és bizonyára a bújtatott foglalkoztatás sem ritka a katázók körében.

Miért van ez így?

Egyrészt vannak azok a kisvállalkozók, akik jelenleg a beterjesztett szabályoknak megfelelően adóznak. Tehát a sokat emlegetett mitikus fodrász és autószerelő, akik egyéni vállalkozóként, csak egyéni ügyfeleknek dolgoznak, aztán szépen kiszámlázzák a szolgáltatást.

De ez egy kisebbség, ráadásul még nekik is lehetnek olyan ügyfeleik, akiket a továbbiakban nem tudnának katásként legálisan kiszolgálni. Mi van, ha valaki mondjuk a céges autóját viszi a független szerelőhöz? Feketén fog olajat cserélni, vagy továbbküldi egy nagyobb cégformában működő szervizbe az ügyfelet?

Mi lesz a projektalapon dolgozó szolgáltatóipari munkásokkal, szellemi szabadfoglalkozásúakkal és másokkal? Mert ők nem a Jóskapistának szolgáltattak, hanem egy-egy cégnek, aminek szüksége volt a szolgáltatásukra. Nem jókedvükből, hanem mert az adórendszer úgy van megalkotva, hogy ez mindenkinek jobban megérje, mint bejelentett állásban foglalkoztatni az adott szakembert, és a jelenlegi vállalati és foglalkoztatási struktúrába is jobban illeszkedik ez a foglalkoztatási mód.

Aztán ott van számos vállalkozói létbe kényszerített munkás, akik számára a rendszer nemigen kínál más lehetőséget, a kormánypártok pedig mintha elfelejtették volna őket is.

A futárok, a szolgáltatóipari dolgozók tömegei, szellemi munkások, és még lehetne sorolni. Miért katáznak? Mert a munkát terhelő adóterhek, az egykulcsos adórendszer és a különböző járulékok tekintetében az alacsony keresetű dolgozók gyakorlatilag nem részesülnek kedvezményekben, számos cégnek pedig sokkal olcsóbb így a foglalkoztatás, magasabb profitrátával működhetnek – holott az olyan multik mint a Wolt vagy a Foodpanda valószínűleg ki tudnák fizetni a bejelentett foglalkoztatást. A katán kívül nincs lehetőség az alacsony keresetűek kedvezményes adóztatására.

Mit lehetne tenni?

Mert valamit kétségkívül kell, hogy a jelenleg kényszerből katázókat végre bejelentve foglalkoztassák. Hogy védjék őket ugyanazok a jogszabályok (még létező jogszabályok…) melyek a dolgozókat védik, hogy nekik is legyen betegszabadságuk, szabad szemmel látható nyugdíjjárulékuk, fizetett szabadságuk és az elmúlt évszázadok munkásmozgalma által kiharcolt egyéb jogok őket is megillessék.

Ehhez pedig csökkenteni kell a munka adóterheit, legalábbis az alacsony keresetűek esetében, sávos adórendszert kell bevezetni, magyarán olyan foglalkoztatási szabályokat, melyek nem büntetik az alacsony keresetűeket. Kétségkívül szankcionálni kell a bújtatott foglalkoztatást, mikor valaki havi 700 ezres fizetésért dolgozik – és ugyanúgy havi 50 ezret adózik, mint aki 150 ezret keres – mert hivatalosan nincs állásban.

De biztosítani kell azt is, hogy a bérmunkásként dolgozó ételfutárokat végre elismerjék bérmunkásnak. Hogy a filmdíszletek rendezőit foglalkoztassa a stúdió – elvégre immár állítólag filmgyártó nagyhatalom vagyunk -, és ne kelljen bizonytalanságban várniuk hogy legközelebb is felbérelik-e őket egy projektre. Hogy a fotóriporter is számíthasson nyugdíjra, elmehessen gyes-re, az autószerelőnek is legyen betegszabadsága és ne lehessen csak úgy kirúgni a műhelyből.

Hogy ne nevezzük már vállalkozónak azt, aki rendszeres jövedelmet kap egy céges megrendelőtől, mert jobban megéri bizonytalanságban tartani a dolgozót és ráhárítani a munkával járó minden költséget és felelősséget, mint papíron is felvenni – és még lehetne folytatni a sort.

Mert az, hogy egy tömegeket bizonytalanságban, kényszervállalkozói pozícióban tartó, másoknak gyakorlatilag legalizált adóelkerülést biztosító és a nagy cégek érdekét szolgáló adózási formát megreformálnak, üdvözlendő.

De akkor adjanak cserébe valamit.

Mert egyértelmű, hogy eddig is látták a katával kapcsolatos visszaélések lehetőségeit, eddig is tudták ,hogy a pizzafutár kényszervállalkozó, és hogy bújtatottan foglalkoztathatnak az adónem segítségével olyanokat, akik esetében egyáltalán nem lenne szükség erre a kedvezményre. Ebből pedig nem nehéz arra következtetni, hogy a kormány a „kifehérítés” leple alatt valójában csak a dolgozók egy újabb tartalékát csapolja meg a válság és a költségvetés állapotának kezelése céljából ahelyett, hogy a vállalatok profitját, a magas fizetéseket és a vagyonokat adóztatná meg.

Ráadásul anélkül, hogy időt hagynának a jelenleg katázóknak a felkészülésre. Hovatovább az érintettekkel folytatott bárminemű egyeztetés nélkül. Azt is feltételezhetjük, hogy nem fognak itt megállni, ezért is fontos a katások esetében is azt követelnünk, amit mindenki más esetében: a válság költségeit igazságos, méltányos és demokratikus módon kell elosztani. Mert amit a kesztyűbábja mond az embernek, az nem a másik hangja.