„A beruházóval is fölveszem a kapcsolatot annak érdekében, hogy Balatonvilágos önkormányzatával egyeztetve és megállapodva olyan megállapodás szülessen, amely garantálja minden környéken élőnek, hogy a természet értékei megmaradjanak, és azt is, hogy közfunkció és közhozzáférés legyen biztosított.”

Kommentelőink közül is sokan zavarba ejtőnek, többen reményt keltőnek találták Lázár János szereplését hétfőn az Országházban, ahol Szabó Rebeka párbeszédes képviselő interpellálta az újdonsült beruházási minisztert.

A kormányba épp csak visszatérő tárcavezető szavai azt követően hangzottak el, hogy az Alkotmánybíróság (Ab) a múlt héten nemesnek tűnő, ám igen csekély gyakorlati következménnyel járó határozatával gyakorlatilag kötött egy masnit a környezetromboló balatoni NER-projektekre. (Az Ab ugyan a továbbiakban megtiltotta a part menti 30 méteres sáv beépítését, és törölt a 2018-as Balaton-törvényből jó néhány kiskaput, ám egyrészt a döntés jócskán elkésett, másrészt a kiemelt beruházásokról is lepattan a taláros testület friss állásfoglalása.)

Így az már látszott, hogy a Balaton maradék el nem lopott partszakaszait – ha van még ilyen –, nem a jogállam fogja megmenteni. Hanem akkor mi? Hát nem más, mint az új miniszter bölcs belátása, aki szigorú szemöldökráncolások közepette felül fogja vizsgálni a kiemelt beruházások rendszerét.

Bármi is szülessen a munkába nagy lendülettel belevágó Lázár miniszter ígéretéből, az biztos, hogy ez a megoldás hamisítatlan NER-történet: ha vissza is kapnak valamicskét az aligaiak az einstandolt partszakaszukból – amire mérget azért ne vegyünk –, azt nem a törvény, hanem a miniszter kegyéből fogják.

De örülhetnek a helyiek a furcsa lázári válasznak? Hogy pontosan milyen politikai cél motiválta a miniszter felszólalását, azt csak ő tudhatja igazán, de több másik mondata már kevésbé ad okot optimizmusra. Egy ponton például így fogalmazott:

„A Balaton mindenkié Magyarországon, mindenki szereti a Balatont, ezért minden magyar honfitársunk – legyen szegény vagy gazdag – szeretné a szabadidejét szerencsére a Balatonon, és nem külföldön tölteni. […] Nagyon nehéz a természetvédelem, a zöld szempontok mindenki számára akceptálható, elfogadható és fontos szempontjait összeegyeztetni a folyamatos fejlődés iránti igénnyel, azzal az igénnyel, hogy magyar honfitársaink az idén is óriási számban akarnak a Balatonra menni, jó szállodában akarnak lakni, szerencsére van pénzük erre”.

Eleve fals dolog azt a képet festeni, hogy létrehozható valamiféle egyensúlyi állapot a Balaton-parton abban  a „szegények” és „gazdagok” dichotómiában, ahogyan arról Lázár beszélt.

A helyiek parthoz való hozzáférése és a Balaton természeti értékeinek megőrzése egyszerűen nem tud az a káposzta lenni, ami a NER-kecskék jóllakatása után is megmarad.

Hiszen aki az Aligaliget és a hozzá hasonló projektek ellen tüntet, nem akar – Lázár állításával szemben többnyire nem is tudna – azokban a szállodákban lakni, amelyeket Tiborczék és Mészárosék húznak fel. Akik szintén nem a miniszter által „szegényeknek” nevezett csoportokat célozzák a beruházásaikkal, és soha nem is gondolkodtak a Lázár által „közhozzáférésként” aposztrofált jog biztosításában.

Nem beszélve arról, hogy a kiemelt beruházások – értsd: a törvényeket betartani mérsékelten köteles csúcsprojektek – „felülvizsgálata” az elmúlt évek tanulságait levonva inkább az államkassza eljövendő szűk esztendőkre készülő spórolásának tűnik, mintsem a nép irányába tett kormányzati gesztusnak.