Tegnapra Boris Johnsonnak is leesett: összes rakétáját ellőtte, a tengernyi botrány után pártja őt is ki fogja dobni, és meg is teheti. Johnson azt hitte, ő lesz a kivétel, az út vége Nagy-Britannia hét éve tartó, súlyos politikai és immár gazdasági válságában. De nem az lett, csak egy újabb vezéráldozat. A folytatás: vagy egy „enyhébb Tory” jön, vagy egy semmitmondó balközép miniszterelnök egy fásult és bágyadt választás után. Ami viszont marad, az a hetvenes évek óta nem tapasztalt kiszámíthatatlanság a britek számára, csakúgy mint a lassan semmi megoldására nem képes politikai rendszer. A brexit mindezt csak teljesen nyilvánvalóvá tette.
Ez a nap is eljött: Boris Johnsonnak, aki már régen biztosította minden hívét és ellenfelét, hogy egy szavát sem szabad komolyan venni, végül majdnem szembe kellett néznie politikája egy következményével. Majdnem, hiszen Johnson újabb történelmi cselekedetként csütörtökön úgy mondott le, hogy igazából le sem mondott.
A Konzervatív és Unionista Párt szabályzatának megfelelően Johnson távozik annak éléről, mivel úgy tűnik, a párt tagjainak és parlamenti képviselőinek többsége ezt akarja.
Ez ugyanakkor nem lemondás a brit miniszterelnök pozíciójáról, ahhoz az uralkodónak kellene hivatalos levelet küldenie, amiben bejelenti azonnali távozását, ami aztán a legrövidebb időn belül megtörténne. Boris ezt is forradalmasította: úgy állt ki a Downing Street 10. alatti hivatala elé lemondani, ahogy eddig egy elődje sem. Csak a párt éléről való távozását jelentette be, és a kormányfői hivatalból ezért csak a párt új vezetőjének megválasztását követően kell ténylegesen távoznia.
Ez tehát a brexit-népszavazás arcának utolsó lényeges politikai cselekedete: épp annyira vehető komolyan, mint az összes miniszterelnöki nyilatkozata, azelőtt írt publicisztikája, londoni főpolgármesteri „multikulti” toleranciája. A brexit-kampány idején a bezárkózó és Európával ellenséges Anglia hangja volt ő, a 2012-es londoni olimpia alatt meg a mindenkit váró, mindenkit szerető, mindenkit elfogadó (mondhatni woke) világvárosi polgármester.
De nem. Nem változott meg Johnson ez alatt a négy év alatt, 2012 és 2016 között. Posztmodern médiapolitikusként a kezdetektől a lehető leginkább nyilvánvalóvá tette, hazudik, mint a vízfolyás, mert politikus, egy szavában sem lehet megbízni, az angolok többsége azonban mégis szerette.
Nem azért, mert hittek neki, hanem mert egy érzést képviselt, egyfajta irracionális optimizmust a problémák és bajok közepén.
Az 1940-es angliai csatára, a Napóleon elleni blokádokra és az egykor a fél világot ellenőrző világbirodalomra még mindig rózsás emlékképként tekintő angolok önképét vetítette vissza, amely a legnagyobb bajokon, problémákon is megingathatatlan optimizmussal és önbizalommal lesz úrrá.
Ez volt politikai sikerének és népszerűségének titka is: a fapofájú, folytonosan a megszorításokat magyarázó David Cameron, a szikár és spórolásra ösztönző, ugyanakkor politikai tehetséggel nem rendelkező Theresa May, és a kertészkedős-professzoros-idealista Jeremy Corbyn tökéletes ellenpontja. „Ugyan már, emberek, miért kell mindent olyan rémesen komolyan venni! Majd bedobjuk magunkat, és függetlenül, önbizalommal telve, erősen jövünk ki mindenből! Sikerült eddig is, és ezután is így lesz, szóval evezőre fel, és szóljanak a matrózdalok!”
Ezt akarták hallani az angolok, legalábbis éppen a legrosszabb helyzetben élők az elmúlt néhány viharos évben. Ezért esett végül rá a választás 2019-ben, amikor végleg elegük lett a hagyományos politikai osztály és hagyományos ellenfeleik, és az ugyancsak kellemetlen dolgokat kérő, hagyományos szocialista baloldal küzdelméből. Az EU-ból való brit kilépés az ország többsége előtt nagyszerű lehetőségként jelent meg, ez a furcsa, hóbortos, de amúgy a hagyományos uralkodó osztályhoz tartozó, borzas üstökű szalmazsák meg el tudta adni. Ez új, ilyet még nem láttunk, mondták az angolok. A skótok, walesiek és a nem radikálisan protestáns északírek semmit nem mondtak, ők sajnos már láttak ilyet, undorral húzódtak vissza. De hát kevés dologról dönthetnek ők a saját országukban.
Minden bizonnyal sikert is lehetne kovácsolni a brexitből, de ez egy konzervatív kormánynak, lejtmenetben lévő gazdasággal és a válságspirállal súlyosbítva nem ment. A Borist a győzelem felé segítő, megannyi jobboldali sajtómunkás, különös tekintettel a tévés és írott sajtó nagy megmondóira most persze sopánkodik: sopánkodnak a modern kor egyik legsúlyosabb megélhetési válságán, amire jellemző, hogy az ország egyes vidékein már a horror árú sajtra is lopásgátló mágnest kell rakni. Gyalázhatják a sztrájkoló vasutasokat, akik azt szeretnék, ha a bérük legalább az inflációt és a háborús energiaár-robbanást követné távolról. Követelhetnek börtönt a klímakatasztrófa miatt radikálisan tiltakozó londoni tüntetőknek. És méltatlankodhatnak az iszonyatosan elszállt rezsiárakon is.
Ezeknek a megmondóembereknek a döntő többsége azonban 2016, és különösen 2019 óta hatalomra segítette és végigasszisztálta az elmúlt fél évszázad legkatasztrofálisabb brit kormányait, és a legkatasztrofálisabb covid-védekezést, amit csak produkált a nyugati világ – az Egyesült Államokat leszámítva.
És éppen ezeknek az egymásra épülő, súlyos válságoknak a tükrében első ránézésre nagyon meglepő a konkrét ügyek láncolata, ami Boris lemondásához, illetve az azt okozó palotaforradalomhoz vezetett. A covid-partik körüli felháborodással indult, ezt még értenénk is, hiszen a kormányzat cinikus módon csücsülni küldi a népet a lockdownba, drónokkal felszerelt zsarukkal üldözi a járványkarantén megszegőit, akik az angol vidéken kirándulnak, vagy a parkokban összeülnek, majd százfős tivornyákat szervez hivatali helyiségeiben.
És februárban, amikor ez a botrány csúcsosodott, mégis mindenki azt kérdezte, hogyan lehetséges, hogy Boris Johnson még mindig a helyén van? Hiszen főtanácsadója, Dominic Cummings már régen (2021-ben) belebukott abba, hogy engedély nélkül autókázott az angliai északon a lezárások alatt.
De aztán jött Putyin támadása Ukrajna ellen. Szinte a legjobbkor a brit miniszterelnök számára, aki ugyan az ukrajnai menekültek apró töredékét volt hajlandó csupán az országba beengedni, de remek üzletet látott a tömeges hadisegély megszervezésében. Hiszen még ha ingyen is adják a rengeteg tankelhárító és más fegyvert, azokat megrendelésre le kell gyártani, ami legalább kissé pörgeti a gazdaságot. Meg aztán lehet kirándulni Kijevbe (miután az oroszok onnan elmentek), és bizonyítani, még mindig ugyanaz a kemény, tökös, ugyanakkor laza fickó vagyok, akire az angolok szavaztak.
Úgy tűnt, ismét kimászik Johnson a slamasztikából. Ő pedig ezt úgy nyugtázta, mint a dolgok természetes rendje: hiszen, ha csupán a 2016-os brexit-népszavazástól tekintjük át karrierjét, rájöhetünk, ő az ember, aki mindig a talpára esett. A brexit-kampány „mérsékelt” fő arcaként ő volt az, aki a gonosz és nyíltan rasszista Nigel Farage mellett eljátszhatta a pozitívan gondolkodó, újítani is merő politikust, aki a brit kilépésre lehetőségként tekint: kár, hogy lehetőség alatt itt a szigetország adóparadicsommá való átformálását értette.
Azután megalakult Theresa May kormánya, ahová, a Toryk brexit-frakciójának tett engedményként, egyenesen külügyminiszterként került be. 2018-ban – amikor úgy tűnik, az Európai Unióval folytatott kilépési tárgyalások sehová nem vezetnek – nagyot ugrik népszerűsége a kilépésre szavazók közt. Ekkor végül kilép a „puhább brexitet” szorgalmazó kormányból.
Ezzel már meg is alapozta új rohamát: 2019 végén a sikertelen uniós kilépési tárgyalások Cameron után Theresa May fejét is követelik, ekkor pedig Johnson lesz az, aki a brexit végső győzelemre vitelével, rendkívül sikeres kampánnyal veri el véglegesen a 2015 óta az elitre folytonos fenyegetést jelentő Jeremy Corbynt és szocialista mozgalmát.
A kenyér sohasem a vajas felével esik a földre, a macskának kilenc élete van, és mindig talpra esik.
Boris Johnson most gondolkodhat el rajta először, hogy a világ nem mindig így működik, még a magafajtával sem.
Újszerű élmény lehet neki. Mióta ugyanis a sikeres pénzember édesapa, Stanley Johnson a királyi család sarjait is nevelő Eton magániskolába elengedte, ezen sohasem kellett igazán elgondolkodnia.
A botrány, ami végül bukását okozta, Nagy-Britannia gazdasági tönkretételéhez, közszolgálati médiája függetlenségének felszámolásához, a bevándorlók és menekültek tömeges deportálásának kísérletéhez mérve persze apró dolog: kiderült, hogy ostromlott lojalista pártfrakciójának egyik legfontosabb embere, Christopher Pincher képviselő kedves szokásai közé tartozik tökrészegen fiúkat fogdosni, ezt néhány parlamentben dolgozó fiatal férfi alárendeltjével is megtette.
A dolog nem új, a Konzervatív Párt háza táján már számos ilyen parlamenti ügy ütötte fel a fejét. Viszont mégsem meglepő, hogy éppen ez döntötte el végleg a dominók sorát. A konzervatívok politikai kultúrájában ugyanis egyrészt a férfi alkalmazottak panaszai nagyobb súllyal esnek latba. Másrészt bármi, és tényleg bármi, ami a parlamenti Toryk belső köreiben megosztottságot és felháborodást okoz, minden más botránynál meghatározóbb. Cserélődtek is a miniszterek és államtitkárok rögtön, egyszerre csaknem 25-en. Volt olyan poszt, ahol két nap alatt háromszor kellett minisztert cserélni.
Boris szerdán még a parlamentbe is elment, hogy leszögezze, csak nem képzelik, hogy ilyen válságos időkben megszabadulnak tőle? Másnap délutánra világossá tették, hogy de bizony: a brit uralkodó osztálynak nem a miniszterelnök személye, a kedves vezető számít, Borisnak és bandájának – lévén közülük való – már így is éppen elég rombolást néztek el eddig is. A hatalom azonban ingatag, és a nép elégedetlenségét nem nézhetik tovább: szatócsot kell váltani a kisboltban, különben felmerül a fosztogatás réme.
Így bukott fel Boris Johnson talán végleg a szerencsétlen, és e hét elejéig jóformán ismeretlen Christopher Pincherben: több százezer covid-halott, nélkülöző fiatalok és idősek sora, horribilis gázárak és benzinárak – mindezt még egy teljesen inkompetens Tory vezető is túlélné.
Ezt viszont már nem, hiszen a pártegység múlik az ügyön.
Akár kitalál még valamit Johnson – hiszen ez még mindig lehetséges – akár tényleg eltűnik most balfenéken, az Egyesült Királyság évtizedek óta fodrozódó, és immár lassan vad viharrá összeálló válságának kérdései maradnak: a parlament lényegében ismét döntésképtelen. A brexit-népszavazás után immár a harmadik konzervatív miniszter távozik idő előtt.
A balközép ellenzék vezetőjét, Keir Starmert persze a finom társaság visszafogadta, miután a bajkeverő Corbyntól megszabadultak. Igaz, ehhez az kellett, hogy párttagok tömeges kirúgásával, a szakszervezetek lábtörlőként való használatával és további galádságokkal biztosítsák a brit társadalom urai – a pénzügyi elit és a politikai vezetőréteg – felé való feltétlen lojalitását, és azt, hogy alkalmas miniszterelnöknek is. Hiszen ha megválasztják, akkor jóformán semmi sem fog változni, csak a kormányzó párt színe. Boris megy, és az ország, amit számos bűntársával tönkretett, már sohasem tér többé vissza. Keserédes végkifejlet.
