Anasztaszija Vossztavsaja és Marie az orosz állam területén működő forradalmi szocialista szervezetnek, az Orosz Szocialista Mozgalomnak (Russian Socialist Movement, RSM) a tagjai. A Midnight Sun arról beszélgetett velük, hogy milyen a háborúellenes szervezők élete ma Oroszországban, hogy miért játszik központi szerepet a háborúval szembeni feminista szerveződés, és mit jelent a nemzetközi szolidaritás kiépítése azokkal, akik Oroszország és Ukrajna felszabadításért egyaránt harcolnak. A beszélgetést a Midnight Sun és a LeftEast szerkesztője, Olena Ljubcsenko fordította angolra; ez alapján készítette a magyar fordítást Piróth Attila.

Midnight Sun: Hogyan néznek ki a háborúellenes szervezők politikai küzdelmének mindennapjai ma Oroszországban?

Anasztaszija: Mindennap reggeltől estig az egyetemen vagyok, és „csendes tiltakozást” folytatok: háborúellenes szlogeneket és az egységre felszólító felhívásokat írok a táblákra, asztalokra, ruhatári bilétákra, falakra. Hétvégente aktivistákkal és támogatókkal találkozom; további stratégiai terveket vitatunk meg, akciókban, kampányokban veszünk részt.

Jelenleg az egyik legfontosabb stratégiai cél az, hogy felismertessük az orosz állampolgárokkal a saját érdekeiket – ami elengedhetetlen, ha egységet akarunk építeni az elnyomott osztályok szándékos szétforgácsolásával szemben, a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közötti szolidaritás ellenében.

Emellett szakszervezeti szlogenekre is akarunk összpontosítani. Fontos, hogy ne csak azt hangoztassuk: „nemet mondunk a háborúra!”, hanem azt is elmagyarázzuk, hová vezet a háború, ha nem lépünk fel aktívan ellene.

A napóleoni Franciaország Ausztria ellen vezetett, lokális háborújában Franciaország azt remélte, hogy sikerül elfojtania az olasz nép felszabadulási törekvéseit, miközben képmutató módon „Olaszország felszabadításaként” reklámozta a háborút. A nép azonban kötelességének tartotta lerántani a maszkot a „felszabadítóról”, a „nemzetiségek védelmezőjéről”. Ugyanígy küzdenek ma Oroszországban az aktivisták azért, hogy megmutassák a diktátor és az őt kitermelő rendszer véres arcát.

Marie: Jelenleg Oroszországban könnyen felszámolják a tiltakozásnak azokat a formáit, amelyek ismerősek az oroszok számára – a gyűléseket, sztrájkőrségeket. A városközpontokban transzparensekkel megjelenőket két-három perc alatt lefogják; Szentpéterváron és Moszkvában a háborúellenes tüntetések elég nagy létszámúak voltak, és Kazanyban is sokan vonultak a főutcára, de viszonylag kevés alkalom kínálkozott az emberek közös fellépésére. Egyébként az orosz tüntetések egyik szomorú vonása, hogy az emberek félnek ellenállni a rendőri intézkedésnek (összecsapni a rendőrséggel, vagy pusztán megvédeni a társaikat), mert az bűncselekménynek minősül. A rendőröknek és a nemzeti gárda tagjainak teste a törvény értelmében sérthetetlen, így a rendfenntartó erők tagjai érzik, mekkora hatalmuk van az utcán: már egy feléjük dobott papírpohár miatt is készek vádat emelni a tüntetők ellen. Mindez még jobban megosztja azokat, akik összegyűlnek, hogy közös követelések mellett álljanak ki.

Ezért kezd egyre nagyobb teret hódítani egy másfajta trend: az „észrevétlen” tiltakozás, a rövid és energikus akciók és fellépések. Észrevétlen tiltakozás alatt azt értem, hogy az emberek névtelenül és gyakran szemtanúk nélkül cselekednek. Ez terjedhet a szórólapok ártatlan kiragasztásától kezdve (amely most már szintén büntetendő: az új jogszabály üldözi azokat, akik „hamis információkat” terjesztenek a háborúról, és lejáratják az orosz fegyveres erőket) a radikálisabb akciókig, például a katonai regisztrációs és sorozási központok felgyújtásáig vagy a vasúti „partizánakciókig”, amelyek keretében Oroszország-szerte több névtelen csoport rongált meg vasúti síneket és állított meg vonatokat. Minden héten hallani kisiklott tehervonatokról.

Ami a baloldal szerepvállalását illeti ebben a helyzetben: baloldali körökben leginkább a szakszervezetek létrehozásáról és a munkahelyi önszerveződésről esik szó.

Midnight Sun: A „Русский мир” (Russzkij mir) cári és posztszovjet elképzelése ironikus módon „orosz világnak” is és „orosz békének” is fordítható. Mik az oroszországi munkásosztálybeli emberek – mindenekelőtt a nők – jelenlegi harcai és érzései, és hogyan viszonyulnak a „Русский мир” (Russzkij mir) filozófiájához?

Marie: Én úgy értem az „orosz világ” elképzelését, hogy e szerint az oroszok isten választott népe, akiknek végső küldetése a küzdelem a nagy gonosz ellen (amely alatt általában Európát és az USA-t értik). Vagyis egy katonai állam létrehozásáról van szó, ahol az emberek jogait eltörlik Oroszország magasabb küldetésének érdekében, Oroszország pedig megmenti a világot az Antikrisztustól. Úgy vélem, ebben az elképzelésben a munkásosztályra az a szerep hárul, hogy csendben végrehajtsa az uralkodó osztály akaratát – és bármiféle tiltakozás árulásként fogható fel.

Ma Oroszországban gyakran villannak fel ilyen elképzelések a tévéképernyőkön – sőt, az állami propaganda egész szemétdombot hányt össze az egymásnak ellentmondó ideológiák darabjaiból; ennélfogva a propaganda lényegében semmit sem fejez ki, ahogy a Z szimbólum sem. A tévé az „orosz világról” beszél, ugyanakkor nosztalgiával gondol a Szovjetunióra is (manapság nagyon jövedelmező erről beszélni az import helyettesítése kapcsán), és arra szólít fel, hogy temessük el végre Lenint – a liberálisok nagy örömére. Nehéz arról beszélni, hogy hogyan viszonyulnak a munkások az „orosz világ” elképzeléséhez: az ideológiai és tudatos fasiszták még mindig kevesen vannak, a dolgozó tömegek pedig ma keveset foglalkoznak a politikával, jobban foglalkoztatja őket saját vékonyodó pénztárcájuk és az emelkedő bolti árak. Azonban a háború kimenetelétől függetlenül fennáll a jobboldali revansizmus kockázata a társadalomban; erre fel kell készülnünk.

I am not surprised that the most consistent anti-war movement in Russia and Belarus is the feminist movement. Feminists know better than anyone that personal is political, and they can’t hide in the „private” sphere, like many. Pics: Feminist Anti-War Resistance on Telegram. pic.twitter.com/73lphLPV7o

— Anna Zhelnina (@AnnaZhelnina) March 26, 2022

Anasztaszija: Az „orosz világ” perspektívája az oroszság és a kiválasztottság fogalmait helyezi előtérbe, gyarmati lencsén keresztül szemlélve a világot, hittérítő elképzelésekkel – vagyis az Oroszország területén élő különféle nemzetiségűeket és hitűeket „orosz keresztényekké” akarja alakítani. Az „orosz világ” fogalma tökéletesen passzol az állam azon elképzeléséhez, hogy „megszabadítja Ukrajnát a náciktól”. Helyesebb volna azonban azt mondani, hogy ez az elképzelés nem ok, hanem okozat – az állam agresszív imperialista és kapitalista politikájának következménye, amely miatt egy patriarchális szerkezet is kialakult. Vidéken is és a városokban is munkásosztálybeli nőnek lenni annyit jelent, mint végeérhetetlenül dolgozni; így „az orosz világ filozófiája” közvetlenül érinti a munkásosztálybeli embereket, közte a nőket is.

Midnight Sun: A feministák sokat írtak és beszéltek Oroszország heteronormatív, konzervatív, „családi értékeket” középpontba állító fordulatáról Putyin alatt, valamint kormánya együttműködéséről a szélsőjobbal más országokban, például Magyarországon, Franciaországban vagy Indiában. Hogyan értékelnék ezt a társadalmi-kulturális és gazdasági eltolódást, és hogyan hat ki ez Ukrajna orosz inváziójának politikájára?

Anasztaszija: A média és a törvények propagandája táplálja a szkepticizmust, a kolonializmust és a xenofóbiát az emberekben, az imperializmus prizmáján át láttatja a világot, ahol csak „rosszak” vannak (az ötödik hadoszlop, a „nemzetárulók”) és „jók” (oroszok), valamint a „jó” nevében fellépő hatalom (a vezető). A szexizmus, valamint a diszkrimináció és az elnyomás egyéb formái eszközként be vannak építve annak a kapitalista társadalomnak a szerkezetébe, amely a nők társadalmi és reproduktív munkáját teljesen kihasználva megszilárdítja a heteronormativitást minden intézményes szinten, a nacionalista és imperialista célok kiszolgálása érdekében. A kapitalista társadalomnak Oroszországban szüksége van a „saját” népére – az „oroszokra” (ideális esetben férfiakra – de a nőket is éppúgy át lehet kúrni, néha még jobban is) – akik készek tűzbe menni, hogy megvédjék ezt a társadalmat. És tűzbe is mentek. Ahogy Alekszandra Kollontaj írja pamfletjében: „Kérdezzék meg bármilyen katonától… hogy miért harcoltak? […] Miért nyomorítottak meg embereket? Hallgatni fognak, mert nem igazán tudják, miért.”

Az orosz állam egyfajta szolgasági paktumot kötött a nőkkel: az állam kihasználja a nők sérülékeny helyzetét, és hátrányos körülmények közé kényszeríti őket, az „optimalizálás” gazdasági narratívája mögé és a szociális intézmények támogatásának szólamai mögé bújva

(az Oroszországi Föderáció alkotmányának 7. cikke garantálja a szociális védelmet). Az állam ezenkívül azt is mondja: növelni fogjuk az anyasági (családi) tőke [az anyáknak nyújtott juttatás] összegét, valamint az egyedülálló anyáknak fizetett juttatásokat: ne aggódjatok, mindent biztosítunk számotokra! Ennek ellenére a nők továbbra is szolgai pozícióban vannak.

Midnight Sun: A Feminista Háborúellenes Ellenállás szervezete Oroszországban alakult meg február 25-én, vagyis az ukrajnai invázió megindításának másnapján. Kommentálnák a szervezet erőfeszítéseit, taktikáit és célkitűzéseit? A Szovjet Nők Antifasiszta Bizottsága örököseként/utódjaként látják ezt a mozgalmat?

Anasztaszija: A Feminista Háborúellenes Ellenállás (FHE) jelenleg mindenekelőtt a belföldi fasizmus és az orosz imperializmus ellen harcol – szemben a Szovjet Nők Antifasiszta Bizottságával, amely egy külső ellenséggel, Hitler náci Németországával állt szemben. Az FHE a legnagyobb háborúellenes szervezőerő Oroszországban, amelyet különféle elnyomott csoportok alkotnak: feministák, nem tituláris etnikai csoportok [vagyis az adott régióban nem domináns etnikai csoportok] tagjai, munkások, queer személyek és más identitású emberek, egyebek között MOGII (marginalizált vagy többszörös orientációjú, nemi identitású és/vagy interszex) személyek. Mivel ezek a csoportok közvetlenül szembesülnek a diszkriminációval Oroszországban, kénytelenek harcolni a diszkrimináció ellen; ennek része a xenofóbia, a sovinizmus, a gazdasági egyenlőtlenségek stb. elleni harc.

Marie: A Szovjet Nők Antifasiszta Bizottságának összehasonlítása a Feminista Háborúellenes Ellenállással furcsán hat. Szomorú irónia: a szovjet nők a Szovjetuniót lerohanó náci megszállók ellen küzdöttek – az orosz feministák pedig saját agresszor országukon belül küzdenek a háború és a fasizmus ellen.

Ami az FHE tevékenységeit illeti: a mozgalomban különböző áramlatokhoz tartozó feministák vesznek részt, így sokféle gyakorlat fordul elő. A legtöbb esetben az aktivisták energikus akciókat szerveznek, vagy különböző módokon próbálják továbbadni a háborúval kapcsolatos információkat. Fontosnak tartom az FHE más szervezetekkel közös sztrájkalap projektjét – „munkaellenes és háborúellenes betegszabadság” címen.

Jelenleg Oroszországban nem állnak készen az emberek a háború ellen tiltakozó munkahelyi sztrájkokra, azonban nagyon erős támogatással és szolidaritással fordulnak azok felé, akik háborúellenes álláspontjuk miatt veszítették el munkájukat.

A nagy gazdasági felfordulások nem sokáig váratnak majd magukra, és proaktívnak kell lennünk: együtt kell megtanulnunk a szolidaritást, és osztálytudatra ébrednünk.

Midnight Sun: Sok példát láttunk a rasszizmusra Ukrajna és az Európai Unió határán. A globális Délen élő elvtársak elítélték a Nyugat képmutatását, amely egyrészt a nemzetközi jogban, másrészt az ukrán ellenállóknak nyújtott, de a Palesztinában, Jemenben, Irakban, Afganisztánban élő emberektől megtagadott humanitárius/katonai segítségben nyilvánul meg. Hogy néz ki a rasszizmus Oroszországban, és mit jelent egyszerre antirasszistának lenni és Putyin háborúját is ellenezni?

Marie: Oroszországban az állami propaganda előszeretettel mutogat az Egyesült Államok hadműveleteire, hogy elterelje a figyelmet az ukrajnai invázióról. Ez azt jelenti, hogy a tiltakozómozgalomban kissé problémás olyan témákat felvetni, mint az iraki háború, mivel ez az orosz állam mellett való kiállásként értelmezhető. Így az ukrán háborút mintegy vákuumban ábrázolják, azoknak a gazdasági okoknak az elemzése nélkül, amelyek egymás elleni harcra késztetik az államokat. Szükséges azonban erről a szélesebb nemzetközi kontextusról is beszélni, pontosan azért, hogy megértsük, a tőkés rendszerben miért elkerülhetetlenek és természetszerűek a háborúk.

Ami a belső ellentmondásokat illeti: az állam aljas nemzeti kisebbségi politikát folytat: orosz identitást kényszerít a kisebbségekre, hogy kinyilvánítsa a háborús szolidaritást Oroszország nemzetiségei között.

Találkoztam olyan szlogenekkel, mint hogy „csuvasok vagyunk és oroszok”. Ugyanakkor a nemzeti kisebbségi csoportok tagjait az elszegényedett régiókból szintén a háborúba küldték. Végeredményben tehát ezek az emberek olyan értékekért pusztulnak el, mint az „oroszság” – meg az orosz katonák által Ukrajnában ellopott, majd hazaküldött mosógépekért. Nem lepne meg, ha szeparatista eszmék kezdenének terjedni Oroszországban. Nemrég láttam például, hogy egy kalmük márka „nem orosz” feliratú ruházati termékeket dobott piacra – kritizálva a nemzeti kisebbségekkel szemben a háború előtt is gyakorolt rasszizmust és xenofóbiát.

Anasztaszija: Judith Butler, ironikusan, egy új „felszabadító” fasizmusról ír, amelynek révén a társadalom szegényebb rétegeinek tagjai lehetőséget kaptak arra, hogy gyűlöljék a társadalom szegényebb rétegeinek más tagjait – anélkül, hogy rasszizmusuk miatt szégyenkezniük kellene. Talán nem túl jó a párhuzam, de rögtön az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban a tatár dédnagyanyám (tatárul әbi) nem hagyta, hogy a faluban a szomszéddal barátkozzam, és „cigánynak” hívta. „Nem barátkozhatsz cigányokkal, különben ellopnak valamit tőlünk” – mondta. Nem tudom, hogy a szomszédom roma volt-e vagy tatár. Emlékszem, igyekeztem bebizonyítani әbinek, hogy a barátom „pont olyan, mint mi”. Az ilyen etnikumok közötti konfliktusok azoknak a soviniszta politikáknak az eredményei, amelyek igyekeznek szétrobbantani a különféle etnikai közösségeket.

Én tatár vagyok, de mivel nincsenek tipikus tatár arcvonásaim, sem tatár akcentusom, nem ér rasszalapú diszkrimináció (a tatár ismerőseimmel ellentétben). Ebben a kontextusban a köztársaságok függetlenségének kinyilvánítása az Oroszországi Föderációtól fontos kérdéssé lép elő: szeretném, ha Tatárföld kinyilvánítaná a függetlenségét, és autonóm köztársasággá válna. Fontos látni a különbséget az anyaország nacionalizmusa és a gyarmatok nacionalizmusa között, mert utóbbi Oroszország agresszív politikájának a következménye, míg előbbi az etnocentrikus politikáé és a rasszalapú (nemzeti szintű) diszkriminácóé.

Fel kell ismerni, hogy Putyin gyarmati ambíciói halálosak a nemzeti kisebbségekre.

Rendszeres beszámolókat lehet látni arról, hogy Tatárföldön, Burjátföldön és más köztársaságokban az emberek a háború miatt halnak meg. Nagy számban.

Midnight Sun: Az invázió óta a baloldal nemzetközi szinten kiemelten foglalkozik a „NATO kontra Oroszország” ellentét valamilyen változatával, különös tekintettel a NATO-országok által Ukrajnának nyújtandó „halálos segítség” fokozásának követeléseire. Mit gondolnak erről a dichotómiáról? Hamis dichotómia-e, és ha igen, miképpen?

Marie: Az orosz propaganda nagyon szereti ezt a szembeállítást: az Oroszország határainál lévő NATO-hadsereggel ránk lehet ijeszteni, és igazolni lehet Oroszország háborús bűneit Ukrajnában. Úgymint: a NATO elítél minket, de ne feledjük, hogyan készítettek elő ők maguk is háborúkat.

Nem zárom ki azt, hogy a NATO-nak megvannak a saját érdekei Ukrajnával kapcsolatban, de sem a NATO, sem Oroszország nem teremt békét az ukránoknak és az oroszoknak. Emlékszem, hogy a háború legelején az ukránok felszólították a NATO-t, hogy zárja le a légteret [jelöljön ki repüléstilalmi zónát]… ami nem történt meg. Ezek a hősök, akik állítólag békét és demokráciát hoznak, hagyták, hogy az orosz hadsereg ukrán városokat bombázzon. Csak annyit akarok mondani, hogy illúzió az az elképzelés, mely szerint a NATO a mesebeli nemes herceg, aki a kockázatokat önzetlenül felvállalva más országokat ment meg, és békét teremt. Ugyanakkor nem szabad bedőlnünk azoknak sem, akik fogaikat gyűlölettől csikorgatva képesek csak kimondani azt, hogy NATO. Oroszország nem szocialista állam és – a Szovjetunióval ellentétben – nem méltó ellenfele a tőkés világnak, hanem imperialista ragadozó, amelynek egyre nagyobb az étvágya. A szocialisták oroszbarát álláspontja nagyon sokba fog kerülni.

Anasztaszija: Olaf Scholz német kancellár egymásnak ellentmondó állításai – mely szerint „a NATO nem fog közvetlenül beavatkozni az ukrajnai konfliktusba”, illetve „nem engedhető meg, hogy Oroszország nyerjen Ukrajnában” – egyszerűen nevetségesek. Tudni akarom: felhagy az Európai Unió, Olaf Scholz, Joe Biden, Emmanuel Macron Oroszország szponzorálásával a gáz- és olajvásárláson keresztül?

Ismét kiderült, hogy a kapitalisták igyekeznek azokon keresni, akiket nyilvánosan elítélnek.

Midnight Sun: Hogyan kellene festenie a nemzetközi szolidaritásnak az orosz invázióval szembeni ukrajnai ellenállás és az oroszországbeli háborúellenes mozgalom tekintetében?

Marie: Oroszországban jelenleg a háborúellenes mozgalom „moralisztikus” jellegű – pacifista szlogenekkel és az apolitikus tömegek lelkiismeretéhez intézett jogos felhívásokkal. A legkevésbé sem kívánom lebecsülni a mozgalom tagjainak bátorságát és becsületességét, de valószínűtlen, hogy a teljes lakosság kizárólag erkölcsi felindulásból fellázadna. Jelenleg az oroszokat a gyógyszerhiány és az árak erőteljes emelkedése foglalkoztatja – de vajon mi lesz, amikor a szankciók hatásai teljesen beütnek?

Nagyon fontos az oroszországi baloldal számára, hogy figyelemmel kísérje a lakosság fokozódó elégedetlenségét, és segítsen a munkásoknak együttműködni jogaik megvédésében – hiszen jogaik sérülni fognak, hogy a vállalatokat meg lehessen menteni. Ugyanakkor arról is beszélni kell, hogy valójában kinek hajt hasznot ez a háború, ki finanszírozza, és kinek a hátán csattan az orosz gazdasági válság ostora.

Idővel kiderül, hogy forradalmi helyzet kezd-e kialakulni, de megbocsáthatatlan volna a baloldal számára, ha elmélázna, és nem készülne fel rá.

Háborúellenes pozícióból tekintve fontos, hogy ne csak az orosz imperializmus ellen tiltakozzunk, amely nem vákuumban létezik. Csupán 2015 és 2020 között tíz európai ország is exportált katonai felszereléseket Oroszországba, összesen 346 millió euró értékben – mindenekelőtt Franciaország, amely 152 millió eurónyi felszerelést adott el Oroszországnak a tiltakozások felszámolására. Ezért kritizálni kell az oroszországi diktatúrát tápláló többi államot és a kapitalistákat is – akik jelenleg sokat keresnek az ukránok halálán és szenvedésén.

Anasztaszija: Egyes oroszok azt tervezik, hogy a háború után Ukrajnába mennek, hogy segítsenek az ukránoknak újjáépíteni az orosz hadsereg által lerombolt városaikat, de az ukránok egyetlen dolgot kértek és kérnek csak az oroszoktól: hogy állítsák meg a háborút, tiltakozzanak ellene, akadályozzák – nem pedig azt, hogy kéretlen segítségükkel betolakodjanak. Fontos, hogy ne süllyedjünk annak mocsarába, hogy „az én hibám”, „a mi hibánk”, „mindenki hibája” – mivel a bűntudat zavarja a termékeny háborúellenes tevékenységet –, ehelyett fogjuk fel kollektív felelősségünket. A szólásszabadság liberális bajnokai nagyon szeretnek azzal érvelni, hogy „mi” mindannyian hibásak vagyunk, hogy „mi” nemzetként megbuktunk, és így tovább. Felfuvalkodott egójukkal vulgarizálják a kollektív felelősség elképzelését, és hivalkodó bűntudatukat másokra tolják. Ez az álláspont arra a gondolatra hajaz, hogy „megbukott nemzet” vagyunk. De vajon ki bukott meg nemzetként? A tatárok? A kalmükök? A kirgizek? Az üzbégek? A finnugorok?

Jelenleg a nemzetközi szolidaritásnak az alapja a jóvátételek kifizetése kell, hogy legyen Ukrajna javára. Úgy vélem, hogy ez indokolt, mert egyrészt a jóvátétel apróság ahhoz képest, ahogy Putyin és az ő uralma tönkreteszi az oroszok életét, immár 20 éve (nyugdíjreform, az egészségügy „optimalizálása”, a halálozások megnövekedése, erőszakos intézmények pénzelésére fordított adók, paloták az állami tisztségviselőknek és az oligarcháknak stb.), másrészt pedig ha az ukrajnai háborút az oroszok pénzéből finanszírozzák, akkor miért ne segítenénk a megtámadott felet is pénzzel? Emellett azt is fontos tisztázni, hogy a jóvátételt mindenekelőtt a gazdagoknak kell fizetnie: a tisztségviselőknek, a nómenklatúra tagjainak, az oligarcháknak, az üzletembereknek stb. Az ő elkobzott vagyonukból fedezni lehetne az orosz hadsereg által Ukrajnában okozott károk felét.