A bolygónk jövője szempontjából történelmi szavazás előtt áll az Európai Unió: az Európai Parlament a héten szavaz egy olyan jogszabály-csomagról, amely 2030-ra legalább 55%-kal csökkentené a károsanyag-kibocsátást az 1990-es szintekhez képest. A „Fit For 55” (Irány az 55%!) nevű javaslatcsomag bevezetését az Európai Zöld Megállapodás keretében vállalta az EU. Ha ez valóban megvalósul, az Európai Unió lehet az első nagyhatalom, amely valóban klímasemlegessé válik – a tervek szerint legkésőbb 2050-re.

A kibocsátás-csökkentésen túl is foglalkozni kell a környezetvédelemmel

A kibocsátás-csökkentés a klímaváltozás elleni harc szinonimájává vált. Azonban nem engedhetjük meg, hogy egyenlőségjelet tegyünk közéjük. A klímaváltozás elleni küzdelem ugyanis nem szólhat csak a levegőről, hiszen Európának ugyanilyen elszántsággal kell fellépnie a vizeink és földünk védelméért. A műanyagszennyezés visszaszorítása a folyóinkban és tengereinkben, a biodiverzitás megőrzése erdeinkben és rétjeinken ugyanúgy azt a célt szolgálják, hogy elkerüljük a teljes klímakatasztrófát. Nincs egyszerű megoldása annak a helyzetnek, amibe az emberiség sodorta önmagát. Azzal meg végképp nem oldunk meg semmit, ha a környezetvédelem egyetlen területére koncentrálunk, és abba az illúzióba kergetjük magunkat, hogy annak megoldásával automatikusan megoldjuk a többi problémánkat is. A klímakatasztrófa megállítása ennél sokkal komplexebb kérdés, aki csupán egyszerű válaszokat és megoldásokat sürget, az nem érti a helyzet súlyosságát.

Ahogy az sem fog működni, ha a kibocsátás-csökkentést felülről vezérelt, elefántcsonttoronyban kitalált programokon keresztül próbálják kierőszakolni. Ha Európa komolyan gondolja, hogy az első klímasemleges nagyhatalommá válik, széleskörű társadalmi támogatottságot kell először teremtenie. Ez pedig nem lehetséges mindaddig, amíg a társadalmi diskurzus megreked a divatzöldségnél, valamint a bolygó jövőjéért való általános – és abszolút jogos – aggódásnál. Éppen ezért már most, a 2030-as célhoz vezető út elején le kell szögeznünk, hogy

Európa társadalmai, különösen a szociálisan egyre nehezebb helyzetbe kerülők nem lehetnek a zöld átállás vesztesei. A zöld átállást tehát csak szociális érzékenységgel megtöltve, a környezetünk mellett az emberre, az európai társadalom mindennapi problémáira is fókuszálva kell megtennünk.

A károsanyag-kibocsátás alakulását nézve olybá tűnhet, hogy végre elindultunk a jó úton: az Európai Környezetvédelmi Ügynökség múlt héten nyilvánosságra hozott kutatása szerint 2020-ra az EU-nak 34%-kal sikerült csökkentenie a kibocsátást az 1990-es szinthez képest, jelentősen túlteljesítve az előzetesen célként kitűzött 20%-ot. A tisztánlátás végett azonban érdemes leszögezni, hogy a COVID-lezárások nagyban befolyásolták ezt a 2020-as számot. Túlzó örömre így egyáltalán nincs okunk: egyrészt a 2020-ra kijelölt célok nem voltak elég ambiciózusak, ezért nem is volt nehéz elérni őket, főképpen a lezárások árnyékában, másrészt az EU törekvései önmagában nem tudják megoldani a klímaváltozás globális problémáját.

A COVID-lezárások azt is megmutatják, hogy a kibocsátás-csökkentést pillanatnyi számokban nézni csalóka. Minden egyes sikert vagy kudarcot a környezetvédelem kapcsán annak kontextusában kell vizsgálni. A sikernek tűnő helyzet lehet egy üdvös folyamat egyik állomása vagy csak egy egyszeri szituáció eredménye. Sajnos a mostani kibocsátás-csökkenés jórészt egyszeri és egy tragikus esemény, a világjárvány eredménye. Sőt, az európai kibocsátási számokat az a tény is árnyalja, hogy

az Unió tagállamai a közelmúltig valójában ahelyett, hogy beszüntették volna a környezetszennyezően termelő vállalatok működését, inkább kiszervezték az olcsóbb munkaerővel és lazább környezetvédelmi szabályokkal rendelkező országokba.

A „Fit For 55” csomag az eddigi legambiciózusabb európai klímaszabályozási kísérlet

Ebben a tágabb kontextusban kell az Európai Uniónak érdemi változást felmutatnia, és a „Fit For 55” javaslatcsomag szellemiségében tetten is érhető ez a szándék, hiszen több, a zöld átállást segítő innovatív megoldást is tartalmaz. Először is kiterjeszti a kvótakereskedelmi rendszert új területekre, azaz még több kibocsátó vállalat válik pénzügyileg is érdekeltté abban, hogy minél kevésbé szennyezze a környezetet. Eddig ugyanis sem az építőipar, sem a közlekedés területén sem volt kvótakereskedelem.

A „Fit For 55” másik fontos pillére az az erőfeszítés-megosztási rendelet reformja, aminek hatálya alá tartozik az uniós kibocsátás több mint fele. Ide alapvetően azok a szektorok tartoznak, amelyek a lakosság közvetlen fogyasztásával függnek össze, mint például a közlekedés, a fűtés vagy a mezőgazdaság. E területeken a 40%-os kibocsátás-csökkentés a kitűzött cél.

Sőt, célként fogalmazódik meg az is, hogy 2030-ra az unió teljes bruttó energiafogyasztásának legalább 40%-a megújuló energiaforrásokból származzon. Ezért különös hangsúly kerül azokra az ágazatokra, ahol mindeddig lassabban haladt a megújuló energiaforrások integrálása, mint például a közlekedés, az épületek és az ipar.

A csomagban szerepel a minimum-energiaadó terve is, ami az uniós szintű kibocsátáscsökkentés teljesen új eleme lenne. Ez az eszköz az energiaárak befolyásolásával ösztönözné a fogyasztást a minél kevesebb kibocsátással járó energia használatára. Emellett a javaslatcsomag érinti többek között az energiahatékonysági szabályozások felülvizsgálatát, az alternatív üzemanyaggal működő járművek töltésére szolgáló infrastruktúra kiépítését, a hajózás és légi utazás üzemanyagainak „zöldítését”, illetve a földhasználathoz, erdőgazdálkodáshoz kapcsolódó kibocsátás-csökkentést is.

Már csak ebből a rövid összefoglalóból is látható, milyen sok területet érint a „Fit For 55” csomag, mégis sok helyen éri kritika a javaslatot. Sokan amiatt szólalnak fel, hogy az 55%-os cél kitűzése 2030-ra önmagában nem elég a klímaváltozás mérsékléséhez. Az 55% azonban csupán minimumkövetelmény, a csomag elfogadása megnyitja a lehetőséget a következő évekre az ennél ambiciózusabb célok meghatározása, sőt, a végrehajtás során a célok túlteljesítése előtt is.

Mégis, több területen is könnyedén lehetne hatásosabbá tenni a tervezett intézkedéseket. Ez érint egyrészt időrendi kérdéseket, hiszen a csomag több módosítása is csak 2030-ban vagy utána lép hatályba: ilyen például a kvótakereskedelem ingyenes kibocsátási engedélyeinek a kivezetése 2036-ban. De az uniós kerozinadó is csak 2032-ben lépne hatályba. Sőt, a „Fit For 55” alapján 2035 után nem lehetne többé belső égésű motoros autókat forgalomba helyezni az EU-ban, de ezt a célt már magától is bevállalta több nagyobb autógyártó.

Míg

sokszor úgy tűnik, a társadalmi támogatottság megteremtésének kérdése sokadrendű az Európai Bizottság számára, addig a tagállami kormányok szempontjából politikailag szenzitívebb kérdéseknél vagy a multinacionális cégek gazdasági érdekeit érintő területeken sokkal finomabban közelítik meg a problémákat vagy az azokhoz rendelt határidők megszabását.

Ez itt is tetten érhető. Hiszen ezeket a célkitűzéseket évekkel előrébb lehetne és kellene hozni, ez csupán politikai akarat kérdése. Másrészt pedig ambiciózusabb céltartományokat is kitűzhetne az EU, például a megújuló energiaforrások felhasználásában 40 helyett 50%-ot is ki lehetne tűzni, a technológia rendelkezésre áll már.

A zöld átállásnak szociálisan érzékenynek kell lennie

A legfontosabb kritika a csomaggal szemben a költségviseléssel kapcsolatban merül fel. Ahogy már említettem, a zöld átállás előtti legnagyobb akadály az, hogy az ezzel kapcsolatos javaslatok nem veszik kellően komolyan a lakosságot közvetlenül érintő költségeket. Pedig végső soron a bolygónk védelme mellett is azzal érvelünk, hogy ha nem lépünk fel kellő időben a klímaváltozás ellen, annak az emberiség fogja kárát látni, éhínségek és más katasztrofális következmények formájában. Így viszont

az európai zöld átállás sem lehet súlyos negatív hatással azokra, akiket valójában meg akar védeni, Európa (és a világ) lakosságára. Egyszerűen fogalmazva: a zöld átállásnak szociálisan érzékenynek kell lennie, hogy ne csak a jövőben, hanem a jelenben is védelmet tudjon nyújtani mindenkinek.

Másrészt reálpolitikai szempontból sem mehetünk el a fenti szempont mellett: ha nem vagyunk képesek egy olyan európai zöldpolitikát megalapozni, ami nem jelent rövidtávú egzisztenciális fenyegetettséget európaiak tömegeinek, akkor Európa már az első lépcsőfoknál elbukik, és soha nem lesz klímasemleges. Be kell látni, hogy a zöld átállás melletti igazi társadalmi többség csak úgy teremthető meg, ha az nem jelenti a megélhetési költségek növekedését.

Az EU részéről tehát létfontosságú olyan beruházások finanszírozása, mint a szociális és fenntartható lakások bővítése, iskolák és kórházak felújítása, a megfizethető és kiterjedt tömegközlekedés fejlesztése, vagy akár olyan direkt anyagi támogatások folyósítása, amivel a lakosság felújításokat tud végezni a lakóingatlanokon. Továbbá szükség van az autóipar oly módon történő támogatására, hogy legkésőbb 2030-ig megfizethető elektromos járművek kerüljenek a piacra, a vasutat pedig olyan irányba kezdjék el a tagállamok fejleszteni, hogy az a repülés valós és megfizethető alternatívája lehessen Európában.

A javaslatcsomagból látszik, hogy az Európai Bizottság is tisztában van azzal, hogy lakossági támogatás nélkül a zöld átállás kivitelezhetetlen, és ennek a támogatásnak jelentős részben gazdasági mozgatórugója van. Az európai társadalom védelme érdekében a Bizottság javaslatot tett arra, hogy az új bevételek egy részét egy külön erre a célra létrehozott alapon, az ún. Szociális Klímaalapon keresztül osszák újra az országok között.

Az elképzelések szerint a Szociális Klímaalapon keresztül Magyarország 2025 és 2032 között várhatóan összesen 3 milliárd euróhoz, azaz több, mint ezer milliárd forinthoz jutna, amihez még ennyit kéne saját forrásból hozzátennie a magyar államnak.

A források felhasználásáról az egyes országok az előre lefektetett szabályokon belül szabadon dönthetnek, így azt akár a háztartások esetleges pluszköltségeinek kompenzálására, akár különböző kibocsátáscsökkentő intézkedésekre, például energetikai korszerűsítés támogatására is lehetne költeni.

A politikai feladat tehát világos: a lakosság megsegítésére rendelkezésre álló források mértékét kell növelnünk minden lehetséges eszközzel.

A magyar politikának is a klímaváltozás elleni harcról kellene szólnia

Miközben az európai közvélemény és politikai szféra a klímaváltozás elleni harctól hangos, és folyamatos viták zajlanak a kérdés körül, a magyar közélet néma. Néma, mert a Fidesz nem csak nem hajlandó magától tevékenyen foglalkozni a problémával, de az ellenzék minden ezirányú javaslatát is figyelmen kívül hagyja. Elnagyolt mondások és jól hangzó öndicséret jellemzi a kormánypárt környezetvédelemmel kapcsolatos elképzeléseit, épp csak a valós, változást hozó cselekvés hiányzik. Gondoljunk csak a Sajó esetére, amely megmentéséért a kormány bizottságokkal és tárgyalásokkal „küzd”. Pedig környezeti katasztrófa esetén a nemzeti kormányok az EU-tól is kérhetnek már segítséget. Az Unió az ilyen helyzetekre tartja fenn a szakértőket és technikai segítséget garantáló polgári védelmi mechanizmust.

Ideje tehát, hogy Magyarországon is komolyan elkezdjünk foglalkozni a klímaváltozás kérdésével, és törvényi rendszerünket is hozzáigazítsuk a kialakult helyzethez. A sokadik vészhelyzeti alaptörvény-módosítás árnyékában érthetetlen és teljes mértékben elfogadhatatlan, hogy a klímavészhelyzet esetére miért nem merül fel a vészhelyzeti kormányzás kiterjesztése. Hiszen a klímakatasztrófa már rég nem a jövő, hanem a jelenünk, és még a legjobb esetben sem átmeneti jellegű.

Csak hogy az egyik legérzékelhetőbb példával éljek, amennyiben nem teszünk semmit, örökre velünk marad a nagy társadalmi és gazdasági károkat okozó extrém időjárás. Sőt, amennyiben nem változtatunk azonnal, az extrémitás minden bizonnyal durvulni fog, a gyerekkorunkból ismert évszakoknak örökre búcsút mondhatunk. Persze a klímavészhelyzet kihirdetése önmagában biztosan nem oldaná meg a problémát – de szimbolikusan jelezné a magyar társadalom felé, hogy azonnali lépésekre van szükség, ha meg akarjuk menteni a környezetünket.

Továbbá, ha már kormányzati intézkedéseknél tartunk, a teljes magyar energiaszektort újra kell építeni és a drága, orosz, fosszilis energiahordozók helyett olcsó, hazai, megújuló energiaforrásokat kell használnunk. A napokban kitárgyalt uniós olajembargó is rávilágított a magyar kormány alapvető mulasztására. 12 év kormányzás alatt csak mélyíteni tudták az ország energiafüggőségét az orosz energiahordozóktól, és minden lehetséges intézkedéssel gátolták az ország energiafüggetlenségének megalapozását – gondoljunk csak a szélerőművekre vonatkozó tilalomra.

A lakosság energiafelhasználását pedig nem a megfizethetetlen piaci árak bevezetésével kell csökkenteni, hanem a lakóépületek energetikai felújításával. Mindehhez haza kell hoznunk az EU-s pénzeket, és a Helyreállítási Alap forrásainak jelentős részét a zöld átállásra, a klímakatasztrófa megállítására kell költeni.

A teljes magyar gazdaságot át kell állítani a körforgásos gazdasági modellre, hogy folyamatosan minimalizáljuk, és idővel nullára csökkentsük a károsanyag-kibocsátást. Továbbá külön figyelmet kell fordítanunk a magyar agráriumra, mert a jövőben csak egy fenntartható és zöld mezőgazdasági modell lehet sikeres. Csak így lesz megfizethető és exporterős élelmiszer-rendszerünk Magyarországon.

Mondjuk ki egyértelműen: a környezet szándékos pusztítása, a köz kárára önös érdekből való abuzálása büntetendő bűn. Ezért létre kell hozni a különálló magyar és európai környezetvédelmi ügyészséget. Legyen olyan hivatal és személy, aki a környezeti és társadalmi károkkal foglalkozik, felelősségre vonja azokat, akik természeti kincseinket károsítják, emberéleteket sodornak veszélybe, és kockáztatják a jövőnket.

És ez csak néhány intézkedés a sok közül, amit azonnal meg kellene lépni. A magyar kormány azonban egyelőre tétlen, hozzáállását az uniós klímapolitikához pedig jól mutatja, hogy több alkalommal is vétót lengetett be a „Fit For 55” csomaggal szemben. Ez a történelmi felelősségünk teljes félreértelmezése, ugyanis egy felelős kormány feladata 2022-ben nem az, hogy minden létező módon fúrja az európai klímapolitikát, és vétóval fenyegessen minden olyan lépést, ami a klímaváltozás elleni küzdelem része. Egy felelős kormánynak a jövő nemzedékének érdekeit is szem előtt tartva arra kell törekednie, hogy a társadalom minden rétegének támogatásával segítse a klímacélok megvalósulását. Mert a zöldkérdés egyre nyilvánvalóbban létkérdés.