Bár a covid-világjárvány számos üzletet megtépázott és a magyar lakosság egy jelentős része állás nélkül maradt, az emlékezetpolitika rendületlenül dübörög, még Trianon százéves évfordulójának megünneplése sem maradt el, igaz, a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének (lásd: Trianon-emlékmű) felavatása 2020-ban augusztusra került: végül is legalább az évszak stimmelt.

Kérdés persze, hogy érdemes-e kiemelni 1920. június 4-ét a huszadik század eleji magyar társadalmat ért megpróbáltatások sorából több mint száz év távlatából, és mesterségesen élővé tenni a jelenben?

A dilemmára nem egyszerű a válasz: az eredetileg a két világháború közötti keresztény középosztály köreiben ápolt és a Horthy-korszakban az állami kultúrpolitika szerves részévé váló Trianon-emlékezet és áldozattudat 1989, de különösen 2010 után a társadalom széles rétegeiben gyökeret vert, visszahatott a családi emlékezetre is – ezek létjogosultságát megkérdőjelezni tehát egyfajta empátianélküliségnek, érzéketlenségnek minősülhet, főleg, ha szorosan a trianoni békeszerződés rendelkezései kerülnek szóba.

A sokszor anakronisztikus, részben EU-s támogatásokból felállított Trianon-emlékművek mára a magyar falvak és városok tereinek (szerves vagy szervetlen) részévé és egyben az emberek tértapasztalatának alakítóivá váltak. Idén pedig a balatoni strandokról és strandokra érkezőket június 4-től ismét részben Trianon-tematikájú magyar versek köszöntik majd a peronokon – talán ennek is lehetnek pozitív, akár idegnyugtató hatásai is, főleg, ha idén is sokat késnek majd a balatoni járatok.

Vannak azonban a Trianon-emlékezetnek kifejezetten problematikus válfajai is. A torzító és egyben tragikomikus színben megmutatkozó Trianon-emlékezet egyik csúcsa a leginkább „nemzeti BDSM”-nek nevezhető performansz volt Gaál József, az MMA-tag képzőművész a százéves évforduló kapcsán megnyitott „Trianon heraldikák” című kiállításán a Godot Galériában. Ennek során Gaál levetkőztette, és egy piros kötéllel megkötözte a betömött szájú Béki István performert, majd több helyen megvágta a kötelet, miközben a védtelen, földön ülő Békit befröcskölte a (mű)vér.

Vajon az ehhez hasonló előadások, vagy a közterekre kirakott magyar szenvedést megjeleníteni hivatott szobrok leírják a magyarság élményvilágát az 1920 körüli időszakban?

Igazat adhatunk-e a sokszor Trianon-kérdésben is frappánsan és kritikusan nyilatkozó Ungváry Krisztiánnak, aki szerint Trianon „etnocídiumot,” azaz a magyarok által elszenvedett népirtást eredményezett volna? Politikai meggyőződéstől függetlenül számos társadalomtudós árnyalta az ezekhez hasonló sarkos véleményeket Ablonczy Balázstól, Egry Gáboron, Gyáni Gáboron, Romsics Ignácon, Kovács Éván át Zeidler Miklósig. Ahogy Feischmidt Margit rámutatott, „Trianon emlékezete (…) leginkább egy elhúzódó társadalmi válság kifejeződése, illetve a megoldására tett kezdeményezés”, azaz

a Trianon-kultusz azért lehet ma is olyan sikeres, mivel jól csatornázza be a nagyon is valós társadalmi feszültségeket, miközben az áldozati narratíva nem vár szinte semmit a társadalomtól e problémák megoldása érdekében.

A „valóságos időben és valóságos térben való cselekvés helyett” emlékművek, táncelőadások, szervezett kirándulások vagy akár az említett „nemzeti BDSM” performanszon keresztül helyeződik a múltba a jelen problémáinak forrása, és ezzel válik megoldhatatlanná. Messzire vezetne feltenni a kérdést, hogy miért is vált összeegyeztethetővé a nagyhatalmaknak alávetett áldozat-Magyarország képe a 2010 utáni magyar kormányzat legalábbis retorikájában „utcai harcos” attitűdjével és közép-európai szövetségépítési terveivel, illetve hogyan vált a névleg a „tömegeket elbutító” „liberális” tömegmédia ellen fellépő hatalom legmegfoghatóbb jelképévé az útszéli, tömeges Trianon-giccs.

Az alábbiakban történészként azonban inkább amellett szeretnék röviden és közel sem a teljesség igényével érvelni, hogy

a Trianon-évforduló kapcsán érdemes a magyar állam helyett az egykori Nagy-Magyarország társadalmának különböző csoportjai által megélt korabeli tapasztalatokkal foglalkozni. Ezek segítségével ugyanis eltávolodhatunk a sokak által feloldhatatlannak vélt „traumatikus” Trianon-értelmezésektől is.

Hogyan élték meg a családok, gyerekek, nők, idősek, munkások, parasztok, a magyar vezetőrétegek, a gazdasági életre akkoriban különösen nagy befolyással rendelkező gyárosok és bankárok ezeket a változásokat, vagy akár maguk az 1918 előtti nemzetiségek tagjai?

Ki tette?

Amennyiben valaki mégis a magyar állam „tragédiájával” szeretne foglalkozni, érdemes hosszabb időtávban, az 1867-es kiegyezés vagy legalább az első világháború időszakáig visszamennie. Hiszen a korszak történetéből kiderül: nem nagyhatalmi összeesküvés, a baloldal vagy az azzal gyakran összemosott zsidóság, esetleg a szabadkőművesek ármánykodása okozta a történeti Magyarország felbomlását.

A kulcsfontosságú tényezők sokkal inkább az első világháborúba való belépés, a totális háború alatt radikalizálódó nemzetiségi politika és nemzetiségi követelések, illetve a magyar állam, a hátországi társadalom és a hadsereg széthullása voltak. Amennyiben nem a ravatalról szemléljük tehát az 1867-ben létrejött magyar állam sorsát, némi kritika is megengedhetővé válik,

mely érthetővé teszi, miért is bomlott fel hónapok leforgása alatt a magyar állam 1918-ban. Ezzel persze a hangsúly is áthelyeződik a trianoni békeszerződésről az első világháború időszakára.

Bár a történeti Magyarország széthullása kapcsán gyakran előkerül a nemzetközi diplomácia szerepe mind a történetírásban, mind a kollektív emlékezetben („a franciák miatt volt Trianon”), míg a belső okok háttérbe szorulnak, 1867-tel épp fordított a helyzet: a modernkori magyar állam létrejöttének külső okai háttérbe szorulnak, holott e fejlemény nagyban függött a nemzetközi erőviszonyoktól. A kiegyezéshez vezető belső okokat nem lebecsülendő elmondható tehát, hogy

az akkor kialakult közép-európai rend a kezdetektől fogva egy német rend volt, amely a porosz kancellár, Otto von Bismarck dolgozószobájában született meg. Ennek megfelelően Magyarország, Erdély, Elzász-Lotaringia és egy sor más terület sorsát a német stratégiai céloknak rendelték alá.

Az 1860-as és 1870-es években Bismarcknak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy egyesítse a német területeket, valamint nyugat és kelet felől is biztosítsa újonnan létrehozott birodalma védelmét.

A magyar kormányok – nem sokban különbözve a korabeli francia vagy akár német gyakorlattól – egységes nemzetállamként tekintettek az 1867 után közvetlenül igazgatott területeikre, holott

Nagy-Magyarország, különösen a földrajzi perifériákon, sokkal inkább egy birodalomra emlékeztetett, ahol a helyi elitekkel kiegyezve működött a magyar állam. Bár a lakosság többségét a nem magyarul beszélő népesség alkotta, mégsem sikerült tartós hidakat kiépíteni a korabeli nemzetiségek képviselőiként fellépő elitek többségével.

Ez 1914-re végzetes hibának bizonyult. Csakúgy, mint az, hogy a magyar kormány némi visszakozás után támogatta a német kormányzat háborúpárti vonalát. Ezzel ugyanis kockáztatta a világháború lehetőségét, illetve az európai, de akár globális világrendben 1867 után elfoglalt szerencsés magyar helyzet elveszítését is – mint ahogy végül ez 1918 után be is következett.

Messzire vinne a Ferenc Ferdinánd 1914. június 28-i meggyilkolása utáni „júliusi válság” elemzése, mely az első világháború kitöréséhez vezetett, annyi elmondható azonban, hogy a kettős monarchia államszervezetéből következően a magyar kormány tudta volna (tovább) késleltetni a Szerbiával való leszámolási kísérletet, mely késleltetés és vonakodás könnyen el is odázhatta volna a világháború kitörését. Így történhetett, hogy Németország, és kisebb mértékben Szerbia mellett Ausztria-Magyarország és maga a magyar kormány is aktív szerepet és felelősséget vállalt a világháború kitörésében, míg a többi nagyhatalomra a reaktív szerep és arányosan kisebb felelősség jutott.

Az 1914 és 1918 között pedig a német hódításokat kihasználva valóságos birodalomépítési láz lett úrrá a magyar üzleti és politikai eliteken, mely a délkelet-európai területek gazdasági kizsákmányolásán és függésben tartásán alapult.

Ha a világháború kirobbanásában viselt részleges magyar felelősségre is emlékeznénk június táján, talán a világ első totális háborújának terhe alatt széthullott magyar állam sorsa sem tűnne olyan meglepőnek, és nem mindenáron a külső okokban keresnénk a választ.

Már csak azért sem a „nagyhatalmak” szigorú békefeltételeire érdemes mutogatni, mert mire a békekonferencia összeült és érdemben tárgyalni kezdett Párizsban 1919-ben, a magyar állam és hadserege már régen széthullott, az ország területének jelentős részét pedig már elfoglalták a későbbi utódállamok, így például Románia csapatai, gyakran épp a békekonferencia tiltakozása ellenére. A sokat kárhoztatott békekonferencia – habár valóban számos kisebb, de fontos kiigazításban szerepet játszott – inkább a bekövetkezett eseményekre reagált, és végül szentesítette a nagyjából 1919 tavaszára kialakult, a magyar állam szempontjából korántsem kedvező felállást.

Életképtelen utódállamok, szenvedő magyar kisebbségek?

Nemsokára megjelenő könyvemben amellett érvelek, hogy

annak ellenére, hogy az 1918 után kialakult helyzet korántsem volt kedvező az utódállamokban rekedt magyarok számára, a világháború alatti rohamtempójú iparosodás, illetve a világháború utáni hatalmi vákuum, valamint az utódállamok szűkös erőforrásai kedveztek annak, hogy az 1918 után kisebbségivé váló magyar polgárság megőrizze befolyását a gazdasági életben, és aktív résztvevőként befolyásolja az utódállamok sorsát és társadalmait.

Bár Ausztria és Magyarország jóval több területet vesztett, mint Németország (gyarmatait leszámítva), az osztrák és magyar kisebbségek elűzését és vagyonuk kisajátítását ugyanakkor megakadályozta a békekonferencia, miközben maga Franciaország minden könyörület nélkül vonatra rakott százezer elzászi és lotaringiai németet; gyáraikat, bankjaikat, házaikat pedig a lojális polgárság körében osztotta szét.

Farkas Mózes magyar-zsidó bőrgyáros a magyar-német Renner dinasztiával karöltve az első világháború alatti gazdasági sikerekre támaszkodva vált a Kolozsvári Kereskedelmi Kamara és a Román Gyárosok Szövetségének meghatározó figurájává az amúgy erősen antiszemita és magyarellenes Nagy-Romániában. Ez arra is jó példa, hogy

a nacionalizmus és a politikai retorika vizsgálata nem mindig visz közelebb a gazdasági folyamatok és az üzleti elitek összetételének megértéséhez:

Erdélyben például az 1920-as évek végére tökéletesen összefonódtak a háború előtt és után létrejövő gazdasági elitcsoportok.

A kontinuitások nemcsak az üzleti elitek köreiben voltak kitapinthatóak, hanem a parasztság és munkásság esetében is, és még a magyar tisztviselői kar alsó- és középső rétege is többnyire a helyén maradt (így a szerző jegyzőként dolgozó egyik dédapja is). Az utódállamoknak, különösen a kezdeti időszakban ugyanis az volt az érdekük, hogy a meghódított területeken újra felálljon az államigazgatás, emiatt pedig az elvárt és nem realisztikus nyelvi kvótákhoz sem ragaszkodhattak görcsösen.

Magyarul lehetetlen volt az új államokban megvalósítani Bertolt Brecht híres felvetését: „Nem volna ezúttal / egyszerűbb, ha a kormány / feloszlatná a népet, / és újat választana?”^[1]

Az utódállamoknak kénytelen-kelletlen, de együtt kellett működniük újdonsült kisebbségeikkel. A kisebbségi magyar társadalmak manőverezési képessége természetesen nem volt korlátlan, és korántsem minden üzleti vállalkozás és család élte túl az 1930-as évek végén, 1940-es években megjelenő szélsőjobboldal előretörést és pusztítást, totális háborút, valamint az azt követő szovjet megszállást. Mégis félrevezető lenne visszafelé, a holokauszt vagy a szovjet típusú rendszerek felől értelmezni a magyar kisebbségek a trianoni békeszerződést követő időszakban szerzett, ugyancsak másmilyen tapasztalatait.

Az új határok gazdasági következményeit vizsgálva arra a megállapításra juthatunk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása korántsem okozott akkora visszaesést, mint azt számosan, de tévesen feltételezték már a kortársak közül is, így maga a brit közgazdász John Maynard Keynes is. Nagy-Románia gazdasági nacionalizmusa bár valóban elvágott számos fontos kereskedelmi utat Bécs és Budapest felé, de ezzel együtt meg is védte az egykori monarchia centrumterületeinek versenyétől az olyan gyárosokat, mint a Renner família. Tomka Béla kutatásai pedig arra mutatnak rá, hogy a nagy területi és természeti-erőforrásbeli veszteségek ellenére

a két világháború közötti Magyarország gazdasági fejlődésének üteme nem maradt le középtávon a monarchiabelitől, tehát a trianoni-szerződés következményei önmagukban aligha nevezhetők a „Nyugattal” szemben ma is tapasztalható magyar gazdasági elmaradottság egyik fő okának.

Ezzel együtt persze elmondható, hogy számos család életét megtörte az 1918 utáni uralomváltás, a közép- és nagybirtokos magyarok aránytalanul több kárt szenvedtek a romániai földreform kapcsán, mint román társaik, és a magyar nyelvű iskoláztatás is számos akadályba ütközött. Ugyanakkor nem lehet pusztán áldozatokként leírni a Trianon utáni magyar kisebbségeket: ha a korszak emlékezete a kis közösségek, a családok, határon túli magyarok (és nem magyarok) sokszor összetett, részben személyes és nem minden ízében a nagypolitikától áthatott emlékezetére koncentrálna a magyar állam sorsának ecsetelése helyett, talán lehetőség nyílna egy árnyaltabb Trianon-emlékezet kialakítására is.