Hát valóban megtörtént: Orbán Viktor és kormánya olyat húzott a héten a szankciós csomag vitájában, ami hihetetlenül alacsonyan fekvő elvárásaimat is sikeresen alulmúlta. Pedig azt gondoltam, ehhez egy egész mélyépítő vállalatra lenne szükség.

Hírül adták ugyanis, hogy Kirill moszkvai pátriárka, akinek nem mellesleg zsíros megtakarításaira derült fény Nyugat-Európában, lekerül a szankciós listáról, méghozzá azért, mert a jobboldali magyar kormány szerint

„sértené a magyarországi ortodox keresztények vallásszabadsághoz való jogát” ha a szent ember nem járhatna többé az olasz vagy a francia Riviérára híveket toborozni.

A vallásszabadság nagyon fontos dolog, a keresztény szabadság pedig még fontosabb. Ha azonban megnézzük, ki is valójában a moszkvai pátriárka, és mit csinált február 24-e óta, akkor azonnal kiderül, a kormányunk a kegyetlen orosz inváziós háború legnagyobb támogatóját mentette ki, szinte passzióból.

A „pátriárka”, akiről tudjuk, hogy 1990 előtt Mihajlov néven még a Szovjetunió titkosszolgálatának, a KGB-nek jelentett, február 24-én bejelentette, egykori KGB-s „kollégája”, Vlagyimir Putyin elnök szerinte „Isten rendelésére” támadta meg Ukrajnát, aki pedig a civilek és katonák gyilkolását ellenzi, az a „Sátán szolgája”.

Később a háborút egyenesen „vallásos tisztító harcnak” nevezte, és máshol arról is beszélt, Ukrajna lerohanásának szerinte a legfontosabb oka az volt, hogy a nyugatról induló „meleg Pride-parádék már Harkovot is elérték”, ez pedig veszélyezteti Oroszország népét és társadalmát.

Miközben való igaz, hogy a legújabban Jézus Krisztus földi szolgálójaként tetszelgő egykori KGB-ügynök és cimborái kegyetlen és igazságtalan egyeduralmát a harkovi Pride, az ifjabb politikus-generációt képviselő Zelenszkij, és az őket nem tűrő ukrán nép valóban veszélyezteti. Az pátriárkáét és társaiét. Az orosz társadalmat már kevésbé.

Az egykor nagy hírű, bár ugyanúgy a mindenkori politikai vezetést kiszolgáló Moszkvai Patriarchátus 2022-ben olyan mélypontra süllyedt, hogy immár nyíltan kelt gyűlöletet, az orosz katonákat pedig nagyjából nyíltan egy szomszédos ország lakosságának válogatás nélküli gyilkolására biztatja.

Mondhatnánk, hogy mélypont, de igazából csak annyi történt, hogy a keleti keresztény egyház vezetői visszatolták saját egyházukat a huszadik század mocsarába: abba a korba, amikor a püspökök, tábori lelkészek, prédikátorok, imámok hadrakelt fiatal fiúknak szónokolva

az éppen aktuális imperialista fegyveres rablóhadjáratot szent háborúként, hallgatóikat, a szerencsétlen kiskatonákat pedig hősökként festve le, avíttas, visszataszító, babonás és sötét pátoszt kerítve az emberi szenvedés és a háborús borzalmak köré.

Ez tehát az az ominózus „vallásszabadság”, amit Orbán Viktor képvisel. És persze el lehetne ezt az ügyet is hessegetni azzal, hogy „gumicsont”: rá lehet mutatni, hogy a látványos díszletek ismét gazdasági érdekeket takarnak, és hogy ebből a szempontból a pátriárka ügye csupán azt késlelteti, hogy az EU Oroszország elleni olajembargója legalább ideiglenesen lekerüljön a napirendről.

Önmagukban persze mindezek fontos szempontok lehetnének, de egyszerűen éreznünk kell annak az erkölcsi jelentőségét, hogy Magyarország kormánya, amely immár valóban csupán mellesleg a nyugati politikai és katonai szövetség teljes jogú tagja, egy Göbbels-szel, vagy akár a ruandai népirtás korának rádiójával összehasonlítható szintű (ezúttal egyházi köntösbe öltöztetett), primitív propagandistának biztosít fedezéket.

Lehetne hosszasan beszélni arról is, miért nem klasszikus, mai értelemben vett keresztény egyház a moszkvai, görögkeleti patriarchátus. Fel lehetne emlegetni, hogy hosszú keresztényellenes periódus után éppen Sztálin volt az, aki ismét az állam szolgálatába állította papjait, miután 1941-ben a német, náci hadsereg végül megtámadta a Szovjetuniót, és hogy hogyan alakult át az egyház szerepe ezek után. Kétségtelen azonban, hogy a mostani moszkvai egyház – miközben még mindig az orosz társadalmi, vallási- és szociális élet legnagyobb szereplője – már alig más, mint az ugyancsak értelmetlen és halottak ezreit követelő háborúba Minden Oroszok Cárja, I. Miklós parancsára a parasztokat sorozásra hajszoló 1914-es orosz pópák.

Mit lehet erre a szövetségre, erre a magát keresztény érdekekkel igazolni kívánó frigyre mondani? Jóformán csak azt, hogy, miközben az egyházi intézmények nálunk, Kelet-Európában (ugyanúgy, ahogyan Oroszországban) rohamos süllyedésnek indultak, aközben főpapjaik és papjaik, úgy tűnik, új munkát, új hivatást szereztek maguknak: égi imáikat nagyhatalmú vezetőkre kérik, miközben ismét, egyre nagyobb és egyre jelentősebb földi, világi javak gyűjtésébe kezdtek.

Azokat a visszaéléseket – bűnöket –, amelyeket kiskorú híveik ellen követtek el, és amelyeket Lengyelországban, Írországban, és immár nálunk is nyíltan a szemükre lehet vetni, a nyugati, katolikus egyház is tagadja. Moszkvában pedig immár, sötét történelmi szerepüknek megfelelve, újabb feladatot kaptak az egyház emberei, a háborús toborzás is ismét missziójukká vált: államvallások képviselőiként tetszelegve, ájtatos képpel szentelt vizet fröcskölnek szét a frontra induló vonatok között.

Csokonai Vitéz Mihályig kell ahhoz az időben visszanyúlnunk, hogy ezt a mély morális gödröt jellemezni tudjuk:

„Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?”

És akkor, egyebek mellett a leghíresebb ideillő passzust Voltaire-től még nem is idéztem.