2022 tavaszán beköszöntött a kétszámjegyű infláció legújabb korszaka Magyarországon – utoljára 1999-ben mért a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) két számjegyű, 10%-os éves átlagos fogyasztói árindex emelkedést. Igaz, hogy a 2022. áprilisi fogyasztói árak még csak 9,5%-kal haladták meg az egy évvel korábbiakat, de arra fogadnék (nemcsak én), hogy a májusi tizenkét havi inflációs adat el fogja érni az 1999-es inflációs szintet.

Az emelkedő infláció farvizén vezető hírportálok, gazdasági szaklapok jelentkeztek sorra saját mérésekkel egy-egy általuk összeállított bevásárlókosár árának mért változásáról – 20-22%-os mért áremelkedésről számolva be. A Gazdaságkutató Intézet (GKI) a saját „szubjektív” inflációs adatának (22%) közlésén túlmenően módszertani kritikával is illette a KSH-t, amit a hivatal éles hangnemű közleményben utasított vissza. Ebben bizonyos szubjektív érzületeket és érzékelési torzítást is emlegetve azt hangsúlyozzák, hogy márpedig ők jól mérnek.

A továbbiakban szeretném bemutatni, hogy mi a „baj” a KSH inflációs mutatóval – pár módszertani felvetéssel –, majd javaslatot teszek a magas infláció, ezen belül is a magas élelmiszer-infláció negatív hatásainak enyhítésére.

Mi a „baj” a KSH által mért inflációval?

Röviden leginkább az, hogy lassan senkit sem érdekel. Senkit sem érdekel, mert az embereket és az emberek mindenféle reakcióit figyelőket a napi szinten, általában sokak által fogyasztott árucikkek árváltozása érdekli. Nem vitatom a KSH módszertanból következő tételt a fent említett közleményből: ”A hivatalos statisztika ad pontos képet a teljes gazdaságot átlagosan jellemző árváltozásról, nem a szubjektív, egyénileg érzékelt infláció.” Bár az azért gyanús, hogy a gazdaságot átlagosan jellemző árváltozásról inkább a GDP-deflátor ad képet, míg az infláció a fogyasztói árak bizonyos módszertan szerint mért átlagos változását mutatja. De ez csak amolyan szakmai huncutkodás fogalmakkal – nyilvánvaló, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Pénzügyminisztérium (PM) pár tucat munkatársán kívül ez a kutyát nem érdekli. Miért is érdekelné?

Miért is érdekelne bárkit egy átlagos fogyasztási szokások alapján összeállított kb. 1000 árucikket magában foglaló fogyasztói kosár árának változása? Ugyan már! Engem (és sejtésem szerint másokat is) az érdekel, hogy a megélhetésem hogyan alakul! A megélhetésem alakulása pedig nem egy konstruált kosár árának alakulásától, hanem a nagyon is valóságosan létező saját fogyasztói kosaramtól függ. Ez persze mindenkinél más és más összetételű, de

az emberek háromnegyedének egyedi kosarai abban hasonlítanak egymásra, hogy sokkal több helyet foglalnak el bennük az élelmiszerek, valamint a rezsi (főleg a gáz és az áram), mint a KSH tudományosan létrehozott kosarában.

Az alábbi ábra tanulsága szerint a legszegényebb hetven százalék 2020-ban jövedelmének 25-33%-át költötte élelmiszerre és alkoholmentes italokra, és csak a legmagasabb jövedelmi tizednél csökken ez az arány 20% közelébe.

Az esetleges pszichológiai hatásoktól függetlenül tehát az átlagember, lévén  fogyasztói kosarának jelentős hányadát az élelmiszerek és alkoholmentes italok adják, az inflációt hajlamos ennek a termékcsoportnak az inflációjával azonosítani. Ez számára a legkézenfekvőbb, leginkább érzékelt terepe az árak változásának.

Nyilván vásárolunk hűtőszekrényt is (8 évente), meg új ruhákat is (leárazáskor) és fagyit a gyereknek (tavaly 300 Ft volt a Balatonnál egy gombóc ára, most 400 Ft…segítek, ez 33,33%-os áremelkedés). De legtöbbször élelmiszerüzletekben járunk (mi, a nép), és az ott tapasztaltak alapján ítéljük meg, hogy mit gondolunk az inflációról.

Az élelmiszerek áremelkedése pedig keményen alakult, jócskán megnőttek mostanában az árak arrafelé. A legutóbbi KSH-gyorsjelentés 15,6%-os élelmiszer-inflációról számolt be. A májusban publikált, áprilisban mért árváltozáshoz képest a valóság a boltokban lépéselőnyben van. A valóságos érzékelés és a fagyi kapcsán érdemes jelezni: a magyar lakosság egy része – amelyik egyáltalán el tud menni nyaralni, eljut egy strandra – pillanatokon belül napi szinten szembesülni fog a fagylalt, a lángos, a palacsinta árának és a vizibicikli bérleti díjának az emelkedésével, kap kollektíve a szívéhez, és szól rá a gyerekre: „Csak egy gombócot kapsz!”

„Tekintve, hogy a jelenlegi helyzetben a leggyakrabban vásárolt termékkör, azaz az élelmiszerek ára emelkedik leginkább, nem meglepő, hogy az érzékelt infláció és az árváltozást objektíven mérő hivatalos fogyasztóiár-index közötti különbség emelkedett az elmúlt hónapokban”

– így a KSH közleménye. Valóban. Nem lepődünk meg, csak finoman jelezzük, hogy a szívéhez kapó lakosság a lényeg, nem az, hogy a különbség miből ered.

Az elszabaduló árak, érzékelt infláció és mért adat vita kapcsán a KSH-közlemény még utal bizonyos pszichológiai torzító hatásokra: „Ezek egyike a negatív emlékek mélyebb rögzüléséből ered…”. Én rá is kerestem erre, de isten bizony nem találtam ilyen pszichológiai alaptételt, esetleg valaki? Illetve: „az érzékelés során az egyén nemcsak a saját tapasztalataira hagyatkozik, hanem külső források is befolyásolják (média, másoktól hallott hírek), amely saját, esetenként pontatlan emlékeivel kiegészülve öngerjesztő módon további torzítást eredményezhet az érzékelt inflációban.”

De miért lennének ezek a külső források hamisak, és miért lennének a saját emlékek pontatlanok? Én speciel pontosan tudom, hogy mennyi volt a gombóc fagyi tavaly nyáron, és mennyiért vettem egy hete. De különben is: miért kéne az érzékelt inflációnak, ami ugye a nevéből is adódóan nem egy mért, számított adat, hanem egy szubjektív valami, pontosnak lennie? A lényeg, hogy magasabb, mint a mért. Tényleg boldogabbak lennének a KSH-ban, ha egy százalékponttal közelebb lenne a mérthez? Lenne egy korszakos javaslatom: a KSH is kezdjen el mérni érzékelt inflációt, és akkor lehet arról beszélgetni, hogy ki méri jobban az érzékelt inflációt, ki rosszabbul. De ez így az almát a körtével esete.

Van a közleményben néhány további furcsaság is. Ha jól értem, akkor a súlyok és a reprezentánsok (az egyes termékeket megjelenítő konkrét áruk) folyamatosan felülvizsgálatra kerülnek „ezzel biztosítva, hogy a felmért termékek köre ne térjen el a lakosság által ténylegesen vásárolt termékekétől”. Oké… tegyük fel, hogy a következő történik:

	2020		2021
	mennyiség	ár	mennyiség	ár
A termék	100	500	50	600
B termék	200	400	300	400

 

Akkor a 2021-es fogyasztó kosárnál még a 2020-as mennyiségi arányok alapján súlyoz a KSH, de a 2022-es kosár esetében már a 2021-es mennyiségi arányok szerint?

Vagyis ha a fogyasztók racionális döntést hozva csökkentik a megemelkedett árú termék vásárlását, és áttérnek a változatlan árú termék vásárlására (A és B itt helyettesítő termékei egymásnak), akkor a növekvő árú termék súlya csökken, míg a változatlan árú termék súlya növekszik a kosárban? Ha a fogyasztói reakció, a fogyasztási szerkezet átrendezése megváltoztatja (csökkenti) a reprezentánsnál megjelenő súlyt, akkor az áremelkedés kevésbé fog megjelenni a számított árindexben. Ez azért elég furcsa.

Vagy ez: „Egy reprezentánson belül az árfelírás több márkára is kiterjed. Az összeírók a boltokban mindig azon márkájú termékeknek az árát írják fel, amit a vásárlók az adott üzletben leggyakrabban vásárolnak.” Tessék? Vegyük a következő esetet, ahol A és B különböző márka egy reprezentánson belül:

	2020		2021
	mennyiség	ár	mennyiség	ár
A termék	140	500	160	520
B termék	160	470	140	600

 

Ebben az esetben a relatív (egymáshoz képesti) árarányok változása megváltoztatja a fogyasztási szerkezetet, és a KSH felírója 2020-ban B márka, míg 2021-ben A márka árát rögzíti? A „termék” (reprezentáns) így 470 Ft-ról 520 Ft-ra drágul – vagyis B márka 2020-as ára A márka 2021-es árára növekszik, mert akkor az, aztán meg ez a leginkább vásárolt, tehát a „felírandó”. Ez vajon nem torzítja a statisztika árváltozás érzékelését?

De mint mondtam korábban, a baj nem az, hogy rosszul mér (ha rosszul is mér, akkor mindig rosszul mér, vagyis a változást jól mutatja meg két ugyanúgy rosszul mért adat között), hanem az, hogy lassan már senkit sem érdekel. Mert elszakadt az emberek hétköznapi problémáinak mérésétől, leírásától, bemutatásától – ezen a téren legalább is.

Javaslat az alacsony jövedelműek inflációs kitettségének csökkentésére

Az infláció letörése az MNB dolga, és az MNB teszi is a dolgát: kamatot emel (egyhetes jegybanki betétit főleg), ahogy azt ilyenkor szokás. Hogy fogja-e egyéb eszközökkel is szűkíteni a pénzkínálatot, azt majd meglátjuk. A kormány megtehetné (megtehette volna), hogy csökkenti azokat a kiadási tételeket, amelyek növelik az inflációs nyomást (keresleti oldalon), de nem tette, sőt decemberben még gyorsan elosztogatott pár száz milliárdot.

Az MNB figyelmeztetése ellenére szórványosan elhangzó „újratervezésre lesz szükség” és hasonló mondatokon kívül eddig nem láttunk erre sem konkrét, sem ráutaló magatartást. Persze sem maguk a kormánytagok, sem fő „ügyfeleik” nem tartoznak az első 7-8 jövedelmi decilisbe, így érthető, hogy nem sietnek harcolni az inflációval. És persze a jó munkához idő is kell.

Amit eddig láttunk: benzinárstop, kamatstop, hét termék árstopja nem hatás nélküli – elsősorban a benzinárstopnak és a kamatstopnak van hatása elsősorban a középső decilisektől felfelé –, de mindez enyhe lázcsillapításnál nem több.

Az MNB antiinflációs politikája vagy a kormány beruházási önmérséklete (ennyi gazdasági tárcával nem lesz könnyű) azonban maximum arra lehet jó, hogy az inflációt középtávon mérsékelje, évről-évre lejjebb szorítva azt egy-egy százalékkal. Ez azonban nem segít sem azokon, akik ma, sem azokon, akik holnap vagy holnapután kerülnek nehéz helyzetbe az egekbe szökő (élelmiszer) árak miatt. Hozzáteszem, a hazai magas infláció elsődleges okai ráadásul nem a hazai szereplők hatókörében vannak, nemzetközi folyamatok és események adják az általános drágulás okainak jelentős részét. Az infláció nem egyedül Magyarországon, de Európa, sőt világszerte magas.

De mint mondtam,

sem az a tudat, hogy az okok egy része kívül esik a hatókörünkön, sem a jobban-rosszabbul felvállalt valós és látszatfellépés a drágulás ellen nem oldja meg azoknak a százezreknek, millióknak a problémáját, akiknek az életszínvonala jelentősen romlik az emelkedő árak miatt.

És persze tisztázzuk: a probléma nem abban áll, hogy valaki nem veszi meg a gyereknek a fagyit. Nem veszi meg, vagy nem vesz annyit. A probléma az, amikor a magas élelmiszerárak miatt az emberek jövedelmük még nagyobb hányadát kénytelenek élelmiszerre költeni – szerencsés esetben van még ilyen elkölthető hányad, bár százezrek számára nem, ők szó szerint nélkülöznek, koplalnak. És így nem marad új ruhára, ha elkopott, elszakadt a régi, nem lesz iskolatáska a gyereknek őszre, nincs miből tüzifát venni, maradnak a lyukas fogak, mert nincs pénz fogorvosra, és az idén fa talán még lesz, de ajándék csak a máltaiaktól karácsonykor.

Ez a probléma. A növekvő szegénység, kiszolgáltatottság, a tátongó hiányok. Ezt pedig nem antiinflációs politikával és költségvetési „fegyelemmel” lehet orvosolni, hanem jövedelempolitikával és szociálpolitikával.

Március végén a Mércén megjelent Zord idők jönnek: Orbán kezelné-e jobban, vagy az ellenzék? című cikkemben már érveltem amellett, hogy az infláció „vesztesei” számára jövedelemkompenzáció bevezetése lenne szükséges. Azon társadalmi csoportok számára, amelyek társadalmi jövedelmet kapnak (ilyen például a nyugdíj vagy családi pótlék), annak emelése lenne szükséges. Azon csoportok esetében  pedig, akik piaci jövedelemhez jutnak, amely azonban nem vagy alig követi az árak emelkedését, inflációs jövedelemtámogatás bevezetése lenne szükséges (az antiinflációs alapjövedelem elnevezés persze még kedvesebb lenne a számomra). Akkor hozzátettem, hogy az eddigi Orbán-kormányokról szerzett gyakorlati tapasztalatok alapján nem várhatunk a romló helyzetűeket segítő lépéseket.

Az elmúlt napokban Ujhelyi István, MSZP politikus hozakodott elő hasonló javaslattal, amikor úgynevezett „élelmiszer-kupon” bevezetését szorgalmazta. „A politikus olyan elektronikus jegyrendszer bevezetését javasolja a szorító inflációs helyzet miatt, amelynek kedvezményezettjei az egyszülős- és rászoruló, minimum kétgyermekes családok, a kisebb jövedelmű nyugdíjasok, a súlyos fogyatékkal élők, és a hajléktalanok és szociális segélyből élő állástalanok. Ujhelyi  a szociális ösztöndíjban részesülő egyetemistákra is kiterjesztené a kuponok jogosultságát.”

A képviselő utal a romániai példára, amit magam is citálni akartam: „Kéthavonta 250 lej (19 385 forint) értékű, alapélelmiszerekre és meleg ebédre fordítható vásárlási utalványt kapnak év végéig a rászorulók Romániában. Az erről szóló sürgősségi rendeletet a mai ülésén [május 9 – BF.] fogadta el a bukaresti kormány.” És ami a hírben ugyancsak fontos: a program finanszírozásának a felét EU-s források adják. Vagyis

egyáltalán nem lehetetlen, hogy az EU-s pénzeket ne betonba öntsük, hanem egészen konkrétan a rászorulók, az inflációs kiadások miatt rossz helyzetbe kerülők zsebébe is tegyük, hogy védelmet és biztonságot nyújtsanak számukra.

Ahogy írtam, nem bízom benne, hogy a kormányzati politika érdemben segítséget nyújtana a rászorulóknak ebben a 2 évtizede páratlan helyzetben: pedig egy felelős kormányzatnak ezt kellene tennie. Jó lenne már végre tényleg előre menni…