Vasárnap komoly tétekkel bíró törvényhozási választásokat tartottak Libanonban. A legfőbb kérdés az volt, hogy a közel-keleti országot a világtörténelem egyik legsúlyosabb gazdasági katasztrófájába kormányzó elitek – köztük az Iránhoz hű iszlamista Hezbollah – uralmát sikerül-e megtörnie annak a megosztott ellenzéknek, amelyet a 2019 óta tartó tüntetéshullám hívott életre. Cikkünkben igyekszünk rövid áttekintést adni a jelenlegi gazdasági válság főbb okairól, a Libanont megbénító politikai rendszer sajátosságairól és a választás legfontosabb tanulságairól is.

A bankárköztársaság, ahol a fő gazdasági tevékenységet a piramisjáték jelenti

A megszokottnál nagyobb nemzetközi érdeklődés mellett zajlottak le vasárnap az országgyűlési választások Libanonban. A zászlaján díszelgő fafajta után a cédrus országának is hívott Libanon nemcsak kulturális sokszínűségével és bonyolult társadalomszerkezetével hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy a szomszédos Izrael mellett ez az egyetlen olyan állam a közel-keleti térségben, melyet minden problémája ellenére alapvetően demokratikus berendezkedés jellemez.

Azonban az elmúlt években Libanon elsősorban azzal került be a hírekbe, hogy egy olyan súlyos gazdasági összeomláson ment keresztül, melyhez foghatót az elmúlt 150 évben nem látott a világ.

Ahogyan arra már egy februári elemzésünkben is rámutattunk, a krízis – amely egy csapásra földi pokollá változtatta az életet az egykoron a Közel-Kelet „legvidámabb barakkjának” tartott hétmilliós országban – okai elsősorban abban a neoliberális gazdaságpolitikában keresendők, amely a pénzügyi szektor felhizlalásán, a gazdaság dollarizálásán és a „nem szól szám, nem fáj fejem” elvet követő banktitok-törvényen keresztül kívánta fejlődési pályára állítani az országot. (Ez utóbbi az Arab-félsziget olajmonarchiái és a népes libanoni diaszpóra kedvenc adóparadicsomává tette Libanont.)

Ez a politika egy ideig valóban hatásosnak tűnt. Az 1975 és 1990 között zajló, felfoghatatlan pusztítást okozó és az állampolgárok millióit otthonaikból elüldöző polgárháború után Libanon rövid időn belül a Közel-Kelet egyik leggyorsabban fejlődő térségévé vált. Bár súlyos társadalmi egyenlőtlenségek mételyezték, de kiépült egy jelentős középosztály, a külföldi tőke beáramlásának, a bejrúti felhőkarcolók épülésének és a lakossági fogyasztásnak mintha semmi nem tudott volna gátat szabni.

Ennek a gazdasági fejlődésnek az egyik legfontosabb lábát a fix árfolyamrendszer jelentette: sok más fejlődő országhoz hasonlóan Libanon is az amerikai dollárhoz kötötte saját valutáját, a libanoni fontot. A két valuta közötti váltás 1507 az 1-hez volt, vagyis 1507 libanoni font ért 1 dollárt, és ez az árfolyam hivatalosan több mint két évtizeden át maradt érvényben.

Az elemzők szerint a leginkább a finánctőke számára kedvező árfolyamrendszer fenntartása a 2010-es évekre azonban egyre nagyobb kihívást jelentett Libanonnak: számottevő hazai ipar hiányában rettentően importfüggővé vált, és egyre kevésbé tudott hagyományos úton dollárhoz jutni. Ezért a jegybankokhoz mérten szokatlanul nagy befolyással rendelkező központi bank, a Banque du Liban vezetőjének, a végtelen számú korrupciós ügyben érintett Riad Salameh irányítása mellett Libanon olyan eszközökkel próbált meg dollárhoz jutni, melyek nemcsak tovább növelték az ország amúgy is rettentő magas eladósodottságát, de valójában leginkább piramisjátékként írhatók le.

Az egyik ilyen lépésként a Banque du Liban elkezdett a piacinál jóval magasabb kamatokat adni azoknak a bankoknak, amelyek a jegybanknál dollárt helyeztek betétbe – az így befolyó valutát pedig az állam a működésére költötte. Ám a tőkejövedelmek és a nagy vagyonok adózásától évtizedeken át mereven elzárkózó gazdaságpolitikának köszönhetően alacsony állami bevételek mellett ennek a lépésnek a költségeit csak újabb hitelek felvételével tudta fedezni az állam.

A rendszer fenntarthatatlansága 2019-re vált nyilvánvalóvá, amikor Libanont már az államcsőd kerülgette, és a dollárhiány miatt a bankok korlátozni kezdték az állampolgárok által kivehető valuta mennyiségét – a lépés természetesen nem érintette a politikai-gazdasági elit tagjait és klienshálózatukat. Ennek következtében a feketepiacon a hivatalosan rögzített 1507-as árfolyam többszörösét, nemritkán 27 ezer libanoni fontot kellett fizetni egy dollárért.

Eközben Libanon gazdasága egyre mélyebbre zuhant: az infláció 2020-ban átlagosan 84, 2021-ben pedig már 224 százalék volt, az államadósság pedig 2021-ben már a néhány év alatt több mint 58 százaléknyit zsugorodó GDP 150 százalékát is meghaladta. 2020 tavaszán az állam történetében először fizetésképtelenséget is kénytelen volt bejelenteni 1,2 milliárd dollárnyi kötvény kapcsán.

A krízis hatására számos alapvető árucikkből akut hiány alakult ki, a benzinkutakon rendszeresen kilométeres sorok torlódnak fel, folyamatosak az áramkimaradások.

A munkanélküliség jelenleg 30 százaléknál is magasabb, miközben az ENSZ számítása szerint 2021-ben a lakosság 78 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt.

A politikai rendszer, amely felekezetek közötti béke helyett leválthatatlan eliteket hozott

A fent vázolt helyzet a lakosság számára is egyértelművé tette, hogy a Libanont évtizedek óta vezető politikai elit alkalmatlan az ország vezetésére, és csak saját anyagi gyarapodásában érdekelt. E hatalmi körök választásokon történő leváltása azonban a lehetetlennel vetekedő feladat, amelyben komoly szerepe van az ország bonyolult – és ahogy kiderült – teljesen működésképtelen politikai rendszerének.

Felekezetileg Libanon a Közel-Kelet egyik legsokszínűbb országa, ahol a keresztények (akik között a legnagyobb közösségnek a maroniták számítanak, de többek között görögkatolikusok, görög ortodoxok, örmény származású ortodoxok és protestánsok is élnek az országban), szunnita és síita muszlimok a lakosság körülbelül azonos arányát adják – bár az is igaz, hogy hivatalos népszavazást 1932 óta nem tartottak –, valamint számottevő drúz lakosság is él a térségben. Történelmileg azonban ezek a különböző felekezetek egyáltalán nem rendelkeztek azonos pozíciókkal. Hagyományosan a keresztények és a drúzok köréből került ki a társadalom vezető rétege (ezen a tendencián csak erősített az alig két évtizedig, 1920-tól 1941-ig tartó, de Libanon működésére nagy hatást gyakorló francia gyarmati uralom), miközben a folyamatosan növekvő muszlim lakosság jussa a nélkülözés volt, ami nagymértékben hozzájárult a már említett polgárháború kirobbanásához.

A harcoló felek a konfliktust a szaúd-arábiai Taifban megkötött, 1989-es megállapodás aláírásával zárták le. Bár íratlan formában a hatalommegosztási rendszer már 1943 óta garantálta a különböző felekezetek beleszólását Libanon kormányzásába, az új egyezmény ezt a rendszert igazságosabbá tette. A taifi megállapodás értelmében a 128 fős törvényhozásban a keresztények 64, a szunniták, síiták és a drúzok pedig együtt szintén 64 képviselőt delegálhatnak. Döntés született emellett a legfőbb politikai pozíciók felekezeti megosztásáról: az egyezmény értelmében a hatéves mandátumra megválasztott elnöknek mindig kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnitának, a parlament házelnökének pedig síitának kell lennie.

Azonban hasonlóan más etnikailag-kulturálisan sokszínű országokhoz (Bosznia-Hercegovina, Észak-Írország, Belgium), ez az érdekcsoport-demokráciára (consociationalism) épülő rendszer is hamar a visszájára fordult.

Egyrészt a kvázi garantált hatalmat a politikai szereplők nagy része a saját korrupt klienshálózatának kiépítésére használta. Másrészt pedig a rendszernek hála komoly pozíciókhoz jutott az Iránnal szövetséges, a nyugati országok által terrorszervezetként számon tartott iszlamista, síita szervezet, a Hezbollah, melynek hadereje már vetekszik a libanoni hadseregével, és kiterjedt, leginkább az ország déli részén erős befolyása és klienshálózata miatt egyes elemzők szerint felfogható úgy is, mint egy „állam az államban”.

A legutóbbi, 2018-as választásokon a Hezbollah és szövetségesei 71 mandátumot és ezzel többséget szereztek a parlamentben. A Március 8. Szövetség néven ismert koalíció ^[1] tagságát a Hezbollah mellett a keresztény elnök, Michel Aoun fémjelezte Szabad Hazafi Mozgalom (at-Tayyār al-Waṭanī al-Horr), az Amal Mozgalom (amely bár mostanában jó kapcsolatot ápol a Hezbollahval, de a korábbi évtizedekben több ezer áldozattal járó véres konfrontációk jellemezték a két párt viszonyát) és más kisebb pártok adják.

A Hezbollah megerősödése egyébként közvetett módon tovább súlyosbította a Libanont érintő gazdasági válságot, mivel az országban korábban jelentős befektetéseket eszközlő Szaúd-Arábiának és az Öböl-menti olajmonarchiáknak egyre kevésbé fűlik a foga ahhoz, hogy egy olyan országban üzleteljenek, ahol a legfőbb geopolitikai riválisuknak számító Irán tulajdonképpeni meghosszabbított karja ilyen erős befolyással rendelkezik.

A tét az volt, hogy az utca hangját a parlament is visszhangozza-e majd

Az idei választás legfontosabb kérdése az volt, hogy politikai képviseletre lel-e az a társadalmi elégedetlenség, amely az elmúlt években rég nem látott szintet ért el Libanonban. A gazdasági összeomlást, és az arra válaszul adott megszorító politikák nyomására ugyanis hatalmas tüntetéshullám bontakozott ki a közel-keleti országban, melyre a 2019. október 17-i első demonstráció után október 17-i forradalomként vagy szimplán thawraként (felkelés) szoktak hivatkozni. A demonstrációt csak a pandémia tudta lecsillapítani egy időre, de a 218 halálos áldozatot követelő 2020. augusztus 4-i bejrúti kikötőrobbanás újabb lendületet adott a megmozdulásoknak, és a libanoniak a mai napig rendszeresen vonulnak az utcára, hogy az őket kizsigerelő hatalom ellen tiltakozzanak.

A thawra kirobbanása óta Libanon ugyan „elfogyasztott” három kormányt, de az elitek hatalmát csak részben sikerült megdönteni, amit mutat az is, hogy az ország jelenlegi miniszterelnöke az a Nádzsib Mikáti, aki hatalmas vagyonát telekommunikációs cégekkel, a Pepe Jeans ruházati branddel és erősen korrupciógyanús ügyletekkel alapozta meg.

A most vasárnap tartott választás ezen a képleten csak részben változtatott, igaz, jelentős fejleménynek mondható, hogy a következő parlamentben a Hezbollah és szövetségesei kisebbségben lesznek, valamint önmagában egyetlen hatalmi csoport sem fogja bírni a képviselőhelyek többségét.

Ez elsősorban nem a harminc éve Haszan Naszr Alláh vezette Hezbollah eredményének tudható be, az iszlamista párt ugyanis még egy fővel növelni is tudta a képviselői számát, és 13 tagú frakcióval fog rendelkezik a 128 fős parlamentben. Súlyos vereséget szenvedett azonban a Hezbolláhval szövetséges Szabad Hazafi Mozgalom, amely a négy évvel korábbi választáshoz képest 12-vel kevesebb, 17 mandátumot szerzett, elveszítve ezzel a legnagyobb keresztény párt címét. Ezt a szerepet ezentúl a Libanoni Erők (al-Quwwāt al-Libnānīyah) töltheti be, amely a Szaúd-Arábiához fűződő jó viszony mellett azzal vált ismertté, hogy a polgárháború során egy számos kegyetlenséget elkövető félkatonai szervezetként tevékenykedett. A háborús részvételéért igen megkérdőjelezhető körülmények között korábban 11 év börtönre ítélt egykori hírhedt hadúr, Samir Geagea vezette párt 20 képviselőhelyet szerzett, amivel nekik lesz a legnagyobb frakciójuk a következő törvényhozásban.

A 2018-as voksoláshoz hasonlóan nem túl magas, 49 százalékos részvétel mellett megtartott választáson a Libanoni Erőkön kívül jó eredményt értek még el azok a kisebb pártok és független jelöltek, akik a 2019-ben induló tüntetéshullámból kinőve ígérték a politikai rendszer teljes körű reformját.

Közülük többeknek olyan képviselőket is sikerült kiütniük a parlamentből, akik évtizedek óta befolyásos tagjai a libanoni elitnek.

Azonban ahogyan arra a L’Orient- Le Jour nevű francia nyelvű libanoni lap is felhívja a figyelmet, e rendszerellenes jelöltek között a hasonlóság sokszor kimerült a fennálló politikai berendezkedés elutasításában, ideológiai-stratégiai ellentéteik miatt az ország 15 választókerületében a legtöbb esetben külön indultak, ami a status quót leváltani kívánó szavazótábor szétaprózódásához vezetett. A „rendszerellenzék” tagjai közt húzódó ellentétek már csak azért is komoly problémát jelentenek, mert így kérdéses, hogy ki tudnak-e alakítani egy közös álláspontot a következő időszak olyan fontos kérdéseiben, mint az IMF-fel folytatott tárgyalások, az ország következő elnökének megválasztása, a 2020. augusztus 4-i bejrúti robbantással kapcsolatos vizsgálatok vagy éppen a gazdasági összeomlásban komoly szerepet játszó bankszektor felelősségre vonása.