A népirtás bűntette egy „nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport” „teljes vagy részleges” elpusztítására – és a csoport minden nyomának kulturális és fizikai eltörlésére – irányuló, bizonyított kísérletet jelent. Ezt a célt többek között tömeggyilkosságokkal, nemi erőszakkal, emberrablással, valamint kényszerabortusszal és kényszersterilizálással igyekeznek elérni. Miközben a gyerekeket esetenként átnevelik, hogy elfogadják teljesen új identitásukat, régi kultúrájukat szisztematikusan kitörlik a könyvekből és egyéb médiumokból. A cél: letagadni, hogy őseik egyáltalán léteztek.

Amikor népirtásra gondolunk, természetes, hogy gyászoljuk az áldozatokat. A kimondhatatlan fizikai erőszakon túl identitásuk eltörlése – melynek nyomán egész népekből csak mítoszok maradnak – mélységesen tragikus. Ám a jelenséget csak úgy lehet teljességében megérteni, ha azt az elkövetők nézőpontjából is vizsgáljuk.

A népirtás több ország nemzeti történelmében is meghatározó szerepet játszott.

Néha pedig annak az eredménye, hogy egy nép tudatosan és akaratlagosan úgy dönt, önazonosságát – nemzeti mivolta lényegének meghatározását – egy másik csoport felszámolására alapozza.

Empátiával akarok tükröt tartani a népirtások legádázabb elkövetői elé. Beszélni akarok azokról a maradandó károkról, amelyeket a néptudatnak – a közösséghez tartozás érzésének és a csoportidentitásnak – okoznak azok, akik kifejezetten saját nemzetiségük kifejezéseképpen követnek el népirtást. Az ilyen hagyatékok különleges státuszára kívánok összpontosítani.

Vérben született

A tizenkilencedik században és a huszadik század elején Németország volt a kultúra és a civilizáció egyik legtöbbre becsült központja. Az emberi lét lényegét kutató legkiemelkedőbb gondolkodók közül innen került ki Kant, Goethe, Hegel, Schelling és Einstein, hogy csak néhányat említsünk. Hány nagyszerű elme hagyta ránk ebből a közepes méretű országból egy jobb világról alkotott elképzeléseit!

Apám is és nagyszüleim is németek voltak. Szenvedélyesen szerették hazájukat, és büszkék voltak nagyságára. De aztán megfosztották őket az állampolgárságuktól, és kiutasították őket, mert bűnösek voltak: zsidók. Egyes németek úgy döntöttek, hogy a német nemzeti identitás kulcsa, hogy különválasszák és szembeállítsák az én népem, a zsidók identitásával. Adolf Hitler hatalomra jutása nyomán Németország arra jutott, hogy a zsidók meggyilkolása a német identitás része.

Saját országomban, az Egyesült Államokban az őslakosok ellen követtek el népirtást – és ez örök folt marad Amerika múltján, bárhogy igyekeznek is a jobboldaliak letagadni vagy tisztára mosni a történelmet. Azonban kevés ország döntött tudatosan úgy, hogy nemzeti identitásának alapjául a népirtásban való aktív részvételt választja. Egy olyan ország, amely erre az útra lép, örökre beírja magát a borzalmak krónikájába. Nem Németország volt az első.

Az Amerikai Konföderáció nemzeti identitásának alapja például a rabszolgaság gyakorlata volt. Hírhedt „Sarokkő-beszédében” Alexander Stephens, a Konföderáció elnökhelyettese kijelentette:

„Új kormányunk… alapja és sarokköve azon mély igazságon nyugszik, amely szerint a néger nem egyenlő a fehér emberrel; amely szerint a rabszolgaság és a magasabb rendű fajnak történő alávetettség az ő természetes és normális mibenléte. Ezen új kormányunk a világtörténelem során az első, amely erre a kérlelhetetlen fizikai, filozófiai és erkölcsi igazságra helyezkedik.”

Stephens világosan kimondta: a Konföderáció-pártiság lényege a rabszolgaságnak – nem mint szükséges rossznak, hanem mint pozitív fejleménynek – a lelkes támogatása. A Konföderáció-párti identitás tehát lényegénél fogva szégyenteljes, ezért azonosulnak ma oly kevesen a Konföderációval. Természetének szégyenteljes volta miatt ma már nem életképes politikai álláspont.

Németországgal más a helyzet. Ma szinte egyetlen német sem kíván árjaként élni – elvégre az olyan volna, mint a Konföderáció-pártiság. Ám a németek továbbra is németekként élnek, így megőrizték azoknak az ősöknek a hagyatékát, akik a népirtás tettén keresztül fejezték ki német identitásukat. Azzal, hogy a múlt súlyának dacára továbbra is németekként élnek, hatalmas terhet viselnek a vállukon. Ha a németek elutasítják ezt a terhet, vagy nem hajlandók tovább viselni, azzal igazolják az országukkal szembeni mély és jogos történelmi gyanakvást.

A náci propaganda meggyőzte a németeket arról, hogy németnek lenni annyit jelent, mint eltörölni a zsidókat a föld színéről. A németek tehát a német identitás olyan elképzelését tették magukévá, amely szétszálazhatatlanul összefonódott a halálos ellenségként azonosított zsidókkal.

A mai németek a szívük mélyén tudják, hogy nemzeti identitásukat visszavonhatatlanul megváltoztatta az őseik által hozott világtörténelmi döntés.

Még hosszú évtizedekkel a náci bűntettek után is sok német érez szégyent amiatt, hogy német. Amikor németekkel találkozom, sokszor zavarban vannak. Gyakran úgy tesznek, mintha nem törődnének vele, vagy nem volnának tudatában, hogy nagyszüleik miként határozták meg saját németségüket: az én nagyszüleim iránti gyilkos gyűlölet alapján. Németországot mindörökre meghatározza az az egykori tudatos döntés, hogy kimondottan és büszkén azonosította magát az európai zsidóságot kiirtó emberekkel. A történelem és az erkölcs megköveteli ezt az örök emlékezetet.

Az irracionális racionalizálása

Mi vezethet egy népet arra, hogy nemzeti identitását egy másik nép explicit kiirtásához kapcsolja? A népirtó retorika definíció szerint egy konkrét társadalmi csoportot jelöl ki, és igazolja annak kiirtását. Az „ellenséges ideológiájú társadalmi csoport” egy olyan embercsoport, amelynek önmeghatározásába beletartozik egy másik csoport iránti, erősen negatív kollektív reakció. A népirtásra buzdító beszéd az ellenséges ideológiájú társadalmi csoport legszélsőségesebb fajtáját teremti meg azáltal, ahogyan ezt a negatív érzelmi viszonyulást táplálja. Hamis narratívát terjeszt a történelemről, és a célba vett csoportot mindenekelőtt egzisztenciális fenyegetésként állítja be. A „népirtásra törekedő, ellenséges ideológiájú társadalmi csoport” tehát olyan csoport, amelynek identitása azon az elképzelésen alapul, hogy saját létét egy másik csoport veszélyezteti.

A lelkes, nyílt népirtás igazolása bonyolult folyamat, és a fenti, erősen elvont fogalmak kulcsfontosságúak a megértéséhez. Az absztrakt elképzelések azonban példákkal konkréttá tehetők. 2022. április 3-án az orosz állami hírügynökség, a RIA Novosztyi közzétett egy „Что Россия должна сделать с Украиной” (Mit tegyen Oroszország Ukrajnával) című cikket. Timothy Snyder történész találóan „Oroszország népirtási kézikönyve”-ként jellemezte ezt a szöveget. „Ez az egyik legnyíltabban népirtásra buzdító dokumentum, amelyet valaha láttam” – emelte ki. Snyder a tömeggyilkosságok elismert kutatója, így minősítésének súlya van. A népirtásra sarkalló gyűlöletbeszéd egyik legkonkrétabb példájával van tehát dolgunk.

Vlagyimir Putyin orosz elnök kezdettől fogva „nácitlanító” hadjáratként próbálta igazolni ukrajnai háborúját. A kézikönyv nyugtalanító részletességgel fejti ki ezt az indoklást. Úgy hivatkozik Ukrajnára, mint „Oroszország ellenségére és a Nyugat eszközére Oroszország lerombolására”, majd bonyolult érveléssel igyekszik alátámasztani ezt az állítást.

A cikk szerint a Nyugat feladta a hagyományos európai értékeket, s ezek helyett „a nyugati totalitarizmus[t], a civilizációs leépülés és összeomlás rákényszerített programjai[t], a nyugati szuperhatalomnak és az Amerikai Egyesült Államoknak való alávetettség mechanizmusai[t]” választotta. Ennélfogva Oroszország „az utolsó védője és őrzője a történelmi Európa (az Óvilág) azon értékeinek, amelyek méltók a megóvásra, és amelyeket a Nyugat végül feladott, elveszítve a saját magáért folytatott küzdelmet.”

Kommunizmus álarc nélkül című, 1935-ös beszédében Joseph Goebbels náci propagandaminiszter hasonlóan írja le a bolsevik fenyegetést, azzal a különbséggel, hogy a zsidókat állítja célkeresztbe.

„Végkövetkeztetésében a bolsevizmus a nyugat minden gazdasági, szociális, állami, kulturális és civilizációs vívmányának megsemmisülését jelenti, egy gyökér nélküli nomád nemzetközi összeesküvő csoport javára, amely a zsidóságban találta meg képviseletét.”

Goebbels a nácikat a Nyugat hagyományos értékeinek védelmezőiként ábrázolta a kozmopolita, dekadens ideológiával szemben. Ugyanígy hirdeti a jelenlegi orosz vezetés az időtlen és elpusztíthatatlan Russzkij Mir (Orosz világ) vízióját.

Oroszország új identitása

A „Mit tegyen Oroszország Ukrajnával” című írás egy áltörténelmi litánia azokról a súlyos sérelmekről, amelyeket Oroszország a Nyugattól elszenvedett. „Oroszország mindent megtett a Nyugat megmentéséért a huszadik században” – jelenti ki, azonban a Nyugat „úgy döntött, hogy bosszút áll Oroszországon az önzetlenül nyújtott segítségért”.

Ebben a narratívában Ukrajna a nyugati árulás elsődleges eszköze, és az ország független nemzetként való azonosítása az „ukronácizmus” felemelkedését tükrözi.

Megtudhatjuk, hogy ez a nácizmus különlegesen súlyos változata: „Az ukronácizmus nem kisebb, hanem nagyobb veszélyt jelent a békére és Oroszországra, mint Hitler német nácizmusa.” Továbbá: „Az ukránság egy mesterséges, oroszellenes konstrukció, amelynek nincs saját civilizációs tartalma.” Kulcsfontosságú vonása – az ukrán nemzet természetének lényege – az Oroszországhoz való ellenséges viszonyulása. Így „[e]llentétben, mondjuk, Grúziával és a balti államokkal, Ukrajna, mint a történelem megmutatta, képtelen nemzetállamként működni, és az ennek »kiépítésére« irányuló kísérletek elkerülhetetlenül nácizmushoz vezetnek.”

A dokumentum ezután ismerteti az Ukrajna „nácitlanításásához” szükséges konkrét intézkedéseket. Ezek közé tartoznak a „tömeges nyomozások” a személyi felelősségek feltárására a „náci ideológia” (ukrán szuverenitás) terjesztésében és a „náci rezsim” (a szabályszerűen megválasztott ukrán kormány és kinevezett tisztségviselői) támogatásában. Az efféle elítélendő tevékenységek büntetései között megtaláljuk a kényszermunkát, a börtönbüntetést és a halálbüntetést is. A nácitlanítás emellett megköveteli a „náci ideológiai beállítottságot tartalmazó” (vagyis az ukrán identitást bármilyen módon említő) „tananyagok visszavonás[át] és az oktatási programok betiltás[át] minden szinten”.

Az Oroszországnak a Nyugattal kapcsolatos történelmi szerepére fókuszáló részében a dokumentum az orosz identitás új fogalmi keretét kínálja. Konkrétan: népirtásra törekedő, ellenséges ideológiájú társadalmi csoportként határozza meg az oroszokat. Orosznak lenni annyit jelent, mint elkötelezettnek lenni Ukrajna és az ukrán nép teljes megsemmisítése mellett. Ukrajna „nácitlanítása” az orosz identitás legtisztább kifejeződése. E logika szerint az orosz identitás legjobban a brutális és erőszakos bosszúállásban nyilvánul meg.

Oroszország Ukrajnában elkövetett tetteinek igazolásához meg kell változtatni, hogy mit jelent orosznak lenni, és a népirtást a nemzeti identitás részévé kell tenni. Orosznak lenni itt annyit jelent, mint örömöt lelni Ukrajna eltörlésében. Ennek a változtatásnak örökre viselni fogja a terhét mindenki, aki orosznak vallja magát.

Borzasztó hagyaték

Ahogy apám, én is szeretem őseim hazáját, Németországot, amely nemrég visszaadta az állampolgárságot nekem és gyermekeimnek. Szeretem filozófiáját, irodalmát, valamint a világbékéért való kiállását az utóbbi időben. Mégis, amikor más németekkel találkozom, az első gondolatom az, hogy az ő nagyszüleik valószínűleg lelkesen támogatták volna családom legyilkolását. Az első gondolatom az: Németország tudatosan döntött úgy, hogy népirtásra törekedő, ellenséges ideológiájú társadalmi csoport lesz, és úgy definiálja magát, mint az a nép, amely végül kiirtja a zsidókat.

Ez nem teljesen sikerült. De legyilkolták nyolc nagy-nagynénémet és nagy-nagybátyámat, az összes gyerekükkel együtt. Dédanyámat elgázosították egy koncentrációs táborban, hatéves apámat pedig véres péppé verték a berlini utcán. Német honfitársaim nagyszülei és dédszülei úgy döntöttek, hogy a németeknek ez a dolguk.

Tudom, hogy a mai németek el akarják felejteni ezeket a történeteket – lezártnak kívánják tekinteni a múltat. A németek úgy tartották meg németségüket, hogy közben felülbírálták nagyszüleik arról alkotott elképzeléseit. De szemükben továbbra is félelem és szégyen tükröződik, amikor megpróbálják másra terelni a szót országuk sötét múltjáról. És ez örökre így is marad, mert a népirtást soha nem fogják, soha nem lehet elfelejteni.

Ha folytatódik Ukrajnában az Oroszország végezte népirtás, és ha az oroszság fogalmának átalakítása sikerrel jár, akkor az orosz identitás felvállalása a jövőben nem Puskint és Tolsztojt idézi majd fel, hanem egy egész nép lelkes megsemmisítését. Azok a gyilkosságok és atrocitások, amelyeket Bucsában és másutt is láttunk, az orosz identitás végső kifejeződései lesznek. Erről – identitásuk e borzalmas hagyatékhoz kötéséről – döntenek a ma oroszai. És döntésük terhét nem csak ők viselik majd, hanem leszármazottjaik is.