Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Oroszország döntése akarata ellenére is az USA Európa fölötti uralmának megerősítését idézheti elő – interjú Krausz Tamás történésszel

Oroszország végzetes döntése, hogy direkt katonai eszközökkel szerezzen érvényt érdekeinek a vele szomszédos térségben, akarata ellenére az USA Európa fölötti uralmának egyfajta megerősítését szolgálja, véli Krausz Tamás. A történész szerint a baloldalnak mindenütt az azonnali béketárgyalásokat kell követelnie, miközben minden erővel a háború ukrán áldozatainak, az egyszerű dolgozó embereknek a megmentésén kell fáradoznia. Bartha Eszter interjúja.

Подбитый австомобиль ББМ „Тигр” на окраине города в Харькове в четверг 24.03.2022.Фото Мариенко Андрея

Bartha Eszter: Ukrajna – hiába szomszédos ország – csak a háború kitörése óta került a hazai figyelem középpontjába. A háborúval együttjáró mérhetetlen emberi szenvedés, a lerombolt házak, települések, városok, a halott civilek és katonák látványa minden jóérzésű emberből kiváltja a menekültek iránti együttérzést, a segítőkészséget és az Oroszország felől érkező invázió elítélését. A szemünk előtt folyó háború és annak médiaközvetítése azonban előtérbe helyezi az érzelmi alapú megközelítéseket, azt sugallva, hogy a világban csak az örök jó és gonosz harcában gondolkozhatunk. Mit gondolsz, lehetséges – vagy szükséges-e – belemenni ma a háború anatómiájába?

Krausz Tamás: Minden háborúnak megvan a maga története, de a történetek közös eleme, hogy minden háború szenvedéstörténet, ártatlan emberek pusztulásának története. A háború – nevezd akár „különleges katonai hadműveletnek” – mint a nemzetállamok közötti politikai konfliktusok megoldásának legerőszakosabb eszköze, egy humanista elkötelezettségű ember számára elfogadhatatlan. A háború elítélése azonban nem jelentheti az elemzésről való lemondást, hiszen akkor a békéhez, a humánus kiutakhoz sem kerülünk közelebb. Az világos, hogy igen nehéz akkor „objektívnek” maradni – bármit jelentsen is az objektivitás a történelemben –, amikor emberek tömegei kényszerülnek menekülésre, veszítik el otthonukat vagy akár életüket is.

Bartha Eszter: Noha a háborút korábban te sem láttad valószínűnek, számos munkában, interjúban kifejtetted az orosz-ukrán konfliktus történeti okait, a modern kapitalista világgazdasági rendszerben folyó küzdelmektől való elválaszthatatlanságát. Az országok és régiók egymástól való függését jelentős mértékben a hierarchikus világrendszerben elfoglalt helyük határozza meg. Nem lehet a nem-demokráciából csak úgy átugrani a demokráciába, a szegénységből a Nyugaton látott jólét állapotába. Már a rendszerváltás periódusában dokumentálhatóan „megjósoltad” Putyint[1], amikor az 1990-es években mások a történelem végét látták bele az államszocializmus és a Szovjetunió bukásába. Miért volt illúzió Oroszországban a liberális demokrácia kísérlete, és mit jelentett a Szovjetunió összeomlása?

Krausz Tamás: Visszakérdezek: mikor volt Oroszországban – egész történelme folyamán – olyan demokratikus polgárság – „régiesen” burzsoázia –, amely megteremthette volna a liberális polgári rendet? Milyen társadalmi felhajtóereje lehetett ott a nyugati típusú polgári demokratikus fejlődésnek, ahol hagyományosan hiányzott vagy nagyon gyenge volt ez a társadalmi osztály? A Szovjetunió összeomlása ráadásul gazdasági krízist is okozott a régióban. Hol lehetett itt tere a nyugati mintájú kapitalizmusnak, amely oly sokszor bizonyult már illúziónak Kelet-Európában? Nem is szólva arról, hogy miféle kapcsolatok, miféle alá- és fölérendeltségi viszonyok jöttek létre a nyugat-európai centrum és a kelet-európai félperiféria között?

Az államszocializmus átrendezte ezeket a viszonyokat. Ennek részleteire itt nem tudunk kitérni.

Azt azonban látni kell, hogy az „ősbűn” – Putyin állításával is ellentétben – éppenhogy nem Lenin, hanem a Szovjetunió szétzúzása, amely „mellesleg” a globális baloldal pozícióit is jelentősen meggyengítette. Oroszországban pedig utat nyitott a sokkterápiás, neoliberális privatizálás, a tőke „alkotó rombolásának”, magyarán, nyers pusztításának.

E „fejlődés” részeként formálódtak meg az új rezsimek uralkodó osztályai, oligarchikus csoportjai, miközben a lakosság nagy többsége békeidőben példátlan árat fizetett a rendszerváltozásért. Igen korán látni lehetett azokat a folyamatokat, amelyek a nyugati típusú demokratikus fejlődés helyett egy egészen más, ún. oligarchikus vagy nomenklatúra-kapitalizmust honosítottak meg Oroszországban és persze Ukrajnában is. A különböző oligarchikus csoportok és az őket „kiszolgáló” hatalmak mind Ukrajnában, mind Oroszországban kezdettől konkurenciaharcban álltak egymással, és eltérő intenzitással versengtek a nyugati nagytőke kegyeiért.

A harc elmérgesedését tovább fokozta a nyugati hatalmi elitek és tőkés társaságok Ukrajna-projektje, amely az ő geopolitikai érdekeiket szolgálta. 2013-2014 volt a vízválasztó, amikor Ukrajnában a demokratikusan megválasztott, legitim elnököt puccsista módon eltávolították a hatalomból. Ebben meghatározó szerepet játszott a nyugatbarát hatalmi elit néhány oligarchával megtámogatva, és a korrupciós, vadkapitalista rezsimmel elégedetlen százezrek tüntetései. Ez a nyugatos, európai fordulat („euromajdan”) hathatós amerikai közreműködéssel, a „süteményes Nuland asszony” szimbolikus szerepével és az amerikai dollármilliárdok nagyon is valóságos támogatásával ment végbe. A gazdasági, kulturális-rokoni, nyelvi-történelmi értelemben is ezer szállal Oroszországhoz kötődő Ukrajna „nyugatos” függetlensége egyszerre realitásnak látszott. Fiatalok milliói hittek az „európai utolérés” lehetőségében éppen úgy, mint ’89-ben másutt is a kelet-európai régióban.

Harkiv március 12-én, bombatámadások után (Marienko Andrii / UNIAN)

Bartha Eszter: A „puccsista” jelző nem szokványos a magyar sajtóban, jeleznéd, hogy mire gondolsz itt?

Krausz Tamás: Az ukrán alkotmány szerint, még ha több százezer ember követeli is az elnök távozását, a parlament nélkül az elnök nem zavarható el, noha nyilvánvalóan egy korrupt, antidemokratikus rezsimet „menedzselt”. A több mint 40 millió ukrán választásra jogosult lakossági tömegeit nem képviselheti a sok százezer ember, mert erre nem volt jogi-politikai jogosítványa.

Bartha Eszter: Hadd utaljak itt vissza egy 2019-ben megjelent interjúdra![2] Jelezted, hogy a kapitalista világgazdasági rendszerben komoly harc folyik egy új világrendért, amelybe a putyini Oroszország is „beleállt”. Felvázolnád röviden Oroszország szempontjából ezt a folyamatot?

Krausz Tamás: Látnunk kell, hogy az utóbbi 30 évben a bipoláris világrend összeomlása után bonyolult átrendeződések zajlottak le számos gazdasági és politikai kihívás nyomán, amelyekre itt és most nem térhetünk ki részletesebben. Mindenesetre a végeredmény egy kaotikus világállapot lett, amelyben felismerhető a régi, USA-központú világrend meggyengülése, Kína, India és Oroszország – nem egyforma mértékű – megerősödése. Kína gazdaságilag vált a világ „műhelyévé”, Oroszország pedig ismét katonai világhatalomként igyekszik a világrendszerben meggyengült pozícióit megtartani, gazdasági gyengeségét kompenzálni, mindenekelőtt az USA-val szemben.

Ukrajna talán még Oroszországnál is többet veszített: a legsikeresebb szovjet köztársaságból lett úgyszólván a legkevésbé sikeres rendszerváltó országok sereghajtója.

Az ukrán lakosság jó része – és itt milliókról beszélünk – gyakorlatilag elhagyta Ukrajnát. Egy óriási tömeg mérhetetlen szegénységbe zuhant, olyan szegénységbe, amelyre a Sztálint követő szovjet korszakból senki sem emlékszik. Az országot úgyszólván a korrupció tartja össze, noha e téren az orosz kapitalizmus sem igen marad el.

Bartha Eszter: Akkori interjúdban úgy fogalmaztál: még sehol sem sikerült Amerikának „demokráciává” bombázni egy országot. Ma a Nyugat megint elővette a demokrácia-diktatúra fehér-fekete szembeállításának propagandáját, amelyet előszeretettel használtak-használnak a totalitárius paradigmából kilépni nem tudó szerzők. Holott ez a paradigma tipikus hidegháborús ideológia volt, amelyet nagylelkűen támogattak az amerikai kormányok és a CIA. A totalitarizmus ideologikus gyökereire az angol-amerikai szovjetológia egyébként már az 1980-as évektől felhívta a figyelmet. Te hogyan látod, miről szól valójában ez a háború?

Krausz Tamás: Ma is úgy gondolom, hogy az amerikai „segítség” – értsd, militarista-elnyomó beavatkozás – nyomán mindenütt a káosz erői törtek fel, és persze sehol nem lett amerikai vagy nyugati típusú demokrácia. Lett helyette vérözön, népírtás, terrorizmus, és megjelent a migránsprobléma a maga rémes következményeivel. Mindenki emlékszik még, hogy az USA, NATO háborúi – Irak, Líbia, Szíria, Afganisztán „demokratikus” szétbombázása – eredményezik azokat a milliókat (valójában a NATO-országok áldozatait), akiket migráns néven tartanak számon Nyugaton. És ehhez jön a mostani orosz-ukrán háború 3 milliónál több menekültje, akik ugyan toleránsabb fogadtatásra találtak Európában mint „fehér keresztények”, sorsuk azonban így is a legrosszabb bérmunkás sors, ha egyáltalán munkához jutnak.

Az orosz hatalmi elit narratívájában mindezek az átalakulások úgy jelentek meg – mindenekelőtt persze Ukrajna „westernizálása”, a NATO általi felfegyverzése és katonai bázisok kiépítése 2014 után, a Luganszki és a Donyecki Köztársaságok katonai fenyegetése és – az orosz állam közlése szerint [3] – kb. 13 ezer civil lakójának meggyilkolása – mint Oroszország létérdekeinek megkérdőjelezése. A nyugati szankciók valójában – függetlenül itt a demokratikus ideológiától – egy újfajta gazdasági háborúval fenyegetik Oroszországot, sőt, az USA igyekszik energiapiacait egyenesen elhódítani. Ennyiben az orosz értelmezés a katonai inváziót preventív akcióként fogja fel.

Az „euromajdan” után megválasztott elnök, Petro Porosenko és utódja, Zelenszkij olyannyira a nyugati védőernyő alá húzódott, hogy a NATO keleti kiterjesztését Oroszország határaiig vitték volna, amit az alkotmányban is rögzítettek. Meghatározott történelmi okok következtében Lengyelország és a balti államok váltak a NATO előretolt őrseivé, felvonulási terepévé. Hatalmi elitjeik e feladatokat önként és mély meggyőződéssel vállalták. Oroszország mindezt biztonságának aláásásaként élte meg. Ezt a fordulatot utasította vissza orosz támogatással a két szeparatista „népi köztársaság”, és a népszavazást követően annektált Krím. Ezt követően a vak is látta, hogy itt egy ádáz geopolitikai harc bontakozik ki Ukrajna körül. A népszavazás, amely több mint 90%-ban a Krím Oroszországhoz csatolását legitimálta, az oroszországi törvények szerint zajlott, a Nyugat nem fogadta el, a nemzetközi jog megsértéseként fogta fel.

Bárhogyan is ítéljük meg a népszavazás jogi érvényességét, Oroszország részéről itt az a geostratégiai szempont vagy félelem volt a meghatározó, hogy a Krím ne válhasson új NATO-bázissá. Mindez kiderül abból is, hogy a háborút megelőzően az USA-NATO számára megjelölt oroszországi biztonsági garanciák – egyebek mellett – lényegében két alapvető követelményt fogalmaztak meg: Ukrajna és Grúzia (a volt szovjet köztársaságok) NATO-tagságának kizárása és a támadó rakéta-rendszerek és fegyverzet kölcsönös visszavonása addig a pontig, ahonnan a másik fél területe már nem érhető el.

Ne feledjük, a NATO az utóbbi 32 esztendőben a nagyhatalmak minden korábbi ígérete ellenére egyre közelebb került Oroszország határaihoz, körbefonta katonai bázisaival, Ukrajnát beleértve.

Az orosz-ukrán háború ebben az értelemben tehát orosz-amerikai háború, amelynek kontúrjai már korábban körvonalazódtak az amerikai szankciós politika keretében.

Bartha Eszter: Ha nem az ideologikumból, hanem a kapitalista világgazdasági rendszer hatalmi realitásaiból indulunk ki, megismétlődhet a lenini tézis: harc a világ újrafelosztásáért… A mai világ történései mintha visszaigazolnák a rendszerváltás után a történelem „lomtárába” száműzött baloldali narratívát.

A világ mostani gazdasági és területi újrafelosztásának alapvető tétje az amerikai gazdasági, kapitalista hegemónia. Ennek során a kínai, indiai és orosz befolyási övezetek és érdekek számos ponton megütköznek a nyugati centrum-kapitalizmus érdekeivel. Mindenekelőtt az energetikai piac, a high-tech piac, a szárazföldi és tengeri kereskedelmi utak fölötti ellenőrzés egy lehetséges multipoláris világrendben másképpen nézhetne ki, mint manapság.

Oroszország végzetes, „melegháborús” döntése, hogy direkt katonai eszközökkel állítja helyre tekintélyét – bármibe kerüljön is – a vele szomszédos térségben, akarata ellenére az USA Európa fölötti uralmának egyfajta megerősítését szolgálja.

Eközben Oroszország már akkor elvesztette az információs háborút, amikor még el sem indította a katonai inváziót Ukrajnába. A globális információs háború keretei között az USA vezénylete alatt a nyugati ruszofóbia csúcsra járatása már a háborút megelőzően példátlan szinten valósult meg, ami Európában és az USA-ban áthatja a mindennapi élet szöveteit.

Világossá vált, hogy kvázi a III. világháború „előtörténetét” éljük, ami arra irányul, hogy a régi világrendet lerombolja, és valami mást rendszert állítson a helyébe. Mindez egyszerre több síkon (gazdasági, politikai, kulturális, információs) és globálisan folyik, noha egyelőre a nagyhatalmak közvetlen katonai összeütközése nélkül. Oroszország totális gazdasági és kulturális izolációja módot ad mindenekelőtt az USA-nak arra, hogy véglegesen felszámolja a világrend korábbi gazdasági és politikai szabályait, biztonsági rendszereit. Maga kívánja e szabályokat újra kialakítani, aminek áráról még nincsen világos képzetünk. Mindeközben Oroszországban az USA-t egyfajta neokolonialista rendszerként ábrázolják, amivel szemben az „ázsiai összefogás” lehet a kiút.

Bartha Eszter: Hogyan jelenik meg a mai ukrán nacionalista ideológiákban a szovjet örökség megtagadása és a tőle elválaszthatatlan ruszofóbia?

Krausz Tamás: Egy új nemzetállam építésének eszköztárából nem hiányozhat egy historizáló nemzeti ideológia, amely Ukrajna gyökereit egészen a Kijevi Ruszig viszi vissza. Más tendencia a II. világháború időszakában kiterebélyesedő náci típusú szélsőjobboldali, a holokauszttal is összekapcsolódó szovjetellenes nacionalizmus feltámadása. Napjainkban, mondhatjuk, az ukrán nacionalizmus az ukrán függetlenséget közvetlenül összekapcsolja a ruszofób és szovjetellenes történeti-szellemi hagyományokkal.

Ukrajnában a nacionalizmus liberális és baloldali változatai sohasem formálódtak meg igazán. A nemzeti függetlenség amúgy is gyenge és korlátozott, demokratikus és baloldali gyökerei kiszáradtak. 1917 után a polgárháború időszakában éppen ukrán területeken játszódtak le a legnagyobb pogromok, Petljura (az Ukrán Népi Köztársaság elnöke) alatt mintegy 40 000 zsidót mészároltak le, ami a holokauszt előtt a legnagyobb zsidó népirtás volt. Egyre inkább a banderista múlt vált az ukrán nacionalizmus központi magjává, mígnem 2014 után hivatalosan is nemzeti hősökké avatták Sz. Banderát és a Waffen SS tisztjét, Suhevicset, illetve „függetlenségi örökségüket”, akiket megválasztása után Zelenszkij is nemzeti hősöknek nevezett. Ezeket a fejleményeket a nyugati sajtó következetesen elhallgatta. 2014 óta különösen fontos ez a nacionalista gondolati konstrukció, mert ez ellensúlyozza azt a tényt, hogy az ukrán független állam amerikai gyámság alá került.

Bartha Eszter: A másik oldalon persze az orosz nacionalizmus is igen komoly mozgósító erővel rendelkezik. Az oroszországi hatalmi legitimációs ideológia inkorporálja az antifasiszta múltat, a nagy honvédő háború egyfajta szellemi örökségét. De kérdés: hogyan használja fel ezt az örökséget a kapitalista uralmi elit?

Krausz Tamás: A Putyin (illetve ideológusai) által használt legitimációs ideológia négy fő forrásból táplálkozik:

Az első elem a birodalmi nacionalizmus a maga évezredes tradíciójával, hangsúlyozva a nagy cárok „orosz földeket összegyűjtő” és megtartó képességeit. Mindezt egész apparátusok historizálják, „modernizálják”. Ez a birodalmi nacionalizmus a ’20-as évek elején szárba szökkent „eurázsiaiság” gondolatkörével egészül ki, amely egyúttal utal arra, hogy a nyugati centrummal szemben Oroszország kész – eurázsiaiázsiai nagyhatalomként, a szovjet utódállamok egy csoportjának összefogásával – Kínával, Indiával szövetségben megjelenni, kifejezve egyúttal a világrendszer másik centrumát, vagyis egy új bipoláris világrend elvi lehetőségét. Az oroszországi nemzetállam a maga gazdasági-piaci szükségleteit a modern államnacionalizmus erejével támasztja alá, amely a nagyhatalmak versenytársaként tekint Oroszországra – felhasználva a szovjet korszak számos teljesítményét. Ez a harmadik elem. Az államnacionalizmus kiegészítő eleme a negyedik, amely a „deleninizált”, „dekommunizált” szovjet állami örökség antifasiszta tradíciója és a szovjet internacionalizmus, a soknemzetiségűség öröksége. Ennek megfelelően ez a gondolatkör elutasítja az „etnonacionalista” széthúzás formaváltozatait, amelyek Oroszország felbomlásának potenciális lehetőségét erősítik.

A „nemzetiségi autonómiák” rendszerét ideológiai síkon a nagy honvédő háború hősi hagyománya kapcsolja össze. Így Oroszország a Szovjetunió utódállamaként is megjelenik, de szigorúan antikommunista és antiszocialista alapon. Lenin helyét a sztálini bürokratikus centralizmus hagyatéka foglalja el.

Bartha Eszter: Mégis milyen különbségeket látsz a háború orosz és ukrán „ideologikuma” között? Miközben természetesen érthető, hogy a mai helyzetben az orosz narratívára vajmi kevés „vevő” van Nyugaton, hiszen, ahogy mondtad, az információs háborút Oroszország már a háború megindítása előtt elvesztette…

Krausz Tamás: Az Ukrajnával folyó háború nemcsak az ukrán nacionalizmus pozícióit erősítette meg, hanem Putyin támogatottságát is. Az Ukrajna elleni háború megokolása alapvetően a jelzett és instrumentalizált antifasiszta hagyományba illeszkedik, amit „nácitlanításnak” neveznek. Fontos leszögezni azonban, hogy a banderista szélsőjobboldaliság, a német nácizmussal való együttműködés hagyománya sohasem fertőzte meg az ukrán nép többségét. Ma is „csak” az államhivatalnoki kar, a közvetlen hatalomgyakorlók, a szervezett szélsőjobboldali katonai struktúrák (Azov, Ajdar, Jobbszektor stb.), valamint a rendőrség szélesebb csoportjainak sajátja.

Amit látni kell, hogy a mélyben itt tőkeviszonyok és tőkeérdekek mozognak. Az áldozati kategóriába maga a háborút elszenvedő civil lakosság, a hétköznapi ember tartozik.

Bartha Eszter: A rendszerváltás után az olyan fogalmak, mint osztálytudat, munkásmozgalom, forradalom nemcsak hogy kikerültek a hazai történetírás szótárából, hanem egyenesen a régi legitimációs ideológiával azonosították őket, amely az államszocializmus összeomlásával került a történelem „szemétdombjára”. Az egykori osztályideológiák helyét elfoglalta az etnonacionalizmus. 2019-es interjúdban így fogalmaztál: „Az »etnonacionalizmus« mindig vad gyűlöletkeltés, mindig ellenségteremtés, bűnbakkeresés, a valódi társadalmi problémákról és szociális konfliktusokról, a kialakult helyzet okainak megtalálásáról tereli el a figyelmet.” Itt az identitások szélsőséges fragmentációjáról van szó, amely még tovább aprózza az egyébként is igen lokális antikapitalista lázadást.

Krausz Tamás: Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy globális szinten, és Kelet-Európában különösen, a háború nyomán mesterségesen is felturbózott, szinte fajgyűlölő ruszofóbia a maga angolszász eredetének megfelelően nem egyszerűen egy gyarmatosító-rasszista ideológia. Ennél rosszabb a helyzet. Ez a mindent átható ruszofóbia, amely megtámadja Csajkovszkijt és Tolsztojt, egy globális igazolás az amerikai hegemónia minden áron való megteremtése számára, végső soron akár egy világháború kockázata árán is. Még a CNN által fűtött ruszofóbia is csak egy alkalmazott eszköz, nem valami tudatos rasszista uszítás, mint a náci rasszizmus volt, hanem csupán igyekszik az USA meggyengíteni világrendszerbeli konkurensének presztízsét és tekintélyét, amire a jelenlegi háborúval Oroszország tálcán kínálta a lehetőséget.

A szankciós politika sem tébolyult elmék találmánya, hanem, ismétlem, a világgazdaság átrendezésének, új szabályai, új pénzügyi és biztonsági rendszere kialakításának eszköze, amihez Oroszországnak és Kínának is alkalmazkodnia kell.

A rendszerkritikai gondolkodásnak mindig a nemzeti ideológia mögötti érdekek feltárása az alapvető feladata. Ha sikerül elkerülni a kibontakozóban lévő III. világháború „forró” kiterjedését, visszaállítani a „hideg béke” korszakát, akkor sem lehet visszatérés a régi világrendhez.

Beregsurány, 2022. március 24. Az orosz-ukrán háború elõl Ukrajnából menekülõ emberek a beregsurányi polgármesteri hivatalból kialakított segítségponton 2022. március 24-én. MTI/Balázs Attila

Bartha Eszter: Mit gondolsz, mit tehet, mit támogathat ebben a helyzetben az antikapitalista nemzetközi és hazai baloldal?

Krausz Tamás: Nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Az USA a maga szankciós politikájával úgyszólván lerombolja a világgazdaság eddigi szabályrendszerét, maga alá rendeli az Európai Uniót mind gazdasági, mind politikai, mind katonai téren. Ez Európa népeinek sokba fog kerülni (infláció, munkanélküliség, létbizonytalanság), vagyis komoly társadalmi mozgalmak várhatók. Az oroszokkal való szembenállás egyúttal Kína világgazdasági és világrendszerbeli pozíciójának korlátait és lehetőségeit is előre jelzi.

A nagy változások mindig nagy szociális konfliktusokat is magukban hordoznak, amelyek világossá tehetik a hatalmi elitek számára, de a társadalom előtt is az „1917-es dilemmát”: Oroszország fennmaradása kapitalista alapon hosszabb távon nem lehetséges, egy kibontakozó, valóban demokratikus tömegmozgalom létrehozhat egy új típusú antikapitalista-szocialista lehetőséget, talán éppen egy, az önkormányzó-közösségi tulajdont is magában foglaló vegyes gazdálkodás irányába mutatóan oldja majd meg a világrendszer és az orosz kapitalizmus válságából következő ellentmondásokat. De nem zárnám ki az államszocializmus második kiadásának lehetőségét sem, amennyiben a forradalmi átalakulások megint csak a kelet-európai régió vagy annak egyes területeire terjednek majd ki. A forradalmi megoldások víziója természetesen más szcenáriók létezését egyáltalán nem negligálja.

Azonban az ellentmondások ukrajnai kisülési pontja – itt és most – éppen azért veszélyes globális méretekben, mert a katonai konfrontáció kiterjedése még „véletlen” esemény hatására is végbemehet, azaz a globális háború elpusztíthatja az egész emberiséget és a bolygónkat is. Putyin, ha teheti, addig nem fogja befejezni a háborút, amíg a korábban világgá kürtölt biztonsági garanciáit Ukrajna és a Nyugat nem deklarálja. Tehát nemcsak arról van szó, hogy könnyű egy háborút elkezdeni de nehéz kijönni belőle, hanem arról is, amire Thomas Mann figyelmeztetett bennünket: „Európa, vigyázz!” Aki ma nem a békét, nem a diplomáciai megoldást mozdítja elő, hanem további fegyverkezésről és katonai támogatásról beszél, az a háború kiterjesztését, milliók szenvedéseinek meghosszabbítását propagálja, akarva-akaratlanul is a béke, a humanista kiút megtalálásának elodázásán, a világégés „előkészítésén” fáradozik.

A baloldalnak mindenütt az azonnali béketárgyalásokat, a tűzszünetet, a fegyverek további ömlesztésének megakadályozását kell követelni, miközben minden erővel a háború ukrán áldozatainak, valójában egyszerű dolgozó embereknek a megmentésén kell fáradozni, s jelezni, hogy mind az orosz, mind az ukrán fél saját rezsimje, mindenekelőtt saját szélsőjobboldala ellen is harcot kell folytasson, hacsak nem gondoljuk, hogy a NATO támogatása vagy a helyi nacionalizmus támogatása az antikapitalista baloldal dolga lenne.

Egy bizonyos, a dolgozó osztályokkal való szolidaritás ma talán fontosabb, mint bármikor, legyen szó a kelet-ukrajnai köztársaságokról, Oroszországról vagy mindenekelőtt Ukrajnáról. Mindez konkrét és pontos politikai elemzést és megoldásokat igényel, de a kapitalista logika mentén nem látszanak kibontakozási lehetőségek.

Éppen ezért hosszú, de már rövid távon sem látok más, humanista reményt az emberiség előtt, mint egy új, a társadalmi önvédelem és önszerveződés eszményeit is magában foglaló szocializmust, amely nem tér vissza az állam és a tőke, a nacionalizmus és a kapitalista fegyverkezés gyámkodása alá.

[1] – Krausz Tamás: Jelcin és a jelcinizmus. Magyar Ruszisztikai Intézet, Szovjet Füzetek XI. 1993.

[2] – Háború és béke: Oroszország és az új világrend. In: Bartha Eszter: A népirtástól a történelemhamisításig. Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással. Eszmélet Alapítvány, 2019.

[3]az ENSZ megállapítása szerint az összes áldozat száma lehetett kb. 13 ezer ebben az időszakban, és kb. 3300 civil halhatott meg – szerk.