Sokat gondolkodtam azon, hogy az eredmények okozta mély csalódottságból felocsúdva vajon mit lehetne még írni a Fidesz újabb kétharmadáról, amit eddig elemzők, pártpolitikusok, vagy publicisták nem hangoztattak a sajtóban. Mégis arra jutottam, hogy igenis kötelességem megtörni az egyre hangosodó „okos városiak, buta vidékiek” cinikus narratívát, és rávilágítani arra, hogy nem pusztán a hazug kormánypropaganda, Márki-Zay Péter szerencsétlen elszólásai, vagy választási trükközések és csalások miatt alakíthat ismét kormányt a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel.

Persze a szabad sajtó szisztematikus leépítése, a létminimum alatt élő emberek kihasználása, vagy az ellenzéki összefogás valós alternatíva nélküli, langyos állóvíz-politizálása külön-külön hozzájárultak a Fidesz sikeréhez, ez a cikk inkább Orbán Viktor politikai vezetésének megértésére tesz kísérletet. A kormányfő ugyanis több mint tíz éve építi a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ami a valóságban annyira működik együtt a nemzettel, hogy propaganda-népszavazásokon kérdezi az embereket a nemváltó óvodásokról, csakhogy aztán törvényben diszkrimináljon minden LMBTQ-közösségbe tartozó embert. Hamis, vagy átértelmezett válságnarratívákon keresztül uszítja a nemzetet kiszolgáltatott társadalmi csoportok ellen, legyenek azok melegek, romák, nők, baloldaliak, vagy éppen civilek. A permanens fenyegetés látszatát fenntartva igyekszik igazolni az „erős vezető” alakjának szükségességét. Mindezzel pedig egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe sodorja a társadalmat, amelyben csak a folyamatos küzdelmet vívó Orbán Viktor „mentheti meg” hazánkat a külső fenyegetéssel szemben, legyen az Brüsszel, Soros György, vagy éppen maga az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij. Egy alternatívák nélküli rendszerben pedig a választások sem szolgálhatnak valós változással.

Nem most kell kísérletezni

Számos újságíró és elemző foglalkozik az orbáni politika permanens küzdelmével, tudniillik azzal, hogy a miniszterelnök kormányra kerülése óta gyakorlatilag folyamatosan harcot vív valamilyen ellenségnek kikiáltott külső erővel, amely vélt vagy valós fenyegetést jelent az országra nézve. Badarság lenne azonban lesöpörni ezt a diskurzust annyival, hogy Orbán csupán a nemlétező démonaival harcol, a gyűlöletkampányok gyökerét ugyanis mindig valós, létbizonytalanságot okozó társadalmi félelmek adták, melyeket aztán külső erők ármánykodásai felé lehetett csatornázni. De nem ebben rejlik a miniszterelnök politikai vezetésének sajátos vívmánya.

Egy külső elitet felelősségre vonni a rendszerszintű problémákért nem más, mint puszta populizmus. Az orbáni politika azonban még csak nem is a probléma gyökerét nevezi meg felelősként.

Tudjuk, hogy van egy valós szociális válság, hogy az EU az uniós állampolgárok érdekei helyett sokkal inkább a nagytőkés országokat szolgálja ki, hogy a koronavírus-járvány óriási gazdasági és egészségügyi krízist idézett elő, hogy a szomszédban zajló háború ránk is óriási terheket ró. Az orbáni unortodox válságkezelés mégis egy olyan egyedi értelmezéssel válaszolt mindezen problémákra, amelyek nemhogy elősegítették a nehéz helyzetben lévő állampolgárok boldogulását, hanem inkább ráerősítettek a bizonytalanságra. Brüsszeli bürokratákat emlegetnek, miközben a munkajogok leépítésével folyamatosan kiszolgálják a német autóipari nagytőkét, gyilkos és oltásellenes baloldallal kampányoltak, miközben járványügyi intézkedéseik hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon rekordszámban haljanak meg a koronavírus miatt. A kormány végül még azzal is megvádolta az ellenzéket, hogy belesodornák hazánkat az orosz-ukrán háborúba. Mindezek a retorikák érthető félelmet generálnak a választókban, hiszen azt a látszatot keltik, hogy senki nem segít nekünk, magunkra vagyunk utalva egész Európában, és egyedül egy ember veszi fel a küzdelmet a külső fenyegetésekkel szemben. Egy háború küszöbén pedig a miniszterelnöknek minden bizonnyal igaza van, mikor a kampányzáróján azt mondja: nem most kell kísérleteznünk politikai alternatívákkal.

Körösényi András a plebiszciter vezérdemokráciáról szóló írásában a legátfogóbban elemezte az Orbán-rezsim politikai logikáját. A politológus egyik tanulmányában Metz Rudolffal és Illés Gáborral tárja fel a válság és politikai cselekvés kapcsolatát. Elméletük szerint egy politikus a válságot felhasználhatja arra, hogy a fennálló rendszert megkérdőjelezze, és ezzel az intézményes keretek adta szabályokat teljesen átírja, illetve akár saját maga is generálhat válságot e célból. Az orbáni politika több mint egy évtizeden keresztül ezt a logikát követte, mellyel új alkotmányt hozott, átírta a választási szabályokat, korlátozta a szabad sajtó és a civilek tevékenységét, illetve az LMBTQ-közösségekbe tartozó emberek jogait, bevezette a rendeleti kormányzást, mindezt pedig külső fenyegetésekre apellálva tette.

Ez a sajátos válságértelmezés azonban elvágta Magyarországot a nyugati típusú, konvencionális megoldásoktól és társadalomfelfogástól, így szép lassan valóban egyedül maradtunk.

Amit márt Tölgyessy Péter is pedzegetett a Partizánnak adott interjújában, Orbán unortodox válságkezelési stratégiájával sorozatosan függésbe sodorta az országot. Ez a függés azonban, nem elhanyagolható módon, de nem elsősorban a külföldi nagyhatalmak felé teszi kiszolgáltatottá a nemzetet, hanem egy misztifikált, erős vezető, azaz Orbán Viktor felé.

Az ujjal mutogatást nem lehet megnyerni

Körösényi elmélete szerint a válságot a politikai erők felhasználhatják a jelenlegi rendszer átformálására, erre viszont nem csak Orbán, de az ellenzéke is képes lehetett volna.

Azonban az a stratégiájuk, hogy a kampány alatt végig a „nyugati” modellek követését hangsúlyozták semmiképpen sem megkérdőjelezése volt a fennálló hatalmi rendszernek, sokkal inkább a már létező, konvencionális modellek követése,

belesimulás egy másik autoritás hatalmába, akik a fejünk fölött döntenek az ország sorsáról. Kiss Viktor elemzésében már kitért arra, hogy kifejezetten elidegenítően hatott a nyugat felsőbbrendűségét hirdető kampány számos választónak, melyek az orbáni retorikához hasonlóan éket vertek az idősek és fiatalok, városiak és vidékiek, jobboldaliak és baloldaliak közé. Egy magára utalt, izolált, bizonytalanságban élő társadalomnak nem elég az a politikai ígéret, hogy a Fidesz korrupciójával szemben mi majd szolgalelkűen követjük a nemzetközi szervezetek ajánlásait. Az sem elég, hogy a politikai ellenfelet tekintjük minden válság okozójának, hiszen azzal sem a teljes rendszert kérdőjelezzük meg, csak tovább szítjuk a bizonytalanságot. Az EU-szankciók mellett kampányoló ellenzék és a katonákat küldő miniszterelnök-jelölt éppen hogy ráerősített a kormány narratívájára, arra, hogy tényleg mindenki ellenség, és magunkra vagyunk utalva. Orbán egy olyan válság narratíváját építette fel, melyre csak ő adhatott választ, a hagyományos válságkezelési narratívákkal pedig politikai ellenfelei labdába se rúghattak ebben a harcban.

Az ellenzéknek tehát nem a hibáztatásban kell erősebbnek lennie, mert ezt az ujjal mutogatást nem nyerheti meg, hiszen a Fidesznek 10 év előnye van benne. Inkább valós politikai alternatíváival kell megnyugtatnia az embereket, képzelt démonok helyett a rendszer egyenlőtlenségeivel szemben kell felvenniük a harcot.

Meg kell mutatni, hogy van kiút a szociális válságból, hogy van pénz a pedagógusok béremelésére, vagy többek között azok támogatására, akik a járványhelyzetben elveszítik a munkájukat, meghosszabbítják az álláskeresési járadékot.

Tölgyessy szerint a rendszerváltás első évtizedeiben egy politikai erőnek elég volt csupán felsorolni a nemzet sérelmeit, majd megnevezni egy felelőst ahhoz, hogy megdöntse a regnáló hatalmat, a Fidesz negyedik kétharmada után azonban az ellenzéknek érdemi válságkezelési stratégiát kell megalkotnia, és be kell bizonyítania, hogy igenis van alternatívája arra, hogy hogyan szüntesse meg az egyre elhatalmasodó szociális, lakhatási és energiaválságot az országban. Ehhez azonban nem a regnáló hatalommal szembeni sérelmeiket kell felsorolniuk, hanem az emberek szükségleteit kellene ténylegesen megismerni és arra megoldást találni. Olyan megoldást, melyet csak ők nyújthatnak a Fidesszel szemben. Válság volt, van, és lesz is az országban. Kérdés, hogy az ellenzék képes lesz-e arra használni, hogy gyökeresen átformálja a rendszer egyenlőtlenségeit, vagy a következő négy évben továbbra is a Fidesz fogja uralni az általuk felépített küzdőteret.