Sokan megírták már, és sokan megírják még, hogy az ellenzék miért szúrta el. A magam részéről egy morális dilemmára világítok rá, amellyel nem állítom, hogy okozója volt a veszteségnek, de azt igen, hogy nem volt hatékony narratívája(szerencsére).

Több mint egy éve gyűjtöm a kelet-nyugatozás ellenzéki megnyilvánulásait – azt a diskurzust, amelynek a kiindulópontja, hogy a magyarság csak Nyugat felé nyithat, Keletre teljesen zártnak kell lennie – és sajnálatomra rengeteg példa összegyűlt a hónapok során. Amíg ezzel szórakoztam, gyakran olvasgattam a Turán folyóiratot, amely az első Világháború előtti évektől a második kezdetéig jelent meg. Amolyan ellenpólusként olvastam, mivel a turanizmus a nyugati helyett egy ázsiai kulturális környezetbe ágyazta be a magyarságot (erről részletesebben Ablonczy Balázs ír Keletre, magyar! című kiváló könyvében), olyan közismert értelmiségiek munkájával, mint Teleki Pál vagy Vámbéry Ármin.

Manapság a turanizmus legfennebb mint valami eltorzult téveszme jelenik meg a közbeszédben, és, ha nem is teljesen alaptalanul, mégis inkább azért, mert a magyarság nem meri elképzelni magát máshol, mint az eurofehér elitklubban – abban a klubban, amely a hangadó értelmiségi szerint nem más, mint a jóság maga és a moralitás netovábbja. Ez a klub arról ismerszik meg, hogy globális elsőbbséget élvez: nemcsak, hogy maga nyer meg minden létező versenyt, felmérést, indexet, de maga is állíthatja fel ezek kritériumait. Csakis a Nyugat kulturális termékei fogyaszthatók (a világ maradék kilencven százaléka pusztán „egzotikus” lehet, és annak reprezentációja is a Nyugat dolga), gazdasági előnyét pedig nem is magyarázza más, mint a hihetetlen szorgalom és kitartás,

eközben ráadásul az emberi jogokban is élen jár, mindenkori iránya töretlenül jó. A magyaroknak pedig, akik „természetesen” „fehérek”, csakis ide lehet tartozniuk. (Hadd ne felejtsük el: más kelet-európaiak mellett alig egy évszázada a magyarokat sem fehérként kezelték az Egyesült Államokban – fehér munkások a „hunky” munkát nem vállalták el, mert az a magyarok megalázó szintjének volt megfelelő.)

Az az elképzelés, hogy „a jó Nyugatról jön”, több szemszögből problematizálható.

Így például Manuela Boatcă arról ír, hogy a Szovjetunió összeomlását követően egy „civilizációs misszió” nyert teret, amely a nyugat-európai társadalmak „utolérését” jelentette azokon a kereteken belül, amelyeket az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szabott meg. Hogy ez mennyire sikerült, és milyen problémákat okozott, arról érdemes elolvasni Scheiring Gábor recenzióját az Új Egyenlőségen Kristen Ghodsee és Mitchell Orenstein Taking Stock of Shock című, frissen megjelent könyvéről, illetve a kelet-európai egyenlőtlenségek alakulását külön is vizsgálni.

Mindeközben tiszta, hogy a keleti kultúrák nem jobbak vagy rosszabbak, nem morálisan hitványok és nem megvetendők, ahogy az afrikai társadalmak, a dél- és közép-amerikaiak sem. A bennük levő problémák – ahogy arra magyarországi szocializmus kontextusában Pinkasz András is rámutat a Mi a teendő? podcast egyik adásában – a félperifériás pozícióból adódnak, és nem azért, mert ezek a kultúrák alsóbbrendűek. Az „akkor miért nem Oroszországban élsz, hanem Németországban” kérdésnek pontosan azért rossz a kiindulópontja, mert Oroszország félperiféria, Németország pedig centrum, és általános tendencia, hogy az emberek a centrumba igyekeznek, és nem a perifériába.

De ez is folyamatosan változik. Ha történelmi távlatokat vizsgálunk, akkor elég csak azt megnézni, hogy miként válik Kína ismét vezető nagyhatalommá kétszáz év után anélkül, hogy a liberális demokrácia keretein belül működne, azaz hogyan válik újra centrummá. A jó példák pedig nemcsak hosszú távon élnek: jó példa az indiai Kerala állam, amelynek a kommunista pártja sikeresen kezelni a járványt, nem szólva Kubáról – azaz az elképzelésekkel szemben nemcsak az „eurofehér” klub képes „csodákra”.

Rövidtávú trendek és – az említett Kína esetén már hosszabb távúak is – igazolják, hogy a jó eredmények nem a Nyugat lemásolásából születnek, hanem lokális problémák felismeréséből és sajátos megoldásokból.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek a politika természetéből fakadó komoly problémák, vagy, hogy Kelet-Európának ezeket kell másolnia – itt Orbán is súlyosan téved –, hanem azt, hogy egy régió adottságaira regionálisan megfelelő válaszokat kell adni.

Kelet-Európának például fel kell ismernie, hogy a „civilizációs misszió” nem az egyetlen járható út, azaz: csupán egy alternatíva a többől, amelyet nem kell kötelezően mindenkinek visszamondania az ATV-ben és Facebookon. A kelet-nyugat lejtő – a „Civilizált Nyugat” ellenében feltüntetett „Barbár Kelet” – dogmája borzasztóan káros, mert éppen attól fosztja meg a térséget, hogy egyrészt önmagát tisztelje, hogy felismerje azt, ami sajátos, értékes és szerethető saját társadalmaiban, másrészt lássa, hogy mindenhol vannak olyan minták, amelyekre érdemes odafigyelni. Ehelyett marad a bálványimádás sajátos formája, ahol a helyi elit önostoroz, megvet és lenéz, és azt gondolja, hogy ha „Afrikában” szegénység van, Közép-Amerikában meg magas a bűnözési ráta, akkor azt azok a térségek rontották el valahol, így aztán nincs is ott semmi látnivaló.

Ide sorolandó a vidékezés is: mintha a magyar falvakban csakis A mi kis falunk közmunkásai élnének, és ne élt volna valaha egy Bogdán László… Nem szólva arról, hogy van ember, aki képes leírni ezt:

„Orbán népének nincs perspektívája, nincs iskolája, foga kevés, szemüvege eltörött vagy nincsen, rosszul lát, elhízott és tönkrement – elképedtem, amikor a névjegyzékben láttam, hogy mennyi idősek, és mennyivel néznek ki többnek annál. Sok a cigány, sok köztük kevésért megvehető, meg is veszik őket, a szavazatukat is. az országból, a világból nem értenek semmit, nem is akarják. ez a többség, mint látjuk”,

ami nem más, mint a magára hagyott, elszegényedett, az állam és a középosztály által cserbenhagyott perifériának a megvetése – fentről valahonnan, az elitklubba tartozás illúziójának kényelméből.

Azaz: mintha az egyetlen utat egy jobbnak vélt világba a nyugati, nagyvárosi, hét nyelven szóló, rendkívül szofisztikált neoliberális közgazdászok és azok helyi megfelelői jelentenék (ez a folyamat jellemző már a Kádár-korszak végétől, ahogy arra Antal Attila remek könyve is rámutat).

Ezek azok a szereplők, akik Kelet-Európa-szerte a rendszerváltások óta azt állítják, hogy a nyugati minták lemásolása, a nyugati tőke beengedése, a privatizáció, a munkások jogainak szétverése és a munkaerő minél olcsóbb eladása röpke tíz év alatt megteremti a jólétet.

Mindennek fényében azok az ellenzéki üzenetek a Facebokon, amelyek szerint a „Kelet-típusú” Magyarország „megosztott és kifosztott”, „szegény és elnyomott”, míg a „Nyugat-szerű”, „gazdag, szabad”, amelyek szerint Tiborcz István hétvégi luxuspartijai „keletiek”, szemben például azzal a „nyugati” mintával, hogy a norvég miniszterelnököt megbüntette a rendőrség, mert néhány emberrel többet hívott meg a születésnapjára, morálisan meglehetősen problémásak. Ezek az állítások a Kelet és Nyugat fogalmához jelzőket csatolnak, azaz metonímiát alkalmaznak: a Kelet válik a szegénység, a korrupció, az autoriter politikai berendezkedés fogalmává, a Nyugat a gazdagság, korrektség, demokrácia megfelelőjévé.

A „nyugati szövetségesekkel” szemben – akikről, hadd jegyezzük meg Piketty nyomán, hogy több profitot visznek ki, például Magyarországról, mint amennyit visszacsorgatnak (franciául itt) – „olajdiktatúrákat” emlegetni, „keleti diktátorokat” „nyugati demokratákkal” állítani szembe, a Momentumnak azt harsogni, hogy „nem leszünk Európa Kínája” vagy a „keleti hitelek helyett nyugati béreket”  nemcsak tévedés, de a kultúrrasszizmus legtisztább mintái alapján történik.

A HVG-n nemrég megjelent, több ellenzéki értelmiségi által jegyzett szöveg sem tér le erről az útról:

„A Nyugattal szembefordulás és a Kelet felé orientálódás a történelemből túlságosan is jól ismert keleties bezárkózáshoz, leszakadáshoz, egyúttal az életszínvonal és az életminőség romlásához is vezet. Nem akarunk ismét gyarmat lenni, és nem is hagyjuk, hogy azzá váljunk.”

Az, hogy mi a Kelet és mi a Nyugat, eleve nem kőbe vésett. Az évszázadok során is sokat változott, és a mai napig egy vitatott kérdés. Larry Wolff rámutat, hogy Európa kelet-nyugat felosztása – a korábbi észak-dél konstrukció helyét átvéve – a felvilágosodásban született, és azt a nézetet hivatott megerősíteni, hogy a keleti régió a gyatrább Európa: azaz már majdnem Európa, lehetne is az akár, de sajnos nem elég civilizált. Ahogy Wolff érvel, ez a mai napig domináns megközelítés az orientalizmus Európán belüli változata – erőteljes kolonializációs eszköz, amely nem adott, hanem konstruált, azaz nem egy objektív, a valóságból fakadó felosztás, hanem társadalmilag kialakított – ráadásul olyan minta, amelyet nem Kelet-Európa és tágabb értelemben a Kelet (vagy akár a globális Dél) alakított ki, hanem azok a nyugati értelmiségiek, akik számára ez a felvilágosodás óta evidenciának számított a régió globális felsőbbrendűsége – és azok, akik ezt az evidenciát a régió szűk elitjének anyagi hasznára igyekeztek aztán fordítani.

Hogy ez miért hasznos a Nyugatnak, az nem kérdés. Hogy ezt miért kell elvetnie Kelet-Európának, az sem.