A hazai rendszerváltás méltatlanul feledett, megannyi máig érvényes tanulsággal szolgáló fontos előzménye volt a hatalmi önkénnyel 1983 végén betiltott „régi Mozgó Világ” viharos története, amely a fiatal írók, művészek és társadalomtudósok körében a radikális rendszerbírálat, az önálló csoportszerveződés igénye, majd a konfliktusok nyílt vállalása nyomán bontakozott ki az 1970-es, 1980-as évtized fordulóján.

Nemzedéki gettóból autonóm közéleti és ellenkulturális fórum

Magyarországon az 1960-as évekre az irodalmi lapok sajátosan torz és merev hálózata épült ki egyetlen országos hetilappal (Élet és Irodalom), két központi irodalmi folyóirattal (Kortárs, Új Írás) és mintegy két tucat havonta, kéthavonta vagy negyedévenként megjelenő vidéki periodikával (Alföld, Auróra, Forrás, Életünk, Jelenkor, Napjaink, Tiszatáj, stb.). Mindez azt jelezte, hogy az aczéli-kádári kultúrpolitika monolit rendszerében az önálló irodalmi, művészeti fórumoknak vagy a markánsan irányzatos szellemi műhelyeknek éppúgy nincs és nem lehet helyük, mint a nemzedéki orgánumoknak. Ez utóbbiakat főként a fiatal írók, költők sürgették 1956 után vagy két évtizeden át, mindhiába.

A pártközpont ugyan 1969-ben ígéretet tett egy önálló ifjúsági irodalmi lap indítására, ám ebből végül semmi se lett. Helyette a KISZ Központi Bizottsága 1971-től Mozgó Világ címmel egy szerény és ritkán megjelenő pályakezdő antológia-sorozatot indított rögös útjára, melyből öt év alatt mindössze fél tucat kiadvány jelent meg. Ennek ellenére a KISZ KB „lapgazdaként” egy teljes évtizeden át, egészen 1981 elejéig gyámkodott a Mozgó Világ felett, ami Veress Miklós főszerkesztésében 1975-től előbb kéthavi, majd 1980-tól „rendes” havilappá alakult át.

A „régi Mozgó Világ” kezdete, folyóiratként és sajátos nemzedéki fórumként, valójában ekkortól datálható, és kényszerű megszakításokkal (a betiltott lapszámok, főszerkesztő- és kiadóváltások miatt) alig kilenc éven át tartott, 1983 végéig. Ekkor Kulin Ferenc főszerkesztő leváltása ellen tiltakozva az egész szerkesztőség testületileg lemondott. 1984 elejétől a lapot azonos címmel, de más tartalommal és új szerkesztő gárdával P. Szűcs Julianna irányítja.

A „régi Mozgó” sokszínű, eleven karaktere a ’70-es évek végére áll össze,

melyet nemcsak markánsan új és eredeti szépirodalmi profilja (Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Petri György, Spiró György, Tandori Dezső) és erős műbírálata fémjelez (Alexa Károly, Balassa Péter, Beke László, Margócsy István, Radnóti Sándor, Szigethy Gábor, Szörényi László, Tarján Tamás), hanem ezekkel egyenrangúan egy sor más izgalmas rovat is, így a szociográfiai (élén Berkovits Györggyel), a képzőművészeti (Szabados Árpáddal), a film- és színházi (Reményi József Tamással), a zenei (Kocsis Zoltánnal), a társadalomelméleti és történeti (Gergely Andrással) vagy a publicisztikai (Czakó Gáborral).

A lap élénk, innovatív szellemét és aktualitások iránti fokozott érzékenységét kezdettől jól jelzik az általa meghirdetett tematikus viták (a művészi kísérletezésről, a hagyományról, a családról, az oktatásügyről, az egyetemi reformról, a nemzettudatról, Európáról, stb.) vagy épp az egyes értelmiségi szakmák gyakorlóit faggató körkérdések („Költők / kritikusok / írók / zeneszerzők / szociográfusok / építészek / filmrendezők / történészek / sztárok felelnek…”).

A lap fiatal szerzői, szerkesztői a „nemzedéki gettóból” oly módon is próbálnak kitörni, hogy idősebb pályatársaik közül főként a markánsan autonóm, kritikus vagy a rendszertől eltérő értékrendű jelentős alkotókkal próbálják kapcsolataikat szorosabbra fűzni, többek közt Pilinszky Jánossal, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal, Csoóri Sándorral. Egyidejűleg a határon túli magyarság, a nyugati magyar emigráció és a hazai demokratikus ellenzék köreihez is egyre több szálon kötődnek. A nyílt társadalmi párbeszéd fokozott igényét jelzi az 1979-től havi gyakorisággal rendezett budapesti, vidéki, sőt olykor határon túli (pozsonyi, kolozsvári) Mozgó-estek sorozata is.

A hivatalos pártállami „fősodortól” egyre markánsabban elütő lap körül így csakhamar egész mozgalom bontakozik ki, az egyetemi városokban mind több Mozgó Világ kör és klub alakul, ahol egy-egy Mozgó-estre már gyakran egész színháznyi közönség kíváncsi.

Közben szaporodnak a lap cenzori konfliktusai, bár a szerkesztőség is derekasan állja a sarat a nyilvános ankétokon és lapértékeléseken (Fiatal Művészek Klubja, a Hazafias Népfront, Joliot Curie-Klub, 1980. február). 1981 elejére azonban súlyos válság áll be, az újság több száma kimarad, s a lapgazdával: a KISZ KB-val megromlott kapcsolat miatt immár a megszűnés réme fenyegeti.

A kultúrpolitikai botrányok évadja az 1980-as években

Mindez ekkorra már korántsem egyedi eset; párhuzamosan botrányok egész sora jelzi, hogy a kultúra több más „renitens” fóruma – így a Magyar Írószövetség, a Fiatal Írók József Attila Köre, a Tiszatáj és az Alföld folyóirat, a Balázs Béla Stúdió és az alternatív színházi mozgalom – hasonlóan elszánt közelharcot kényszerül vívni a merev és nem minden ok nélkül gyanakvó pártállami felügyelettel. Mind közül mégis leginkább talán a Mozgó Világ sorozatos tabutörései és egyre kevésbé eltussolható konfliktusai tették nyilvánvalóvá, hogy Magyarországon nagyon is létezik cenzúra, még ha próbál is rejtve maradni hatásköri és személyes ellentétekkel terhelt, bonyolult apparátusával (pártközpont, MSZMP KB, PB, TKKO, KISZ KB, Művelődési Minisztérium továbbá a helyi párt és államigazgatási szervek).

Ahogy a „régi Mozgó” utolsó pár éve meggyőzően demonstrálta az ellenállás erkölcsi, szellemi fölényét is az elvtelen különalkuk felett: az ellenállásét, amely nyílt és racionális érveket állít szembe a nyers hatalmi önkénnyel s a korporatív önérdekkel, mögötte egy spontánul kibomló lelkes bázismozgalom aktív támogatásával.

A régi Mozgó Világ az önkénnyel szembeni ellenállás és a másként gondolkodás jelképe lett, és maradt sokak szemében máig is.

Mint azt Standeisky Éva visszatekintve joggal emeli ki: „A »mozgósok« példát mutattak a demokratikus alkotói és közéleti magatartásmód gyakorlására.”

Mert utóvégre ez az „istenverte, vacak lap” (Kádár indignált szavai) túlmutatott önmagán – közügy lett, mozgalom, elvek és eszmék, közös értékek merész manifesztációja. Ezt érezte egykor mindenki, akinek csak belülről – írva, szerkesztve, olvasva – köze volt hozzá: az újság fennmaradásáért évekig elszántan küzdő főszerkesztők: Reményi József Tamás és Kulin Ferenc, a sokfélesége ellenére példásan összetartó szerkesztőség, szerzőinek ennél is tarkább, sok száz fős és olvasóinak több tízezres tábora.

„Magunkénak érezzük a lapot”

– állt egykor az érte kiálló egyetemisták plakátjain, röpcéduláin és aláírási ívein. Valójában ez a nyíltan vállalt azonosulás adott mandátumot és megerősítést a lap munkatársi és szerzői gárdájának is, azzal a tudattal, hogy ez egyszer csakugyan képviselnek valamit, valakiket, ami kiállásuknak valódi tétet, erkölcsi súlyt ad. Az a „valami” pedig nyílt titok volt mindenki számára: a szabad gondolat, a hiteles szó és az igazság bátor kimondása. „Ilyen lapra nincs papírunk!” – hangzott a verdikt Kádár szájából az MSZMP Politikai Bizottsága 1983. júliusi ülésén. Alig három hónap múlva az ellenzéki filozófus, Tamás Gáspár Miklós mintha csak erre felelt volna az ELTE Jogi Karán tartott utolsó viharos Mozgó Világ ankéton: „… vagy kivonulunk, és csinálunk egy másik lapot. Mert nem botrányt akarunk, hanem szabadságot.”

Mindebben persze erősen érezni a „kis hidegháború” nyomasztó légkörét – Afganisztán 1979-es szovjet lerohanásától Gorbacsov 1985-ös színreléptéig – és persze a lengyel Szolidaritás ellenállhatatlan mozgalmi étoszát. Miként a „régi Mozgó” egész hányatott sorsa, mondhatni, esettanulmányszerűen példázza a szabad nyilvánosságért folyó küzdelmet a hazai engedélyezett, ellenzéki és az emigráns fórumok: a „gaszizdat”–„szamizdat” – „tamizdat” bonyolult erőterét és kölcsönhatásait. Elég itt csupán arra utalni, hogy a lap munkatársai egykor cinkos iróniával azzal kérkedtek, hogy a legtöbb kommunista párttag – igaz, már csak formálisan, a lap politikai „villámhárítójaként” – a Mozgó Világ szerkesztőségében akad.

Ugyanakkor Berkovits György, a szociológiai rovat sokat támadott felelőse, a Bibó-emlékkönyv egyik szerzője és a Charta ’77 mozgalom melletti szolidaritási nyilatkozat aláírója volt, és a lap ez időben már több ismert ellenzéki szamizdat-szerzővel is büszkélkedhetett (Csalog Zsolt, Könczöl Csaba, Petri György, Radnóti Sándor, Szilágyi Sándor). Az pedig szintén magért beszél, hogy a Mozgó Világ cenzori botrány-sorozatát és a körötte támadt viharos vitákat éppen a szamizdat Beszélő, a Hírmondó, a párizsi Irodalmi Újság és a müncheni Szabad Európa Rádió siet széles körben megosztani a nyilvánossággal.

A függetlenség ünnepi duplaszáma

Több hónapos kényszerszünet után, miközben megszűnés fenyegette a lapot, a Mozgó Világ 1981. március-áprilisi – ám csak május végén megjelent – dupla száma nem csupán „életjel” volt, hanem a radikális megújulás bátor és komoly ígérete is. Az újonnan kinevezett főszerkesztő, Kulin Ferenc és csapata, a KISZ KB cenzori kontrolljától megszabadulva, kapott egy esélyt még Aczél Györgytől „a bizonyításra”, és láthatóan a lap erényeinek legjavát kívánta felvonultatni a dupla szám kivételesen tartalmas 224 oldalán.

Mindjárt az elején rendhagyó közleményként egy, „az Olvasóhoz” címzett hűségnyilatkozat áll, az újság körüli változások és a jövőbeni tervek bemutatásával. Benne a szerkesztőség nem kevés iróniával „illő búcsút mond” korábbi cenzorának: a KISZ-vezetésnek, s vele egy prolongált kiskorúságban megélt hosszú évtizednek, amit a szerkesztők egy „ifjúsági réteglap” immár a 40-hez közelítő korosztályában együtt tölthettek. Két kurta bekezdést ugyan „a dialektikus és történelmi materializmus” és „a szocialista elkötelezettség” iránti obligát hűségnyilatkozat is kap – ám ennél jóval többet nyom a latba a szabad viták és a különvélemény jogának fenntartása, a nemzeti hagyomány, a közéleti, etikai, művészeti és kritikai álláspontok nyílt fórumának hangsúlyos igénybejelentése.

Mindezt a duplaszám tartalma is megerősíti. Petri György szerelmi versciklusa, Dániel Ferenc elmélyült bírálata Bódy Gábor Psyché és Nárcisz című filmjéről, Márton László abszurd drámája Avvakum címmel, Ungváry Rudolf novellája, Csaplár Vilmos regényrészlete, Bukta Imre és Swierkiewicz Róbert képei – markánsan erős és eredeti mű valamennyi. Vagy fél tucat írással új lendületet vesz az Andor Mihály cikkével már jó egy éve indult „iskola-vita” is (benne, többek között, e sorok írójának rendhagyó dolgozata „Mesélő fák – fásult mesélők” címmel).

Akárcsak az „ÉvTiZeDhAtÁrHíD” nemzedéktársi művész-portré sorozata – ezúttal Czakó Gábor, Mányoki Endre, Balassa Péter, Szkárosi Endre írásaival Utassy Józsefről, Oravecz Imréről, Marsall Lászlóról, Nádas Péterről és Temesi Ferencről. A Mozgó Világ erőssége: a tabutörő szociofotózás is nagy súllyal van jelen itt Jávor István csoportos kamasz-portréival, melyek a Hajógyári szigeten készültek, ahol az előző nyáron 20-30 ezren tombolták végig a Beatrice, a Bizottság, a P. Mobil s a Hobo Blues Band koncertjeit.

A világ tehát mozgásban van. Ahogy vele a lap is – még vagy két és fél éven át.

Amíg ezzel a szerző- és szerkesztői gárdával 1983 végén be nem tiltják végleg.

Egy vereség erkölcsi győzelme

Ám 1983 nyarára, az egymást érő kultúrpolitikai botrányok legkényesebb ügyeként immár nyilvánvaló, hogy a renitens folyóirat ebben a formában, példásan összetartó szerkesztőivel és lelkes olvasótáborával nem maradhat fenn. Aczél György kettős, „húzd meg – ereszd meg” taktikázással még kerülné a nyílt botrányt, ám a keményvonalas kultúrkáderek: a KB-ben Tétényi Pál, a művelődési minisztérium élén Köpeczi Béla és helyettese, Tóth Dezső már leszámolásra készülnek, s a nyár derekán a Politikai Bizottság is jóváhagyja a „Művelődéspolitikai Munkaközösség” ultimátumát a lap megrendszabályozásáról – habár ezt közzétenni nem merik.

Csakhogy a nyilvános önrevíziót követelő, megfélemlítő hatalmi verdikt nem ér célt; azt szeptember közepén előbb a főszerkesztő, Kulin Ferenc, majd két nap múlva a mellette kiálló teljes szerkesztőség utasítja el, mire mindannyiukat menesztik. Ezzel a régi Mozgó sorsa eldől, már csak némi kármentésről lehet szó, azzal, hogy a szerkesztőség által előkészített néhány további lapszám még megjelenhet. Ám még e csalárd ígéret sem teljesül végül: a cenzúra már a decemberi számot se engedi nyomdába Bibó István „Az európai társadalomfejlődés értelméről”című tanulmányával.

E méltatlan végjátéknak azonban még van egy felemelő és méltán emlékezetes záróakkordja: a petíciós aláírásgyűjtés, a végén egy nyílt színi tetemrehívással.

1983. október 15-én tiltakozó röplapok lepik el a pesti belvárost (egy belügyi jelentés szerint még a postacenzúrán is fennakad a tízannyiból vagy másfél száz példány), „Védd meg, ha szereted!” és „Magunkénak érezzük a lapot” jelszavakkal a Mozgó fennmaradását követelve. Ugyanerre szólítanak fel a pesti egyetemek és főiskolák bejáratánál feltűnő egészíves csomagolópapírra festékszóróval fújt plakátok, melyek a lap Schmal Károly tervezte fedélborítóját imitálják, középütt a soros lapszám helyén egy jókora nullával, benne az imént hivatkozott röplappal. Ez utóbbi egyben tudatja azt is, hogy a petíciót bármely felsőoktatási intézmény diákja aláírhatja a pesti bölcsészkar félemeleti folyosóján – a büfével átellenben.

A hatás minden várakozást felülmúl. Már kora délelőtt élénk a forgalom, az aláírások szépen gyűlnek a Mozgóért mozgósító plakát alatt. Ám ekkor váratlanul olyasmi történik, amire ’56 ősze óta nem volt példa: civilruhás rendőri osztagok zárják le belülről az egyetem kapuit, igazoltatva mindenkit. Eközben egyenesen a belügyből forró dróton riasztott dékán és a tanulmányi osztályvezető – amolyan belső segédrendőri járőrként – maga is akcióba lép: a helyszínre siet, letépi a plakátot, felmarkolja az íveket, majd üvöltve igazoltatja a békés demonstráció készséggel segédkező diákönkénteseit. (Egyikük, Szent-Iványi István ellen utóbb fegyelmi eljárás is indul, de többhavi vegzatúra után végül csak dékáni megrovással zárul.)

Három nap múlva az ELTE Jogi Kara ennél is vakmerőbb akciók és ellenakciók színhelye lesz. Az „Ifjúsági sajtófesztivál” záró ankétján Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes („civilben” Vörösmarty-kutató) a vendégelőadó, akinek ezen az estén egyedül kell állnia a sarat pártja és kormánya megannyi önhitt és önkényes tettéért, sorozatos kultúrbotrányaiért. Becsületére váljék, bírja is szusszal és szóval e csaknem négyórás megpróbáltatást – a késő-kádári évek egyik utolsó keményvonalas kultúrkádereként, aki, ha kell, a nem éppen neki drukkoló közönség előtt is ringbe mer szállni. A zsúfolásig telt nagytermet már a kezdés előtt feszült várakozás uralja, több százan szorongunk a padsorokban s a lépcsőkön. (Utóbb feletteseinek írt bizalmas beszámolójában Tóth a közönségét „30-40 százalékos Petőfi Körként” jellemzi – bár azt nem jelzi, a létszáma vagy inkább forradalmi elszántsága alapján.)

„Úgy hallom, egyesek valami petíciót akarnak itt átadni. Essünk túl rajta!” E kihívó entréra egy közgazdászhallgató, Langmár Feri indul a pulpitus felé, kezében jókora paksamétával, ami a tiltakozó ívek elmúlt három nap alatt gyűjtött – s az elkobzások elől kimentett – 600 aláírását tartalmazza. Ám a miniszterhelyettes nem akarja átvenni a tanári asztalra letett tiltakozó íveket, mivel, úgymond, nem tudja, miféle szervezet áll mögöttük.

Ehelyett inkább kihívón azt a kérdést szegezi a diáknak, mi a véleménye arról, hogy az ellenséges propaganda adó, a Szabad Európa Rádió újabban szinte élő egyenes adásban közvetít az efféle hazai vitákról. „Az a Szabad Európa, amely ’56-ban gátlástalanul uszítva annyi önökhöz hasonló fiatalt vitt a sírba! Vajon a jelenlévők közül ki az, aki ezt a vitát is magnóra rögzíti, és Münchenbe továbbítja?” Az önkéntes futár némi habozás után kivágja magát: „Ha a Kossuth Rádió közvetítené a diákok követelését és az efféle vitákat, nem lenne szükség a Szabad Európára.” Utóbb még csattanósabb választ ad e provokatív kérdésre a karzaton felugró Krassó György, aki fennhangon közli: „’56 után 24 évesen tíz év börtönre ítéltek. A fiatalokat nem a SZER, hanem a magyar bíróságok küldték börtönbe és bitóra!” Szenvedélyes közbekiáltását dörgő tapsvihar, lábdobogás és ováció fogadta a lépcsős nagyteremben.

A viharos vitaest hangfelvételének szerkesztett változatát utóbb a párizsi Irodalmi Újság és persze a müncheni SZER valóban közreadta. Az est további részleteiről a cikk végén áll egy, a legfelső pártvezetés számára készült korabeli titkosrendőri jelentés.

Kései seregszemle

Noha a „régi Mozgó” (1975-1983) viharos történetéről utóbb számos cikk, interjú és emlékezés jelent meg, a lap gazdag forrás-, kézirat-, fotó és műtárgy-anyagának együttes bemutatása 33 évet váratott magára a szentendrei Ferenczy Múzeum 2016 végén megnyílt retrospektív kiállításáig, melyet 2017 elején házi konferencia és filmvetítés is kísért. A gyűjtemény egy részét a kiállítás után archiválták (betiltott lapszámok, kéziratok, fotók, műtárgyak, stb), és anyagából egy digitalizált válogatás is felkerült a múzeum honlapjára.

A történeti forrásegyüttes jelentős nóvuma az a 20 videóinterjú is, melyet a kiállítás kurátora, Szilágyi Zsófia Júlia a folyóirat egykori szerzőivel és szerkesztőivel s az értük plakátozással, aláírásgyűjtéssel és nyilvános fórumokon kiálló diákmozgalom aktivistáival – többek között e sorok írójával is – készített. A lap egykori munkatársa és fáradhatatlan házi dokumentátora, Helle Mária megannyi remek, korszakidéző fotója pedig pótolhatatlan, autentikus értéke maradt ma is a régi Mozgó Világ még korántsem megnyugtatóan feltárt és egy helyre került forrás-együttesének.

A „régi Mozgónak” ma sincs önálló, sokak által szabadon hozzáférhető archívuma. A rendszerváltás fontos szellemi, kulturális előzményeivel nemcsak „az idő” bánt mostohán vagy azok, akik kimaradtak belőlük, hanem az egymással politikai vagy személyes okok miatt azóta többszörösen megosztott, egykori „zászlóvivői” is. A hajdanvolt orosz, lengyel, cseh vagy kelet-német ellenkultúrák és szamizdat mozgalmak impozáns tárhelyeihez hasonló nyilvános kollekció nálunk máig sincsen, mi több, még az Írószövetség oly radikális választmányi és közgyűlési vitáinak dokumentumainak is nyomuk veszett.

Kulin Ferenc és Reményi József Tamás „házi őrizetben” mindeddig túlélt archív anyagai (Mozgó-kéziratok, lapértékelők, szerkesztőségi levelezés, fotók, stb) leadásra várnak a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumába. Ezen kívül a szerkesztőség más munkatársai – netán azok jogutódai birtokában is lehetnek további érdemi források. Ahogy a Pártközpont, az Aczél-irathagyaték és a KISZ KB archívumait is ideje lenne célzottan feltárni. (Utoljára ezt Németh György kutatta monográfiájához jó húsz éve már, az ezredforduló táján.)

Holott a lap hajdani munkatársai és szerzői közül az élőknél már lassan többen vannak, akik „előresiettek”. Az egykori szerkesztők és rovatvezetők sorából: Berkovits György, Gergely András, Jankovics József, Kocsis Zoltán, Szabados Árpád, Tárnok Zoltán és jó két éve már az alapító főszerkesztő: Veress Miklós is. Ahogy a nevesebb, egykor gyakran publikáló szerzők közül sem él már Balassa Péter, Csalog Zsolt, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Könczöl Csaba, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár és Petri György, Szőcs Géza és Tar Sándor. Micsoda tékozló csillaghullás!

Kérdezheti persze az olvasó: „holtak és voltak” fölött merengeni mit ér immár vagy két nemzedék múltán? Csak remélni lehet, többet, mint az udvarhelyi sírfelirat fanyarul sztoikus és egalitáriánus bölcselme üzeni: „Voltunk, mint ti – lesztek, mint mi.” Hiszen a hajdani érdemes, jó ügyek rohamos emlékvesztése ijesztően felgyorsulni látszik, mely kihívás „mozgósító” erejű lehet sokak számára.

S ha netán elszántságunk, a köz javán igyekvő buzgalmunk alábbhagy olykor, még bizton számíthatunk tartalék munícióra a régi Mozgó számait fellapozva.

„Ostromlás a dolgunk” – hirdette meg egykor Mészöly Miklós, az idősebb renitens írótárs, a nem kevésbé renitens lap készítőinek új stratégiáját. Jó négy évtized múltán e jelszó mára talán avíttan militánsnak hat (pláne e mostani gyalázatos háború évadján, amikor kilencszáz ukrán város dacol elkeseredetten az orosz ostromlók gyilkos fölényével).

Holott Mészöly egykor nagyon is komolyan gondolta ezt, és nem kívánt se többet, se kevesebbet üzenni vele, mint hogy ideje véget vetni a gyáva elhallgatások, hazugságok és tabuk túlerejének, a pártállami cenzúra s a kishitű öncenzúra nyomasztón hosszúra nyúlt korszakának. Valahogy úgy, ahogy azt Václav Havel lázadó zöldségese tette, a „hatalomnélküliek hatalmát” gyakorolva, amikor kirakatában nem volt hajlandó többé ócska és hazug szlogenekkel elcsúfítani friss portékáinak üde és sokszínű kínálatát.

Ajánlott irodalom

Radnóti Sándor: Mozog-e a világ?, AB Hírmondó, 1984/5, 7-9.

Reményi József Tamás: A Mozgó Világ krónikája elé, Hitel, 1989/13, 22-25.

Németh György: A Mozgó Világ története, Palatinus Kiadó, 2002.

Lőrinc László: A Mozgó Világ végéről, 2000, 2015/7.

Életútinterjú Kulin Ferenccel (a kérdező: Szegő Iván Miklós), Életünk, 2021/7-8-9.