Kárpátalja a hét elejére hatalmas átutazó övezetté változott. Az ország minden részéről érkeznek ide ukránok, vendégmunkások, nigériai és indiai diákok és munkások, akikhez a határzónában ukrajnai magyarok csatlakoznak. Némelyikük útját néhány percen, néhány órán keresztül követve az ukrán társadalom sokszínűségével is közvetlenül szembesülhettem, ahogy az is kiderült, az emberek nem csak a háborút, de egy Putyin szája íze szerint rendezett békét is elviselhetetlennek tartanának. Útzáró riport Kárpátaljáról. 

Hétfő reggel a megszokottnak megfelelően nem volt fűtés a Kárpátalja Szállóban, és épp melegvíz sem, a villany viszont stabilan működött, továbbá némi extra fizetség fejében klasszikus szállodai reggelit is felszolgáltak (omlett párizsival és sajttal, vegyes saláta, kávé). Azt nem tudni, hogy az infrastrukturális hiányosságoknak éppen a szálló elöregedett rendszerei, vagy az egész országot sújtó tüzelőanyaghiány volt az oka, mindenesetre békeidőben valószínűtlen, hogy ilyen körülmények között üzemeltetnék az épületet, aminek ordítóan szüksége lenne legalább némi karbantartásra. Mindazonáltal ha a város többi távfűtött lakásában is hasonló volt a helyzet, az továbbra sem fest rózsás képet az ungvári mindennapokról.

Tekintve hogy úgy határoztunk a reggeli szerkesztőségi megbeszélésen, hogy a Mérce üzemszerű működése érdekében ideje visszatérnem, a napi agendám a határhelyzet felmérése, és a menekülők útvonalának személyes kipróbálása volt (más lehetőségem egyébként sem lett volna a hazajutásra).

Hasonló tervekkel készültek az indiai egyetemi hallgatók is, akikkel a hotel halljában találkoztam. Kilencen jöttek Zaporozsjéből, Ukrajna dél-keleti részéből. A Dnyeper folyó partján elterülő város fontos egyetemi és ipari központ, emellett itt található a direkt e célra épített Enerhodar település mellett Európa legnagyobb atomerőműve, egy nagy hőerőmű, valamint a dnyeperi vízerőmű – vagyis a városnak az ország energiaellátása szempontjából is fontos szerepe van.

Nem utolsó sorban pedig addigra néhány tucat kilométerre közelítette meg az orosz hadsereg. Beszélgetőpartnereim ennek hatására döntöttek  a távozás mellett, először vonattal Lvovba, majd Ungvárra mentek, ami 24 órába telt nekik. Terveik szerint onnan mennek tovább Csapra, ahonnan szintén vonattal terveztek tovább menni Magyarországra. Ez, mint később meggyőződtem róla, sikerült is nekik. Ungvár számos vonat végállomása, ezek a vonatok pedig megállnak Csapon is – számos, az ukrán vasúthálózatot kevésbé ismerő külföldi viszont valószínűleg nincs ezzel tisztában. Mindazonáltal azt is megtudtam, hogy hétfőre szerveztek egy evakuációs vonatot is, ami a Dnyeper-menti városból egyenesen Ungvárra vitte az embereket.

A diákok azt tervezik, hogy hazamennek Indiába, míg nem rendeződik a helyzet.

„Mindenképp visszajövünk. Mikor a helyzet jó lesz, mindenképp visszajövünk. Be kell fejeznünk itt a tanulmányainkat (…). Az emberek jók, és imádjuk Ukrajnát, mi itt tanulunk, szeretjük az ukrán embereket. Nem tapasztaltunk eddig semmiféle megkülönböztetést, mindenki nagyon segítőkész volt, minden ukrán. Ukrajnával vagyunk – itt tanulunk, része vagyunk ennek az országnak”

– mondta el a fiú, akivel sikerült beszélnem.

A szállodát elhagyva még tettem egy gyors kört a környéken, ahol egyrészt belefutottam két ukrán férfiba, akik nem voltak elragadtatva attól, hogy magyar újságíróként a városukban vagyok, de legalábbis nem kívántak szóba állni velem (egyébként általánosságban véve nem volt sok kellemetlen élményem), illetve egy ungvári magyar férfival, aki elmondta, hogy számos ismerőse kapott már behívót.

„Sokan elmentek, de nem lehet mindenkinek, vigyázni kell itt a házra meg az többire”,

valamint hogy a katonakorúak közül is sokan keltek át így vagy úgy Magyarországra az ismerősei közül, hisz

„minek meghalni egy értelmetlen háborúban?”

Ha viszont rosszabbra fordul a helyzet, közelebb ér a háború, akkor – noha 42 éves, így hadköteles – ő is megpróbál majd elmenni, hisz „menni kell”.

Sűrűsödő járatok a határon

Hétfőn, ahogy a korábbi napokon is, számos ukránt láttam macskával utazni. Így tett az a három nő is, akik vélhetően egy család nem hadköteles tagjai voltak, és belső-Ukrajnából jöttek, hogy busszal menjenek tovább Szlovákia felé. A buszpályaudvaron feltűnő volt, hogy – miután a határontúli szolgáltatók meglátták az igényt – megsűrűsödtek az Ungvár-Kassa járatok, de még így is tumultuózus jelenetek alakultak ki a nemzetközi peronnál. Hallván ukrán kifejezésekkel kavart tört oroszomat, itt elegyedett szóba velem egy idősebb férfi, aki – miután meggyőződött arról, hogy noha magyar újságíró vagyok, nem vagyok orbánista -, hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy Putyin és Orbán egyaránt „faszok”, hovatovább utóbbi Oroszország elnökének az érdekeit szolgálja. Véleménye szerint a magyar kormánynak több európai országhoz hasonlóan tevékenyebben kellene támogatnia Ukrajnát Oroszország ellenében.

Miután sikertelenül próbáltam jegyet venni az elektricskára (a HÉV-jellegű regionális vonatra) Csap irányába, találkoztam három kijevi fiatallal, akik Lengyelországon keresztül igyekeztek a macskájukkal Berlinbe jutni. Általánosságban látványos, hogy a fővárosiak jellemzően jobbmódúak, mint a háború előtt is elég szegény Kárpátalja lakói. A nyugati országrész lakosainak egy része – ahogy korábbi beszámolómban is írtam – az általános áremelkedés miatt is hibáztatja a kijevieket.

A boltokban egyébként megintcsak erősebben érződött az áruhiány, Ungváron és Csapon egyaránt. Ráadásul vasárnaptól már alkoholt sem lehetett kapni az üzletekben, csak a vendéglátóegységekben árulhatták őket. Kérdésemre, hogy miért van ez, a csapi boltos azt válaszolta, hogy „Kijevben úgy berúgtak, hogy a kormány betiltotta az alkoholt”. A hadiállapot miatt Ukrajna számos régiójában valóban betiltották az alkoholforgalmazást, a közrend fenntartása végett.

Na de vissza Ungvárra: a marsutkák (kisbuszok) továbbra is viszonylag megbízhatóan közlekedtek Ungvár és Csap között, így – miután a vonattal nem volt szerencsém – busszal utaztam a csapi állomásig, többek között egy feltűnően nem kárpátaljai (hosszú haj, bőrdzseki) fiatal férfi társaságában.

Mint megtudtam, Kijevben él, de Nyikolajevből származik és két napja indult a fővárosból, hogy meglátogassa a nagymamáját a Krímhez közeli városban. Ez nem sikerült neki, mivel Nyikolajevbe már nem megy vonat, állítólag az ottani állomás sérült meg, de ennyire dél-keletre egyébként is minimum bizonytalan a vonat – vagy egyáltalán bármilyen – közlekedés. Így Lvovba utazott, majd onnan Lengyelországba szeretett volna, de mivel vasúti közlekedéssel kapcsolatos lehetőségek az igenre vagy nemre korlátozódtak – vagyis arra, hogy az épp induló vonatra fel kívánnak-e szállni – végül Ungvárra jutott, ahonnan Csapra, hogy onnan „Európába [vagyis az EU-ba] utazzak, majd egy barátomhoz Szaúd-Arábiába”. Ő is elmondta, visszatérne Ukrajnába, ha véget ér a háború.

Hogy miért utazhatott egy láthatóan hadköteles korú fiatal férfi? „Gyerekkoromban leestem a harmadikról, és összetörtem magam”, ezért papírja van a katonai alkalmatlanságáról, így elhagyhatja az országot.

„Nincs családom, nincsenek családtagjaim. Csak a nagymamám. Ő biztonságban, óvóhelyen van, és semmiképp nem akarja elhagyni Nyikolajevet”

– írta le helyzetét. Csapot végül a Cseh Vasút speciális evakuációs vonatán hagyta el Csehország irányába.

A határon épül a segítő infrastruktúra

A csapi állomás környéke igencsak felbolydult, mióta legutóbb ott jártam. Az egy dolog, hogy Csap bizonyára rég látott egyszerre ennyi külföldit – a menekülők jelentős része éppen fekete vagy indiai hallgató vagy vendégmunkás volt – de megjelentek a karitatív szervezetek, és valamennyire elkezdett szervezett kereteket ölteni a menekülők ellátása. A határőrség mellett nagyobb számban jelent meg a katonaság, hogy segédkezzen a tömeg rendezésében, és kiszálltak a Vöröskereszt, valamint más civil és egyházi szervezetek munkatársai is.

Mások mellett a helyi cserkészek kezdeményezésére a református és katolikus gyülekezet közös segélypontot létesített, ahova számos helyi lakos is vitt élelmiszert, illetve az egyházi helyiségekben főztek teát és készítették a szendvicseket, amit a menekülők között osztottak ki.

„Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy minél hamarabb biztosítsuk a segítséget. (…) Természetesen mindenki éhes, teát nagyon sokan kérnek. Nagyon sok az ember, nagyon hálásak, és nagyon jól viszonyulnak hozzánk. Látjuk, hogy tényleg nagyon örülnek neki, hogy segítünk”

– mondta a segítők munkatársa, aki hangsúlyozta, teljesen önkéntes jelleggel vannak kint.

A csapi önkormányzat ukrán és angol nyelvű információs pontot is üzemeltet hétfő óta a szocialista modernizmus csalhatatlan jeleit magán viselő állomás impozáns várótermében. Az információs ponton dolgozó önkéntes elmondta, „leginkább külföldiek [mennek át] jelenleg. Mindenhonnan. Diákok rengeteg országból, itt élő külföldiek – leginkább afrikai országokból, néhány ázsiai, közel-keleti országból. Marokkóból, Libanonból, Ghánából, Nigériából és sok más országból. Nagyon sok az indiai is.”

Hozzátette,

„Kijevből jöttem, elmenekültem Kijevből, itt most a rokonaimnál élek. Azért is segítek itt, mert legalább van mit csinálnom, segíthetem ezeket az embereket… Mert beszélek angolul, errefelé nem sok tisztviselő ismeri az angolt. Rengeteg a külföldi, őket segítem az alapvető információkkal.”

A bombázások első napján elhagyta Kijevet, és addig tervez Csapon maradni, „míg meg nem nyerjük ezt a háborút. Remélem, gyorsan meglesz”. Azóta életbe lépett egy rendelet, miszerint minden, Ukrajna más részéről Kárpátaljára érkezőnek 24 órán belül regisztrálnia kell magát, hogy behívhassák a hadseregbe – és mellesleg Kárpátalja kormányzója betiltotta a terepmintás utcai viseletet, hogy ne keverjék össze a civileket a katonákkal.

Noha hétfőn túlnyomórészt külföldiek igyekeztek Csapon keresztül külföldre jutni, előfordultak ukránok is.

„Kijevből jöttünk. Aznap, mikor hallottuk a robbanásokat, összeszedtük a családunkat, barátnőinket, és megkezdtük az autós utazásunkat Csapra. Néhány napig szeretnénk itt maradni, aztán indulunk vissza Kijevbe. (…) Szeretnénk, ha a barátnőink biztonságban lennének. (…) Nem vagyunk biztosak benne, hogy behívtak minket, talán önkéntesek leszünk, ételt készítünk, vagy valamit csinálunk”

– tudtam meg két fiatal férfitól. Nem tudták, mikor találkozhatnak újra, hogy meddig tarthat a háború. Nem egyedi eset volt, hogy férfiak érkeztek családostul, majd megvárták, míg átérnek a határellenőrzésen. A gyerekes családokat az ukrán hatóságok előnyben részesítették, így nem kellett órákig sorba állniuk – majd mentek dolgukra. Számos szívszorító jelenet játszódott le a pályaudvaron, ahogy családok búcsúztak férfi tagjaiktól tudván, hogy talán soha nem látják egymást viszont.

Ezután hozzáláttam, hogy végre kipróbáljam, hogyan lehet átjutni Csapról Záhonyba. Először a jegypénztárhoz kellett sorba állni, ugyanis hiába utazhatnak az Ukrajnából érkezett menekültek az ország valamennyi pontjára ingyenesen a záhonyi állomásról, az átkelővonaton megtett 17 perces utat egyelőre ki kell fizetni. Mivel pedig sem a MÁV, sem az ukrán vasút internetes jegyfoglaló rendszere nem ismeri a viszonylatot, az egyetlen lehetőség – hacsak nem vesz az ember Magyarországról retúrjegyet, ahogy én sem tettem – hogy a záhonyi nemzetközi pénztárban váltsa meg menetjegyét. Ilyenből a napok óta tartó roham ellenére is csak egy volt nyitva – érdemes belegondolni, hogy ha nagyon gördülékenyen megy minden, és személyenként bruttó egy perc alatt sikerül kiállítani a jegyeket, több száz fővel számolva ez akkor is irdatlan időbe telik.

Így nagyjából négy óra alatt sikerült jegyhez jutnom. A sorban szóba elegyedtem egy nigériai, grafikus tervezőként dolgozó férfival, aki Harkovból indult a bombázások kezdete után, és épp a családjához tartott – vissza Nigériába, immár vagy egy napja alvás nélkül. A jegypénztárhoz még viszonylag jól működött a sorbanállás, attól eltekintve, hogy voltak, akik előzni próbáltak. A határellenőrzéshez vezető sorok már annál keményebb diónak bizonyultak. Hiába rendezték a kalasnyikovokkal felfegyverzett katonák időről időre kettes sorokba az embereket, ezek folyamatosan felbomlottak, és az órák óta a határon álló emberek minden, kisebb beengedett csoport után megpróbáltak átjutni a katonák várótermi padokból rögtönzött ellenőrzőpontjain, természetesen a siker legkisebb esélye nélkül. Ilyen körülmények között volt alkalmam bő három és fél órát várakozni, majd miután a határőrök meggyőződtek róla, hogy 18 és 60 év közötti férfiként nem katonaszökevénynek készülök, csak haza szeretnék jutni, a hőn áhított, és az ukrán férfilakosság jelentős része számára elérhetetlen kilépőpecsétet is megkaptam az útlevelembe.

Innen már csak a sűrített menetrenddel és extra vagonokkal járatott ingavonattal kellett megtennem a nagyjából húszperces utat nagyjából 500 menekült társaságában, akik közül a velem egy kocsiban ülők meg voltak győződve arról, hogy Budapestig utazhatnak ezzel a vonattal. Láthatóan megkönnyebbültek, mikor elindultunk, egy szónoklat is elhangzott, amit meg is tapsoltak. Magyar idő szerint éjjel háromnegyed kettő körül sikerült megérkeznünk a záhonyi állomásra. Ahol már jöttünkkor is elég sok menekült húzta meg magát, és a velem együtt érkező bő ötszáz emberrel csak zsúfoltabb lett a váróterem.

Az állomáson az önkormányzat és a Református Szeretetszolgálat osztott élelmiszert. A menekülteket önkéntesek koordinálták, és ők nyújtottak információt, segítséget, többek között a MÁV által bevezetett szolidaritási jeggyel kapcsolatban, amivel az Ukrajnából érkezettek ingyen utazhatnak tovább vasúton az ország más településeire. E célból a MÁV különvonatokat is beállított Záhony és a Nyugati pályaudvar között, ezek éjszaka is jártak. Kis szépséghiba, hogy az egyik ilyen éjjel kettőkor úgy indult el, hogy még nem sikerült valamennyi frissen érkezettnek megváltania az ingyenes jegyét, így várhattak a következőre.

Az állomáson a segítők élelmiszert és vizet is osztanak a menekülteknek, ezt részben továbbra is közösségi adományokból fedezik. A záhonyi jegyzőtől azt is megtudhattam, hogy az önkormányzat által fenntartott humanitárius központot a művházból áthelyezték a szakközépiskolába, ahol éjszakánként nagyjából száznyolcvanan húzzák meg magukat. Ott is biztosítanak ellátmányt, és vannak, akik már öt napja a városban tartózkodnak, mert nincs hova menniük.

Ottjártamkor hoztak be egy halálosan fáradt dnyepropetrovszki, ukrajnai orosz párt egy kisgyerekkel, akik Budapestre akartak eljutni első körben, őket a határon parkolt autómmal elvihettem célállomásukig.

A kocsiban tudhattam meg, hogy a férfit azért engedték át, mert van grúz állampolgársága is, egyébként pedig két napja vannak úton, és azért éppen Magyarországra jöttek, mert – hasonlóan másokhoz – nem volt választási lehetőségük, mikor vonatra szálltak, azon kívül, hogy elindulnak vele, vagy sem. Akkor pedig már inkább elindultak, akárhova is. Ez egyébként visszatérő fordulat volt a menekülők beszámolói során.

Ahogy sokak számára, Magyarország fővárosa az ő terveikben is csak átmeneti megállóként szerepelt, hogy némiképp felfrissüljenek, majd folytathassák útjukat tovább – Belgiumba vagy Németországba, ahol barátaik élnek. Majd a háború végeztével, mint oly sokan mások, visszatérhessenek hazájukba – bízva abban, hogy az ukrán állam megmarad jelenlegi formájában, a mostani vezetéssel.

Mert mint az ukrajnaiakkal folytatott beszélgetéseim során kiderült számomra, ha Putyin eléri, hogy ő jelölhesse ki az ország vezetését, sokan talán nagyon sokára, vagy sohasem térnek vissza Ukrajnába.