Nagyon nehéz helyzetben voltak a pedagógusok a január 31-ei figyelmeztető sztrájk megszervezésekor, kiállásukat a hatalom hivatalos (jogszabályi háttér, tankerületi vezetés) és politikai kommunikációs úton egyaránt igyekezett ellehetetleníteni. Ebben a helyzetben a siker kulcsa a szülők szolidaritása volt, január 31-én a szülő-társadalom is megmozdult, minden kormányzati szabotázs ellenére sokan otthon tartották gyermeküket, támogatásukról biztosították a pedagógusokat. Hogyan aktivizálodtak a szülők a sztrájk mellett, mekkora a társadalmi támogatottsága a pedagógussztrájknak, és vajon a továbbiakban is vállvetve fognak-e küzdeni a pedagógusok és a szülők a közoktatásért? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Szinte nincs olyan ágazat ma Magyarországon, ahol valóban könnyű lenne sok embert megmozgató, a döntéshozókat is reagálásra késztető, eredményes sztrájkot szervezni. Az általánosan sivár helyzethez képest is különösen nagy akadályokba ütközik az érdekérvényesítés a közoktatásban, főleg miután a veszélyhelyzettel visszaélő rendeleti kormányzás segítségével a regnáló hatalom gyakorlatilag betiltotta a sztrájkot az ágazatban. De a jogszabályi környezet a kormány rendelete előtt is kvázi arra kötelezte a többségében állami alkalmazottnak számító pedagógusokat, hogy akkor is teljes értékű munkát végezzenek, amikor elviekben munkabeszüntetéssel akarják felhívni a figyelmet az általuk elvégzendő munka kapcsán felmerülő problémákra. Továbbá a sztrájk letörésében érdekelt politika könnyedén nyúlhat vissza (és ezt következetesen meg is teszi) a marketing azon örökérvényű igazságához, mely szerint

kutyával és gyerekkel bármit el lehet adni,

és a nyilvánosságban vádolhatja azzal a pedagógusokat, hogy tiltakozásukkal a „jövő nemzedékeinek fejlődését” szabotálják el.

Ezekkel a narratívákkal szemben az egyik ellenállási lehetőség, ha a jövő nemzedékeit felnevelő szülők nem ülnek fel a kormányzati propaganda által gerjesztett érzelmi zsarolásnak, és szolidaritást vállalnak a sztrájkoló pedagógusokkal. Ennek a papíron szépen hangzó elképzelésnek a gyakorlatba ültetése azonban közel sem egyszerű feladat. A közoktatásban tanulók szüleit összefogó szervezetekkel, illetve a sztrájkot szervező tanár-szakszervezetekkel vezetőivel beszélgettünk.

„Sokakban nem tudatosul, hogy egyszerűen elfogytak a tanárok a közoktatásból”

Burai Vera, a Szülői Összefogás Közösség nevű civil kezdeményezés tagja azon kérdésünkre, hogy a szülők támogatóak voltak-e a január 31-i sztrájkkal kapcsolatban, elmondta, hogy nehéz általános tendenciákat megállapítani, hiszen az „örök érdektelennek” számító szülők mellett sokan már csak félelemből vagy konfliktuskerülésből sem szólaltak fel a tanárok kezdeményezése mellett. Ennek ellenére is sok szülő biztosította támogatásáról a szakszervezetek felhívására sztrájkba lépő tanárokat. A Szülői Hang Közösség részéről Miklós György arról beszélt, hogy igen élénken él a magyar közgondolkodásban az az elképzelés, amely szerint természetes, hogy a pedagógusok bár keveset keresnek, azért mégis elvégzik a feladatukat. Miklós arról is beszámolt, hogy

sokan a felmerülő problémákért helyben a tanárokat és intézményvezetőket hibáztatják. Pedig az erőltetett központosításban hívő kormányzat igen kevés beleszólási lehetőséget hagyott az oktatás helyi szintű megszervezésébe, és az egyedi problémák mögött gyakran rendszerszintű bajok húzódnak meg.

A pedagógusok hibáztatása Miklós szerint már csak azért is hibás, mert a közoktatás állapotáért elsősorban a kormány felel.

Hasonló hozzáállás figyelhető meg a sztrájkkal kapcsolatos egyes szülői kritikák esetében is. Miklós György szerint, bár sokan elismerik, hogy bajok vannak a közoktatással, gyakran felmerül kérdésként, hogy a pedagógusok sztrájk helyett miért nem békésebb, tárgyalásos úton próbálják rendezi a nézeteltéréseiket az oktatási kormányzattal?

Valójában a jelenlegi törvények szerint sztrájkra csak akkor kerülhet sor, ha a tárgyalások már sikertelennek bizonyultak, és a pedagógusok már minden „békés” utat bejártak az elmúlt években. A Szülői Hang képviselője ezzel kapcsolatban felhívta arra a figyelmet, hogy ma Magyarországon nem léteznek olyan fórumok, ahol a pedagógusok vagy akár a szülők lényeges kérdésekben egyeztethetnének a kormánnyal, ezért a sztrájk az egyetlen olyan érdekérvényesítő eszköz, amellyel valóban változást lehet elérni.

Ezt sok helyen a szülők is felismerték. Miklós György szerint

összességében ugyan Budapesten volt aktívabb mind a tanár-, mind a szülőtársadalom, de voltak olyan kistelepülésekek, ahol épp a szülők aktivizálódtak jobban.

Ennek oka, hogy a nagyobb kiszolgáltatottság miatt ezeken a helyeken a tanárok sokszor félelemből nem sztrájkoltak, a szülők viszont megkövetelték a kiállást: előfordult, hogy nem vitték be a gyerekeiket az iskolába.

„Mindenki egy kicsit tanulja még az érdekképviseletet, szülők és a tanárok is”

Szabó Zsuzsa, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke és Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének képviselője (PDSZ) is nagyon pozitív tapasztalatokról számolt be, Szabó Zsuzsa elmondása szerint sok helyen a sztrájk végére a szülők maguk kísértek be gyerekeiket az iskolába és gratuláltak a tanároknak. A PSZ elnöke látott olyan nagypapát is, aki elsírta magát, annyira felemelőnek érezte a tanárok sztrájkját. Hiába volt azonban viszonylag nagy a sztrájk társadalmi támogatottsága, továbbra is megosztottak a szülők a kérdésben, méghozzá a pártpolitikai törésvonalak mentén – épp ez a kormány érdeke.

Burai Vera rámutatott, hogy az oktatás kérdését túszul ejtette az aktuál- és pártpolitika, melynek következtében sokak szemében a közoktatással kapcsolatos problémák felemlegetése egyet jelent az aktuálisan ellenzékben lévő politikai formációknak tett hűségesküvel. Ez pedig sokakat elkedvetlenít attól, hogy aktívan segítsék a tanárokat a sztrájk szervezésében, ráadásul Miklós György szerint számos pedagógus inkább nem beszél a diákjaival a közoktatás problémáiról, nehogy megkapja azt az ismerős vádat, hogy „a tanórán politizál”.

Burai Vera szerint nagyon fontos a szülők tájékoztatása és a párbeszéd. Közösen be kéne látnia mindenkinek, hogy az oktatás egy olyan szakpolitikai kérdés, amelynek hosszútávú, több kormányzati ciklusokon átívelő víziókra lenne szüksége, nem pedig arra, hogy a napi pártpolitikai csatározások muníciójává váljon. A regnáló hatalomnak ez nem érdeke, Miklós György szerint

„kommunikációs hadviselés folyik a szülők meggyőzéséért”.

Kommunikációs káosz a sztrájk körül és a gyűlöletpropaganda ereje

A Mérce olvasóinak nem árulunk el újdonságot azzal, hogy a január 31-i sztrájk nem egy hirtelen ötlettől vezérelt, spontán szerveződés volt. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) és a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) már tavaly decemberben megkezdték az egyeztetést az oktatás ügyéért felelős Emberi Erőforrások Minisztériumával a sztrájk lebonyolítását illetően, valamint az is régóta köztudott volt, hogy a PDSZ és a PSZ milyen követeléseket fogalmazott meg a kormány felé. Kérdéses azonban, hogy a szülők – akiknek sok esetben nem áll lehetőségében percről percre követni a közoktatással kapcsolatos híreket – mennyire követték figyelemmel a mostani sztrájk előkészítésével kapcsolatos fejleményeket, illetve általánosságban a közoktatást sújtó rendszerszintű problémákat.

Miklós Györgynek ezzel kapcsolatban is igen vegyes tapasztalatai voltak, hiszen míg egyes szülők nem különösebben érdeklődtek a témával kapcsolatban, addig az is előfordult, hogy más szülők maguk kérdezték meg a gyermeküket tanító pedagógusokat, hogy részt terveznek-e venni a sztrájkban. Miklós úgy véli, az is komoly probléma, hogy ha valaki csak a közmédiát követi, akkor nemhogy arról nem értesül, hogy mik a PDSZ és a PSZ sztrájkkövetelései, hanem általában arról sem, hogy problémák vannak a közoktatásban.

Szerinte a sztrájkoló pedagógusokat néha egészen meghökkentő elánnal támadó kormányzati sajtó tevékenysége sem volt teljesen hatástalan, hiszen nem a semmiből jönnek azok a gyűlölködő megjegyzések, Facebook-posztok (melyek közül néhány már odáig megy, hogy azt sejtesse, hogy a PDSZ szivárványt ábrázoló logója valójában egy utalás az LMBTQ-közösség szivárványos zászlajára), amelyeket egyre nagyobb számban látni a sztrájkkal kapcsolatos hírekre érkező kommentek között.

A január 31-i sztrájkot minden előzetes készülés ellenére sok bizonytalanság övezte. Ez elsősorban a sztrájk jogszerűsége körüli csetepaté eredménye, melynek lett egy olyan következménye, hogy sok szülő nem tudta, hogy hétfőn a megszokott rend szerint fog-e zajlani a tanítás, vagy csak reggel 10-től kezdődnek a tanórák. Ám Burai Vera szerint az EMMI vezetői maguk alatt vágták a fát a pedagógusok akcióit rendre jogszerűtlennek minősítő megjegyzéseikkel, hiszen ezzel felhívták a média és a szülők figyelmét a készülő sztrájkra. Miklós György komoly kommunikációs káoszt tapasztalt, elmondása alapján előfordult, hogy az iskolaigazgatók a tankerületi vezetőkkel folytatott hétvégi telefonbeszélgetésük után arról értesítették a szülőket, hogy az intézményükben nem lesz sztrájk. Ám ez is kontraproduktív volt, sok szülő épp erre kapta fel a fejét Miklós elmondása szerint.

Azokon a helyeken, ahol a központi parancsnak engedelmeskedő intézményvezetők megpróbálták gáncsolni a sztrájkot, a tantestületeknek ébernek kellett lennie. Nagy Erzsébet arról számolt be, hogy

sok sztrájkbizottság az igazgatói tiltás ellenére használta a hivatalos csatornákat a szülők tájékoztatására. Ez a fajta ellenállási hajlandóság valószínűleg megelőlegezte az azóta erőre kapó polgári engedetlenségi hullámot.

Szabó Zsuzsa arra is rámutatott, hogy szerencsére a Covid alatt a legtöbb helyen kialakultak új kommunikációs csatornák a szülők és a tanárok között, valamint a szakszervezetek mintalevelekkel is segítették a sztrájkra készülő tanárokat a tájékoztatásban.

A cél közös

A január 31-ei figyelmeztető sztrájk nem forgatta fel fenekestül az ország mindennapi működését, egy átlagos szülő szemszögéből a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük megakasztónak a hétfői sztrájknapot. De ezúttal a cél nem is háborús helyzet kialakítása volt, hisz figyelmeztető sztrájk volt 31-én, csupán jelezni kívánták a pedagógusok, hogy képesek és hajlandóak is valódi sztrájkba lépni, ha a szükség megkívánja.

A március 16-ra kilátásba helyezett határozatlan idejű sztrájk célja viszont már nagyon is a megakasztás lesz, hisz egy sztrájk akkor hatásos, ha jelezni képes a sztrájkolók társadalmi erejét.

Ennek megvalósíthatósága jelenleg sajnos kérdéses, miután az egyébként is meglehetősen barátságtalan sztrájktörvényeket a kormány rendelettel fejelte meg. Így a jelenleg érvényes szabályozás szerint a pedagógusoknak a sztrájk alatt is egész napos felügyeletet kell biztosítania, valamint az iskolákban a tanórák 50%-át meg kell tartani, azaz a kormány abszurd módon arra kötelezi a pedagógusokat, hogy a sztrájk alatt is dolgozzanak.

Habár valószínűleg a sztrájknak csak egy puhított formájára lesz lehetősége tehát a pedagógusoknak, az továbbra is kérdéses, hogy a szülők mennyire lesznek-lennének támogatóak a március 16-án kezdődő határozatlan idejű sztrájkkal. Akkor is a tanárok mögé állnának-e ilyen arányban, ha komolyabb gondot okozna mindennapjaikban a pedagógusok munkabeszüntetése?

Miklós György úgy látja, hogy egyelőre ez nyitott kérdés, rég volt ehhez hasonló megmozdulás. Elméletben sok szülő áll a pedagógusok követelései mögött, azonban egy több napig elhúzódó sztrájk komoly fejfájást is okozhat nekik, ebbe nem feltétlen gondoltak még bele, nem érzékelhető kiforrott vélemény a szülők részéről. Miklós szerint a sztrájk közeledtével jobban fogjuk látni a helyzetet, valamint

a pedagógusok és a szakszervezetek abban reménykedhetnek, hogy a szülők megszervezik maguk között a gyermek-felügyeletet, így lehetőséget biztosítva a sztrájknak, valamint kifejezve támogatásukat.

Burai Vera emlékeztetett rá, hogy a 2016-os kockásinges tüntetések idején sem pártoltak el a szülők a tanárok mellől. Ebben sokat segített, hogy rengeteg gyerekeknek szánt, a fiatalok felügyeletét is megoldó program volt, sok külső felajánlás érkezett ezek megszervezésére. Burai Vera szerint az látszik, hogy most is sok program lesz, és ezeket a szakszervezetek is fel fogják karolni.

Szabó Zsuzsa Burai Verával egyetértésben úgy látja, hogy éppen ilyen társadalmi összefogásra van szükség a sztrájk sikeréhez. A szakszervezeti vezető szerint a szülők pontosan annyira érzékelik a közoktatás problémáit, mint a szakszervezetek, hisz gyermekeiken keresztül tapasztalják annak összes gyengeségét. A PSZ elnöke rámutatott: a cél közös, a gyerekek számára minőségi oktatást kell nyújtani a jövőjük érdekében, ennek a közös célnak kell összekovácsolnia a szülőket és a pedagógusokat.

Minket miért nem akar senki sem tanítani?

Kérdéses, hogy mindebből mit érzékelnek azok, akikért végső soron létezik az a rendszer, amit közoktatásnak hívunk: a gyerekek. A kormányzati oldal a tanárok követeléseit igyekszik azzal az érveléssel hitelteleníteni, hogy az ellenzéki érzelmű szakszervezetek hergelésére felülve a sztrájkban résztvevő tanárok önös érdekektől vezérelve megtorpedózzák a gyermekek tanuláshoz való jogát, akik ráadásul életkoruk miatt csak passzív szemlélői az eseményeknek, és nem feltétlen érthetik, miért nem mehetnek normálisan iskolába.

Épp ezért, ahogy Miklós György is hangsúlyozta, fontos, hogy a szülők elmagyarázzák a gyermekeiknek, hogy a tanárok nem csak saját maguk számára szerveznek tiltakozó akciókat. A sztrájkoló pedagógusok azért is küzdenek, hogy olyan oktatási rendszere legyen Magyarországnak, melyben nem a megalázóan alacsony bér miatt munkájukat végezni egyre kevésbé képes tanárok néznek farkasszemet a végletekig leterhelt gyerekekkel. Hanem a hivatásuk fontosságával arányos megbecsülésben részesülő szakemberek segítik hozzá a fiatalabb generációkat azoknak az alapvető kompetenciáknak az elsajátításához, amelyek lehetővé teszik számukra az életben való boldogulást és előrelépést.

Az általunk megkérdezett szülői szervezetek aktivistái szerint a gyerekek értik ezeket a problémákat, és a saját bőrükön érzik az egyre súlyosabb tanárhiányt is. A beszélgetésünk végén Miklós György felidézte egy anyuka szavait, akihez a gyereke egy olyan kérdéssel fordult, aminél jobban talán semmi sem foglalhatja össze az oktatási rendszerünk teljes működésképtelenségét:

„Anya, miért nem akar minket senki se tanítani?”