Az 1914-es szarajevói merénylet utáni napokban nacionalista hisztéria járta be a fősodratú európai sajtót. Egy hónappal később tömegek ünnepelték több nagyvárosban a végzetes szalagcímet: Háború! Arra nincs bizonyíték, hogy ezek a tömegek valóban reprezentálták volna a kor többségi véleményét, hiszen leginkább a sajtófogyasztó városi középosztály köréből kerültek ki, akiket könnyen izgalomba tudott hozni a hazafias lózungok szimbolikus autoritással rendelkező személyek és intézmények általi ismételgetése.

A háborút ellenző baloldali munkásokat gyávaságból vagy politikai számításból elárulták, és a vágóhídra terelték a saját pártjaik és szakszervezeteik önnön osztályuktól elidegenedett bürokratái. A német szociáldemokraták és más országok baloldali tömegmozgalmai egytől egyig félretették az internacionalizmust, felesküdtek a birodalmi hódításra, és alulmaradtak a baloldalon azok, akik mind a józan ítélőképességüket, mind az erkölcsi tartásukat megőrizték. Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Eugene Debs és Szabó Ervin kisebbségben maradtak, de így is vállalták, hogy az állami terrort magukra vonva is síkra szállnak a béke mellett, miközben a fősodorba tartozó baloldal tapsolt a nyilvánvaló őrületnek.

„Itthon lesztek, mire lehullanak a levelek”, nyugtatta Vilmos császár a halálba küldött proletárokat. Az 1914 nyarán bécsi kávéházak törzsvendégeként számon tartott Trockijt meglepte, hogy milyen gyorsan és ellenállás nélkül vette tudomásul a háború kitörését a birodalom apraja-nagyja, beleértve az alávetett nemzetiségek egy részét is. Azzal magyarázta a történteket, hogy az emberek örültek neki, hogy végre történt valami, ami megbontotta a kapitalista hétköznapok egyhangúságát.

2020 márciusában épp egy neosztahanovista munkakultúrát kikényszerítő digitális monopóliumnál végeztem borzasztóan unalmas munkát. Mondanom sem kell, kitörő örömmel értesültem róla, hogy mostantól otthonról kell dolgozni. Nem kell többet a „Monday Morning Magic” (Hétfő Reggeli Varázslat) névre hallgató disztópikus rituálé keretei között „nem kötelező jelleggel” egy vidám történetet megosztani az elmúlt hétvégéről.

Nem kell tovább úgy tenni, mintha én is édibédinek találnám, ahogy a HR-es kolléga francia bulldogja egész nap hangosan horkol, miközben tisztában vagyok vele, hogy szegény állat igazából a túltenyésztettség miatt fuldoklik. Miközben megszabadultam az irodai hétköznapok nyomorától, a vírus elleni háborús mobilizáció egy pillanatra betöltötte azt az űrt, amelyet a „régi normalitás” világa képtelen volt, és amely elől békeidőben sokan szektákba menekülnek.

A legjobb az volt az egészben, hogy a láthatatlan ellenség ellen vívandó háborúban nem kellett halált megvető bátorság ahhoz, hogy hősnek érezze magát az ember. Elég volt hozzá felületek suvickolása, a liftet maszk nélkül használó szomszédok zaklatása, valamint digitális felületeken kiírni, hogy #staythefuckhome, miközben a vírusnak leginkább kitett osztályok megtermelték e fiktív erkölcsi fölény anyagi feltételeit.

Aki látott már társadalmat beszektásodni, annak látnia kellett, hogy 2020 márciusában veszélyes folyamatok indultak el. A mai Európa szegregált digitális csendőrvilágából visszatekintve a magamfajta naivak számára is nyilvánvalóvá válik, hogy ami akkor a szolidaritás felemelő közösségi élményének tűnt, az nem volt más, mint a kollektív őrület félreérthetetlen tünete. Az ablakban tapsolás és kurjongatás, az online közvetített kellemetlen performanszok, a webkamera előtt bulizás tettetése, valamint az én esetemben a cipőtalpak és liftgombok eszelős suvickolása utáni morális önelégültség nem olyan elmeállapotra vallanak, amelyben egy egyén vagy társadalom képes higgadtan és racionálisan felmérni a rá leselkedő veszélyt, valamint a veszéllyel szembeni lehetséges védekezési stratégiák előnyeit és potenciálisan negatív következményeit.

Épp ellenkezőleg, az ilyen tömeg teljesen képtelenné válik az önálló gondolkozásra, és behódol az élet elviselhetetlen értelmetlenségét megtörő totális mobilizációnak, és vezérért kiált.

Nem állítom persze azt, hogy az ilyen felfokozott kollektív tudatállapot csak gonosz forrása lehet, azt meg végképp nem, hogy a 2020-as zavarodottság erkölcsi súlya megegyezne pl. az első világháborúhoz vezetőével, hiszen előbbi esetében mégiscsak részben humánus megfontolások vezettek sokakat. A kollektív téboly mechanizmusában azonban vannak feltűnő hasonlóságok. Az is igaz, hogy valami hasonló szállhatta meg az embereket a pesti utcákon 1956-ban vagy épp a kairói Tahrir téren 2011-ben, és az ehhez hasonló kitörések nélkül sok mai vívmány elképzelhetetlen lenne. Azt állítom csupán, hogy

a létező társadalom elidegenedését hirtelen lerázó egyének mobilizált tömeggé formálása kockázatos folyamat, mely könnyen vezethet elhibázott döntésekhez vagy akár olyan égbekiáltó bűnökhöz is, amelyek végrehajtására a tömeget alkotó egyének józan állapotban és egyedül képtelenek lennének.

A kollektív téboly pillanatait, különösen, ha a tömeg érzületvilágába rettegés is vegyül a kritikátlan és iránytalan lelkesedéssel, könnyen kihasználhatják opportunista egyének és intézmények saját politikai és gazdasági hatalmuk megszilárdításának érdekében.

A pandémia okozta közegészségügyi válságra, valamint a közösségi és hagyományos médiákon terjedő pánikra az államok világszerte az egyetlen olyan eszközzel reagáltak, amelyhez valóban értenek: az erőszakkal.

Ez ilyen konteós cikk?

Aki eddig ismeretlen bizonyíték bemutatása nélkül olyanokat állít, hogy 2001-ben az amerikai titkosszolgálatok vagy épp a Rotschildok, reptiliánok, satöbbi robbantották fel az ikertornyokat, hogy ezzel ürügyet szolgáltassanak hódító háborúkhoz és egy orwelli megfigyelőállam kiépítéséhez, az nem csupán ostobaságokat állít, de ezek az ostobaságok gyakran több-kevesebb antiszemitizmust is tartalmaznak.

De éppen olyan ostobaság lenne tagadni azt a nyilvánvaló tényt, hogy a 2001-es terrortámadást és az azt követő pánikot egyes nagyhatalmak vezető elitjei arra használták fel, hogy milliók halálához vezető hódító háborúkat indítsanak, soha nem látott megfigyelő államot építsenek ki, és rehabilitálják a kínzást. A valódi terrorveszélyre válaszul bevezetett intézkedések egy része talán indokolt és arányos volt, míg mások aránytalanul és indokolatlanul korlátozták az emberek jogait. Egy azonban közös szinte mindben: máig nem jutott eszébe senkinek a válság során felhalmozott többlethatalom visszaszolgáltatása. Nincs ez máshogy a pandémiával kapcsolatban sem.

Ma sokan a világ lehető legnormálisabb dolgának tekintik, hogy a reptéren letapiznak, levetetik velünk a cipőnket, vagy elkobozzák a táskában felejtett körömvágó ollót. A reptér ma a permanens szükségállapot tere, ahol a jog részben felfüggesztésre került, és ahol a gyanú is elég hozzá, hogy berángassanak egy félreeső szobába. A 2001 utáni reptér a totális megfigyelést és fegyelmezést agresszív konzumerizmussal ötvöző disztópia, amely, ha nem vigyázunk, az egész társadalom jövőjének sötét előképe lehet.

Félő, hogy a pandémiára adott, gyakran a lakosság elsöprő többségének támogatását élvező autoriter válaszok az egész világot egy nagy reptérré alakítják. A berlini hétköznapok, amelyekről sok személyes tapasztalatom van, már nem állnak annyira távol ettől, ami különösen fájó annak tudatában, hogy pár éve még talán ez a város volt Európa legszabadabb helye. Személyi igazolvány és személyes adatok QR-kód általi megosztása nélkül például már alsógatyát vagy egy pohár kávét sem vásárolhat az ember, és a tömegközlekedésen jobb, ha nem merül le a telefonja, hiszen azon van a digitális oltási igazolvány, mely nélkül tilos felszállnia.

Az új közellenségnek kinevezett oltatlanok ruhát vagy porszívót csak online vásárolhatnak, és a tömegközlekedést is csak aznapi teszttel használhatják. Azt senki nem mondja meg nekik, hogy mit csináljanak, ha tömegközlekedésre van szükségük a tesztcentrumhoz való eljutáshoz. Ha templomba vagy melegszaunába kívánkozunk, akkor csak egy kormányzati szerveknek adatokat szolgáltató applikációval történő becsekkolás után engednek be, ezért is jobb, ha fel van töltve a telefonunk, ha biztosak akarunk lenni benne, hogy a gőzfürdőből hazamenet még belefér egy gyónás. Ezek ráadásul nem a „lezárás” alatti, hanem a „nyitás” utáni állapotok, amikor már mindenki beoltathatta magát, aki akarta.

Paradox módon úgy kaptuk vissza a szabadságunk egy részét, hogy minden „enyhítéssel” egyre több szabály írta elő a „szabadság” feltételeit, melyek minden enyhítéssel egyre összetettebbé váltak.

Azok az elméletek, amelyek a középkori antiszemita babonákat a kor követelményeihez igazító „vérszívó árnyékhatalomról” szólnak, vagy épp az 1831-es kolerafelkelésre emlékeztető oltásellenes konteók, nemcsak bizonyíték nélkül állítanak nagyon vad dolgokat, de túlbecsülik az elit kompetenciáját, amikor a valóban végbement autoriter eltolódást tudatos tervezés és nagymértékű kooperáció eredményének állítják be.

A valóságban a történtekért legalább akkora felelősség terheli a Twitteren hisztiző középosztályt, a rettegést kattintásra és pénzre váltó online sajtó munkatársait, és a vamzerkedő szomszédokat, mint bármiféle létező vagy elképzelt „globalista elitet”. A spontán létrejött és részben alulról szerveződő autoritarianizmus valósága, amelyben a több állami kontrolltól nagyobb biztonságot váró, rettegő tömegek aktívan követelik az elnyomást, sötétebb valóság, mint bármilyen konspiratív csoport leplezett uralma.

Önkritika

Pár éve, amikor a Mércén a brexit baloldali híveit és általában a nemzetállami léttel szemben viszonylag kritikátlan baloldalt kritizáltam, azt írtam, hogy szemben a nemzetállamok megerősítésére a globális tőke túlhatalmának potenciális ellensúlyaként tekintő „baloldali populizmussal” még a kapitalizmusbarát, de internacionalista polgári erők (pl. német zöldek) is vállalhatóbb opciók.

Hiszen, ahogy anno fogalmaztam, ők „legalább erőfeszítéseikkel pár évvel elodázhatják annak a jelenleg reális alternatíváihoz képest még mindig viszonylag sok embernek viszonylagos szabadságot biztosító európai rendnek az összeomlását, amiben még mindig úgy-ahogy lehet és szabad élni a magamfajtának. Aztán majd ránk omlik az egész.„ 

Azóta bekövetkezett az a bizonyos összeomlás, és létrejött egy olyan magamfajták számára teljesen élhetetlen rend, amiben QR-kódom bemutatása után remegő kézzel kapkodok a személyim után, bizonyítva, hogy nem tartozom a tisztátalanok közé, ha egy berlini múzeum büféjében szeretnék elvitelre kávét kérni. És ahol gépkarabélyos férfiak állhatnak közém és a csillagfény közé a pesti éjszakában, anélkül, hogy a fősodratú baloldali, liberális és zöld véleményvezérek ezt egy kicsit is problematikusnak találnák.

Aki olvasta korábban a Mércén és egyebütt nyilvánosságra hozott „doomer baloldali” eszmefuttatásaimat, az tudhatja, hogy egy cseppet sem lepett meg a Nyugat-Európában bekövetkező autoriter fordulat, amely egyelőre nem jár együtt politikai autokráciák bevezetésével. Ausztria, Olaszország, Franciaország és Németország, bár jelenlegi közpolitikáikkal súlyosan beleavatkoznak az emberek személyes terébe, továbbra is demokráciák, még akkor is, ha egyes intézkedéseik kérdéseket vetnek fel a liberális jelzőt illetően.

Az viszont meglepett, hogy a „woke baloldal” és a magukat antiautoritáriusként és antinacionalistaként meghatározó elvtársaim, akikkel anno együtt üvöltöttem, hogy „No borders! No nations! Fuck deportations!”, most, ha kritizálják is a kormányok intézkedéseit, akkor azért teszik, mert nem zártak le mindent elég korán és elég keményen. A „Zero-covid” névre hallgató baloldali totalitárius kampány nevében hermetikusan lezárt határokat és azokon belül a populáció viselkedésének ugyan ideiglenes, de mégis totális kontrollját követelik a betegségmentes élet utópiájának nevében. Az pedig, hogy a fent említett cikkemben éles kritikával illetett „baloldali populisták” közül került ki az a néhány baloldali figura, aki szót emelt a járványkezelés autoriter túlkapásai ellen, mint például Sahra „Ungeimpft” Wagenknecht, Jeremy Corbyn, Jean-Luc Mélenchon és Schiffer András, nem csak meglepett, de alapjaiban rázta meg a politikai identitásom.

Baloldaliként talán ennél is nehezebb szembesülni azzal a ténnyel, hogy míg a baloldali és liberális sajtó jobb esetben hallgatott pl. a kijárási tilalommal, valamint a járványkezelés egyéb autoriter és sokszor tudományosan megalapozatlan vadhajtásaival (mint például kijárási tilalom, határzárak és oltottsági szegregáció) kapcsolatban, rosszabb esetben kevesellte a korlátozásokat, és így tett a baloldali értelmiség is, egy két kivételtől (Giorgio Agamben, Byung-Chul Han) eltekintve. Ahogy azzal is, hogy a pandémiával kapcsolatos racionális diskurzusnak szinte csak a jobboldali sajtó minőségi része, valamint libertariánus agytrösztök biztosítottak teret.

Olyan véleményeknek, amelyek elismerik ugyan a vírus okozta tömeges halálozás veszélyét és az ezzel kapcsolatos védekezés, beleértve az oltási program szükségességét, ugyanakkor figyelembe veszik a bevezetett intézkedések kártékony és szintén emberéleteket követelő mellékhatásait is, szinte kizárólag az olyan jobboldali kiadványok adtak otthont, mint például a The Spectator, a National Review, a Wall Street Journal, a Telegraph, az Axel Springer által kiadott Die Welt, egyes konzervatív zsidó magazinok mint pl. a Tablet Magazine vagy épp a Ludwig von Mises Intézet elemzései.

Ezzel szemben a másik oldalon a mérsékeltnek tartott német köztévétől a baloldali liberális Guardianon és a New York Timeson át a balos Jacobin Magazinig minden számottevő orgánum pánikkeltő üzemmódra kapcsolt, és támogatta a pandémia rendészeti eszközökkel történő kezelését. Bár az utóbbi hetekben mintha a The Guardian és a The Atlantic elkezdtek volna ugyan visszatáncolni a keményvonalas lezáráspárti álláspontjuktól, de ez nem mentesíti őket, mint ahogy engem sem a korábbi kritikátlan hozzáállásuk következményei miatti felelősség alól.

Nem volt ez máshogy Magyarországon sem, ahol a Telex és a 444.hu tendenciózusan paráztatnak, addig Hont Andráson és Seres Lászlón kívül alig akad olyan józan hang a közéletben, akik morális pánik és hisztéria helyett képesek végiggondolni egyes járvánnyal kapcsolatos közpolitikák közép és hosszú távú következményeit. A Mérce közölt ugyan elemzéseket a járványkezelés következtében tovább romló szociális problémákról, de az ide vezető kormányzati viselkedéshez ürügyet szolgáltató fősodratú narratíva szisztematikus kritikája eddig itt is elmaradt.

Miközben a kormányok a vasfüggönytől keletre a rendszerváltás óta és attól nyugatra a második világháború óta példátlan módon avatkoztak bele az emberek legszemélyesebb hétköznapi döntéseibe, gyakran tömegek megélhetését veszélyeztetve, miközben a schengeni övezet összeomlott, a baloldali értelmiség jelentős része nem csak kritikátlanul elfogadta ezeket, a gyakran tudományosan ingatag lábakon álló autoriter intézkedéseket, de sokszor az „áldozathozatal” vallásokra jellemző logikáját követve még nagyobb szigort követelt, és ez nem változott sokat 2020 óta.

A magát anarchistaként definiáló Noam Chomsky szerint pl. az oltatlanoknak ki kell vonulniuk a társadalomból, TGM szerint pedig a PDSZ-nek nem tiltakoznia kellene a kötelező oltás ellen, hanem követelnie azt. A pandémia kezdetekor az olyan nemzetközi teóriacelebektől kezdve, mint Slavoj Žižek a magamfajta zugpublicistákig a fennálló politikai erőviszonyokat teljesen ignorálva a kapitalizmus közelgő összeomlásáról és valamifajta hadikommunizmus szükségszerű bevezetéséről ábrándoztak.

Eközben

leginkább a klasszikus liberálisok, jobboldali libertariánusok és konzervatívok közül kerültek ki azok, akik nyilvánosan hangot adtak a járványkezelés mellékhatásaival kapcsolatos aggodalmaknak.

Magyarországon pl. Hont Andrásban és Seres Lászlóban merült fel, hogy ha már példa nélküli és előreláthatóan az emberek személyes szabadságát és megélhetését veszélyeztető beavatkozásokat hajt végre az állam, akkor illene ehhez mellékelni minimum egy átlátható költség-haszon elemzést.

Én akkor ezekre az egyébként teljesen jogos és józan felvetésekre az erkölcsi fölény arrogáns hangján reagáltam egy publicisztikában, és ezt sajnálom. Ezt írtam:

„Magyarországon meglepő módon a liberális sajtóban pedzegettek (ha óvatosan is) Trumpéhoz hasonló húrokat. Hont András felvetette, hogy a gazdasági válság akár a járványnál is több emberéletet követelhet. Abba persze képtelen belegondolni, hogy ez csak akkor van így, ha nem vagyunk hajlandóak a neoliberális világ dogmáit felrúgva oda allokálni a megélhetéshez szükséges – egyébként rendelkezésre álló – erőforrásokat, ahol emberi szükség mutatkozik.”

Veszélyes naivitásról tanúskodnak a fenti sorok. A baloldal által támogatott lezárások tömegek megélhetését lehetetlenítették el világszerte, és a valósággal áll hadilábon, aki tagadja azt a nyilvánvaló tényt, hogy a vírus mellett a nyomor is öl. A baloldal nagy része erre annyit tudott mondani, hogy az állam adjon pénzt. Ez az álláspont ignorálja a fennálló politikai erőviszonyokat, és túlbecsüli a lezárások által tovább marginalizált emberek érdekérvényesítő erejét. Arról nem is beszélve, hogy míg a centrumországok lakossága még úgy ahogy elevickél az állami segélyeken, addig a globális dél országaiban tömeges éhínséget okoztak a lezárások.

A globális értékláncok miatt ráadásul ezek a társadalmak még az olyan lezárások negatív következményeinek is ki voltak téve, amelyek egy kontinenssel arrébb történtek. Igaz persze, hogy ha nem globális kapitalizmus lenne, hanem szocialista világköztársaság, akkor több eszköz állna rendelkezésre a járványkezelés okozta nyomor enyhítésére, de szocialista világköztársaság egyenlőre nincs a láthatáron.

A vámpírkastély és a fakabátok: Woke-e a covidizmus?

A SARS-CoV-2 egy vírus, mely a 2020 óta világszerte több millió és Magyarországon több tízezer áldozatot szedő koronavírus betegség kórokozója. Ugyanakkor a pandémia kitörése óta különösen a közbeszédre és a közpolitikák alakítására nagy hatással lévő professzionális-menedzseri osztály körében szinte észrevétlenül elterjedt egy új, vallásos elemeket is tartalmazó ideológia, mely szerint szükséges és kívánatos az élet szinte minden területét alárendelni a covid elleni küzdelemnek. Tekintet nélkül arra, hogy ez milyen hatással van az emberek jólétére, szabadságára vagy akár általános egészségére. Nevezzük ezt az ideológiát covidizmusnak.

A covidizmus visszafogott megnyilvánulása például, amikor egy budapesti kormányablakba menet rámmordul egy szekus, hogy „KÉZFERTŐTLENÍTŐ”, szélsőséges esetei pedig Ausztrália hátborzongató „Center for National Resilience” (Nemzeti Ellenállóképesség Központja) névre hallgató karanténtáborai, melyekbe akaratán kívül bezárhatnak bárkit, akire a fertőzöttség gyanúja vetül, és ahol a közegészségügyi hatóságok „világi” jogtól független hatalmat gyakorolnak az egyén teste felett.

A covidizmus egyik paradoxona, hogy bár az alsóbb osztályokba tartozók világszerte nagyobb arányban haltak meg a járványban, a három oltás után is irracionálisan rettegők mégis leginkább a közép és felső osztályokból kerülnek ki, és ezek a rétegek nagyobb arányban támogatták a lezárásokat is. Ez persze önmagában nem meglepő, hiszen a lezárások során a tehetősek védelmét a prekariátus fizette meg magasabb halálozási kockázatban. Martin Kulldorff, a Harvard Medical School svéd professzora egy interjúban így fogalmazott:

„Úgy gondolom, hogy a lezárás volt a legrosszabb támadás a munkásosztály és különösen a nagyvárosi munkásosztály ellen az elmúlt fél évszázadban. Gyakorlatilag az alacsony kockázatú főiskolai hallgatókat és otthonról dolgozni tudó fiatal professzionális munkavállalókat védjük meg, az olyan magas kockázatú munkások kárára, akiknek nincs más választásuk, mint hogy dolgozzanak. Ez összességében magasabb halálozáshoz vezet.”^[1]

A lezárás tehát Kulldorff szerint a járvánnyal járó kockázat igazságtalan redisztribúciója, ugyanis ahelyett, hogy a magas kockázatú csoportok fokozott védelme mellett az alacsony kockázatú fiatal populációt tenné ki jobban a vírusnak, egyéni kockázattól függetlenül a felsőbb osztályokat védi az alsóbbak kárára. Ennek tudatában már nyilvánvaló, hogy nem azért bizalmatlanabbak az intézkedésekkel szemben az alsóbb rétegek, amit a Telex buta prolikat Kemenesi Gábor virológussal szembesítő gusztustalan videója sugalmaz, hanem azért, mert ezen intézkedések egy része egy csomó más közpolitikai döntéssel együtt sosem az ő védelmük érdekében lett bevezetve.

Ami viszont érthetetlen, az az, hogy ennek tudatában miért asszisztált végig a baloldal az egész cirkuszhoz szerte a világon. A mind a vírusnak, mind a lezárások hatásainak hatványozottan kitett alsóbb rétegek nem számíthattak sok szimpátiára a baloldal jelentős részéről, ha helyzetük méltatlansága miatt szót emeltek. A helyzetet tovább rontja, hogy egyrészt a hatóságok felé érzett teljesen jogos bizalmatlanságuk miatt kevesebben oltatják be magukat közülük, és ez tovább növeli a halálozási kockázatban mutatkozó egyenlőtlenséget, másrészt az infantilizáló oltási kényszer és oltottsági diszkrimináció tovább rontja az életminőségüket és a kilátásaikat.

Az autoriter járványkezelés hatása ugyanakkor nem csak osztályalapon differenciált. Szinte minden marginalizált vagy elnyomott csoportnak szintén jobban ártott a többségi társadalomnál, növelve ezzel a már meglévő egyenlőtlenségeket.

A nem fehér lakosság az USA-ban és az EU-ban is nagyobb arányban halt meg a járványban, de jobban megszenvedték az iskolabezárásokat, a lakosság fokozott rendőri zaklatását, és újabban az oltottsági diszkriminációt is, ugyanis világszerte alacsonyabb köztük az oltottak aránya. A kisebbségi közösségek körében tapasztalható nagyobb arányú oltásszkepticizmus és a hatóságok felé tanúsított alacsonyabb bizalom teljesen érthető annak fényében, hogy az USA-ban még a huszadik század közepén is végeztek emberkísérleteket feketéken, Kelet-Európában pedig a közelmúltban is számtalan olyan esetre derült fény, amikor orvosok roma nőket az akaratuk ellenére sterilizáltak.

A lezárások és különösen az iskolabezárások egyrészt nagymértékben növelték az oktatásban tapasztalható, már eddig is meglévő egyenlőtlenségeket, másrészt évekkel vetették vissza a nők munkaerőpiaci helyzetét azáltal, hogy munkahelyük feladására kényszerítették azokat, akik az óvoda és az iskola nélkül máshogy nem tudták megoldani a gyermekeikről való gondoskodást.

A lezárások hatására nemcsak a reproduktív munka megnövekedett terhe szakadt a nők nyakába, de a családon belüli erőszak is még gyakoribbá vált, melynek nyomai könnyebben rejtve maradhattak a kötelezően viselendő maszkok takarásában. Az LMBT+ közösség tagjai elvesztették a hozzáférést azokhoz a közösségi terekhez, ahol támogató közegre találnak, és többek között a kollégiumok bezárása miatt sok LMBT+ fiatalnak homofób rokonokkal összezárva kellett átvészelni a lezárásokat, mely megnöveli az ő esetükben az öngyilkosság kockázatát.

Sokáig lehetne még sorolni a példákat, de egy biztos: a lezárások tovább növelték gyakorlatilag az összes olyan társadalmi osztály, illetve marginalizált identitású csoport hátrányait, akiknek az emancipációja elméletileg az osztályharcos valódi baloldal vagy épp a jobboldal által „woke baloldalnak” nevezett identitáspolitikai kérdésekre érzékeny irányzatok hangoztatott célja.

A covidizmus tehát nem woke, de ez persze nem fogja megakadályozni a woke baloldal nagy részét abban, hogy az elnyomott csoportoknak az átlagnál jobban ártó állami basáskodással kapcsolatos aggályainkban a fehér privilégium vagy épp a toxikus maszkulinitás megnyilvánulását véljék felfedezni. Sokan abban sem látnak semmiféle ellentmondást, hogy hol a „No borders” (Nem kellenek határok) és az „Abolish the police” (Számoljuk fel a rendőrséget) és hasonló, nekem egyébként személy szerint rokonszenves jelszavak alatt vonulnak fel, hol az ausztrál határrendészetet állítják be követendő példaként, és örülnek neki, hogy a rendőrség szétvert egy békés demonstrációt.

A woke baloldal akadémikus szárnya ennél is mélyebb önellentmondásba keveredve tagadta meg saját intellektuális gyökereit. Bár erre a tendenciára a szélsőjobb egy náci elméletet felelevenítve „kulturális marxizmusként” hivatkozik, és a frankfurti iskola összeesküvését látja mögötte, a valóságban semmi közük sem a marxizmushoz, sem a frankfurti iskolához. Adorno pedig valószínűleg futólépésben menekülne, ha egy mai amerikai liberal arts college (szabad bölcsészeti főiskola) kampuszán találná magát, már ha nem kergetnék vasvillával, amiért olyanokat írt az egyébként zseniális Minima Moraliában, hogy „A homoszexualitás és a totalitás összetartozik”, és hogy „a vademberek nem nemesek”. Az angolszász „woke akadémia” valódi elméleti gyökerei a francia posztstrukturalizmusban és különösen Michel Foucault munkájában keresendők, illetve ezek vulgarizált anglo-amerikai recepciójában.

A woke akadémia meghatározó része most azonban hirtelen lehúzta a WC-n azt a kritikus szemléletet, amellyel Foucault az emberi test orvosi tárgyiasítását vagy épp a megfigyelésen alapuló fegyelmezést kritizálta, amikor támogatta az egyén testének alárendelését a biobiztonsági állam (biosecurity state) újonnan felépült apparátusának, és mindezt a közegészségügy, a közjó vagy akár a szolidaritás nevében látta igazoltnak. Ma egy sztárakadémikus él csupán, aki nem csak akkor veszi komolyan Foucault elméleti munkásságát, amikor szemináriumokon vagy konferenciákon a szándékosan érthetetlen nyelven tálalt kevés tartalommal presztízspontokat lehet vásárolni, hanem akkor is, amikor ennek komoly tétje van, ő pedig nem más, mint Giorgio Agamben.