Az euró „a béke és integráció szimbóluma, egy történelmi politikai vízió termőre fordulása; egy egységes kontinensé, amelyben az egységes piachoz egységes valuta tartozik”.
David Sassoli (1956–2022)

 

Az Európai Unió célja, hogy meghaladja a kontinens népeit megosztó nacionalizmusokat. Ennek csak eszköze az egységes piac, és az egységes valuta is ennek a hosszú távú célnak az egyik eszközeként kellene, hogy szolgáljon. Kérdés azonban, hogy az euró, amelynek 20. születésnapját^[1] január elején ünnepelték EU-szerte, mennyiben tudja betölteni egyesítő funkcióját.

Jean Pisani-Ferry^[2] az évforduló alkalmából írott cikkében négy szempont alapján von mérleget. Azt vizsgálja, hogy az egységes valuta mennyiben hozott előrelépést a gazdasági és pénzügyi integráció, a szakpolitikák konvergenciája, a politikai egységesülés és a globális befolyás szempontjából. Pisani-Ferry szerint a négy szempont közül egyik esetében sem lehet a célok eléréséről beszélni inkább azt mondhatjuk : mind a négy esetében vegyes a bizonyítvány. A francia közgazdász óvatos értékelése mellett természetesen sok polarizált vélemény is megjelenik :

van, aki a tíz évvel ezelőtti válságból kiindulva teljes kudarcról beszél, mások viszont az euró túlélését, viszonylagos népszerűségét és a csatlakozni kívánó országok sorát látva egyértelmű sikert látnak.

A két évtizedet lefedő teljesítmény különféle értékelései mellett sok szó esik mostanában arról is, hogy az euró külseje milyen jellegű megújulásra szorul. A huszadik évforduló alkalmával vita bontakozott ki arról, hogy újra kell-e tervezni az euróbankjegyeket. A közös papírpénzen sehol sem található hidak képei láthatók, és ezt sokan túl sematikusnak találják.

Valójában azonban nem a bankjegy külleme szorul változásra, hanem maga a valutaunió, amely tíz évvel ezelőtt közel került a teljes szétzilálódáshoz, és ma sem tekinthető teljesen szilárdnak. Ennek belátásához elég, ha Pisani-Ferry harmadik kritériumára koncentrálunk, és megvizsgáljuk, mennyiben játszott az euró egységesítő vagy megosztó szerepet politikai értelemben. Négy viszonylatban kell mindezt elemezni : az első Franciaország és Németország viszonya, a második az eurózónán belüli Észak és Dél viszonya, a harmadik a Nyugat és a nemrég csatlakozott keleti tagországok viszonya, a negyedik pedig az Egyesült Királyság és a kontinens közötti szétkapcsolódás.

Német–francia partnerség

Az európai monetáris integráció – a gazdaságihoz hasonlóan – elsődlegesen mindig is német–francia együttműködés kérdése volt. Az 1970-es években – miután az Egyesült Államok egyoldalúan szakított az 1944-ben vállalt stabilizáló szerepével – jó megértés alakult ki Valéry Giscard d’Estaing francia elnök és Helmut Schmidt nyugat-német kancellár között arról, hogy szükség van az árfolyamstabilitást szolgáló együttműködési keretre, az USA nélkül. Ők először pénzügyminiszterként, aztán meg elnökként, illetve kancellárként dolgoztak együtt az Európai Monetáris Rendszer (EMS) megteremtésén. Az 1992-es Maastrichti Szerződést, vagyis magát az Európai Uniót egy másik nagy páros: Francois Mitterrand és Helmut Kohl hozta össze.

Idővel azonban – és különösen a 2010-ben kirobbant eurózóna-válság időszakában – egyre nyilvánvalóbbá váltak azok a felfogásbeli különbségek^[3], amelyek a válságkezelést – és az euró tartós fennmaradását célzó reformokat – rendre megnehezítették. Németország inkább stabilitási uniónak tekinti az EMU-t, míg a franciák legalább ilyen fontosnak tartják a növekedést és a szolidaritást ; válságok esetén pedig támogatják a közös eszközökre támaszkodó fellendítési politikát. A német–francia gazdaságstratégiai szakadék áthidalásával hosszabb ideje próbálkozik német és francia közgazdászok egy-egy csoportja (Eiffel-csoport és Glienicker-csoport).

Öt évvel ezelőtt, amikor Emmanuel Macron lett a franciák elnöke, e tisztségében első útja Berlinbe vezetett, hogy napirendre tűzze az EU, és benne az euró megerősítéséhez szükséges reformokat. Ezt a közeledést Berlinben sokan félreértették, azt gondolván, hogy a „gyengélkedő” franciák szívességet kérnek az erőtől duzzadó németektől. A tavaly hivatalba lépett progresszív koalíció az első, amely nyitott arra, hogy érdemben tárgyaljon mindenről – amihez már csak az szükséges, hogy Macron újra tudja választtatni magát.

Észak–Dél polarizáció

Dél-Európában a kontinentális centrumtól sok mindenben eltérő kapitalizmusmodell létezett, ám ez kezdetben nem zavarta az integrációt – az alulfejlettség kezeléséhez a kohéziós politika elégségesnek tűnt. A monetáris integráció azonban mindent megváltoztatott : a 2011-13-as eurózóna-válság időszakában Észak és Dél (pontosabban: a zóna centruma és perifériája) között erőteljes divergencia mutatkozott ; kezdeve a pénzügyi fragmentációval, folytatva a déli recesszió elhúzódásával, a munkanélküliség és a szegénység aszimmetrikus növekedésével, és eltérő politikai minták kialakulásával. A kereskedelmi többlettel bíró Észak a deficites Dél hitelezőjévé vált. A hitelek feltétele szigorú, megszorító gazdaságpolitika végrehajtása volt, amit éveken át egyoldalúan diktáltak Északról. Végeredményben ez nemcsak a Dél társadalmainak ártott, hanem az egész eurózónát versenyhátrányba hozta a recesszióból sokkal gyorsabban kilábaló USA-val szemben.

Az eurózóna-válság sztereotipikus értelmezése szerint a déliek túlköltekeztek; bajaik oka, hogy megsértették a szabályokat, és különösképpen a fiskális deficit 3 százalékos határát. Valójában Spanyolország minden létező szabályt betartott, és Olaszországban vagy Portugáliában sem a maastrichti kritériumok megszegése volt a fő probléma.

Az egyensúlytalanságokat elsősorban a centrumból a periféria felé irányuló, szabályozatlan tőkeáramlás okozta, valamint az EU egészének felkészületlensége az ebből fakadó válság kezelésére.

Berlinben, Hágában, Helsinkiben és néhány más helyen azonban sokan úgy gondolták a válság időszakában: ha a jelenlegi modell nem felel meg mindenki számára, akkor szálljanak ki a gyengék. Ez a gondolat azonban még a leggyengébb láncszemnek számító Görögországban^[4] sem volt népszerű, nem is beszélve arról, hogy ha egy unióból csak úgy ki lehet esni, akkor az nem nevezhető uniónak, csak több-kevesebb kohézióval rendelkező közösségnek.

Az euró és a Brexit

Az euró húsz évét áttekintő írásban nem feltétlenül kellene szólni az Egyesült Királyságról, amely azt sohasem vezette be. Érdemes azonban egy pillantást vetni arra, milyen szerepet játszott az egységes valuta abban, hogy a britek többsége elidegenedett az európai integrációtól. Emlékezetes, hogy a brit kormány volt az első, amely – még 1992-ben – felmentést harcolt ki a kötelező valutacsere alól. A kibúvó ellenére azonban a monetáris unió ellenzése elég energiát szolgáltatott az euro-szkepticizmus szárba szökkenéséhez. Az 1990-es években indult az Egyesült Királyság függetlenségi pártja, amelyet mint „bevándorlásellenes” pártot ismernek sokan, ám eredete az EMU körüli vitákra nyúlik vissza, és jelvényében mindvégig megőrizte a font sterling szimbólumát.

Ami az eurót illeti, a kevésbé nacionalista Munkáspárt sem jutott más következtetésre, mint az 1992-es felmentést kiharcoló konzervatívok. Gordon Brown^[5] öt kérdésből álló tesztet dolgozott ki már 1997-ben, amely alapján eldöntötték, hogy az Egyesült Királyság Tony Blair Európa-barát kormányzása alatt sem fog csatlakozni az eurózónához. Más területeken a Blair–Brown kormányzás alatt közelíthettek ugyan a britek az EU főáramához, de ebben a kérdésben nem.

A 2016-os népszavazás előtti vitákban az euró kérdése nem játszott ugyan főszerepet, de a hatása nem mondható jelentéktelennek sem. Az EU-ellenessé váló britek többsége az egységes piaccal együtt járó szabad munkavállalásra (és „bevándorlásra”) panaszkodott, ami jelentős részben az eurózóna válság miatti dél-európai munkanélküliségből fakadt. Összességében a britek egy jelentős hányada szemében az euró annak szimbólumává vált, hogy az EU-integráció túl messzire ment; egy olyan szintre, ahol már nem működhet optimálisan. Mivel pedig ők ezt a folyamatot megállítani nem tudják, a kilépés a legjobb, amit tehetnek.

Nyugat–Kelet aszimmetria

A valutaunió megtervezésekor a keleti tagországok még nem voltak az EU tagjai. Amikor a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő térség lehetőséget kapott a csatlakozásra, egyértelmű volt, hogy az egységes valuta egy csomag része, a csatlakozás jogi értelemben nem fakultatív. Mégis, több mint másfél évtizeddel a 2004-es bővítés után, a korábbi KGST-országok többsége, és amit fontos hozzátenni, főleg a nagyobbak, még mindig saját nemzeti valutájukat használják.

A keleti tagországok az euróhoz való viszonyulásuk alapján három csoportra oszthatók. Az első csoport tartalmazza azokat, akik már bent vannak az eurózónában: Szlovénia, Szlovákia, Észtország, Lettország és Litvánia. Ők kellően erősek, eltökéltek és stabilak voltak ahhoz, hogy viszonylag hamar belépjenek. A második csoportba a délkeletiek sorolhatók : Románia, Bulgária és Horvátország. Kormányaik a gazdaság viszonylagos gyengeségét a stabilitás iránti elkötelezettséggel kompenzálják. Szinte biztos, hogy az eurózónába legközelebb belépő ország ebből a körből kerül ki majd.

A harmadik csoport nem más, mint a Szlovákia nélküli Visegrád. Lengyelország, Csehország és Magyarország nem tartozik az EU legnagyobb gazdaságai közé, de a legkisebbek közé sem. Monetáris autonómiájuknak van jelentősége. A csehek eleve kényelmesre vették a tempót, a lengyeleknél és a magyaroknál pedig a csatlakozási törekvéseket egyszerűen elmosta a világgazdaság 2009-es válsága és az EU elbizonytalanodása. A korábbi bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker a britek Brexit-ügyi népszavazása után után megpróbálkozott az EU és az eurózóna újraegyesítésével, ám ez az akció hamar hamvába holt.

És a magyar euró?

A magyar társadalom többsége várakozásokkal tekint az euróra, amely nélkül az EU-tagságot nem tekinti teljes értékűnek. Különösen olyan időszakokban erősödik fel ez a pozitív várakozás, amikor a magyar infláció jelentősen felülmúlja az eurózónáét. Ami azonban a kormányok hozzáállását illeti, az elmúlt húsz év két szakaszra osztható. Az elsőben a kormányok törekedtek az euró mihamarabbi bevezetésére, de nem tudták megteremteni ennek feltételeit. A másodikban, vagyis 2010 után a kormány jegelte a csatlakozás ügyét, és visszafordította az euróizáció folyamatát.

A Magyar Nemzeti Bank^[6]  még a kérdést is megfordította, hiszen a jelenlegi doktrína szerine először az eurózóna kell, hogy « magyaréretté » váljon. Az MNB által közzétett kritériumrendszer távolról emlékeztet Brown öt tesztjére. Az időzítés valóban nem mellékes kérdés. Az MNB azonban azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy az euró inkább akadályozza a kelet-közép-európai országokat a felzárkózásban, a gyors gazdasági növekedésben.

Évtizedes távlatban inkább azt látjuk, hogy a balti hármak és Szlovákia gyorsabban növekedtek, mint a magyar gazdaság, tehát általánosítva, egyéb tényezők figyelmen kívül hagyásával ezt biztosan nem lehet kijelenteni.

Másképpen mondva : az önálló valuta adta szabadságot nem biztos, hogy jól használja ki egy ország. A világjárvány előtt például a magyar kormányzat a fiskális és a monetáris mozgásteret prociklikus élénkítésre használta ki. A múlt év nyara óta pedig az MNB ellentmondásos küzdelmet folytat hitelessége visszaszerzéséért. A helyzet mintha igazolná az MNB húsz évvel ezelőtti szakértői anyagát^[7], a magyar monetáris politika az euró bevezetésével leginkább csak a hiteltelenségét veszítheti el, és hosszú távon a GDP egy százalékát megközelítő növekedési többlet várható tőle.

Reformnapirend

A 2020-ban kitört koronavírus-járvány, és a nyomában kialakult gazdasági recesszió könnyen szétverhette volna az eurózónát. Ez azért nem következett be, mert az Unió vezetői nagyjából két hónap alatt rátaláltak a helyes útra: az EU költségvetési kapacitásának jelentős kibővítésével, közös hitelfelvétellel, országok közötti transzferekkel, a munkahelyek közös pénzügyi eszközökkel történő védelmével igyekeztek megelőzni a dezintegrációt. Ez azonban csak egyszeri, és nem feltétlenül tartós stabilizációt jelent. 2012 óta számos EU-dokumentum rögzítette : az euró instabilitására a hosszú távú megoldást a szorosabb együttműködés, vagyis a Bankunió, Fiskális Unió és Politikai Unió felé történő elmozdulás jelenti. Ez idáig – tíz év alatt – az első tekintetében jelentős, a második esetében szerény, a harmadikat illetően pedig semmilyen előrelépés nem történt.

Az euró tervezői harminc évvel ezelőtt alábecsülték a rugalmas (vagy legalább kiigazítható) árfolyamok hiányát, illetve túlbecsülték az EU képességét a tekintetben, hogy az EMU szilárdságához szükséges elemeket nyugalmi időszakban, még nagyobb válságok előtt (preventív jelleggel) be tudja vezetni. A hiányzó elemeket utólag kell beépíteni : a Bankuniót be kell fejezni, eszközöket kell találni a pénzügyi kockázatmegosztáshoz és a közös javak EU-szintű finanszírozásához, meg kell reformálni a gazdasági kormányzást, hogy lehetséges legyen a hatékony anticiklikus beavatkozás.^[8]  Sok érv szól a munkanélküli alapok viszontbiztosítása és az ECB mandátumának kibővítése mellett is (az amerikai FED mintájára). Meg kell találni a módját annak is, hogy a szufficites országok (elsősorban Németország és Hollandia) több beruházás és magasabb bérek útján le kell dolgozzák óriási külgazdasági többletüket, és több keresletet teremtsenek az eurózónában a fenntartható növekedés érdekében.

A reform és annak sikere az eurózónán most még kívül található országok, így Magyarország érdeke is. Ha ez a folyamat gyorsabb lesz, mint amennyi idő alatt Magyarország a csatlakozási feltételeket teljesíteni tudja, akkor az euró bevezetésétől nálunk is inkább pozitívumok remélhetők, és érdemes azt felvenni a gazdaságpolitika középtávú céljai közé.