Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Dalok, amelyek meghatározták a mércések idei évét 1.

„Zene nélkül mit érek én?” – tette fel az igen filozofikus és jogos kérdést Máté Péter lassan negyven éve. Látván, hogy a zene mennyire szerves részét képezi az életünknek, elkísérve minket a legszebb és legnehezebb pillanatokban egyaránt, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a válasz Máté Péter millió dolláros kérdésére a „semmit” lenne.

Nem volt ez másképp idén sem, még annak ellenére sem, hogy a vírushelyzet miatt megannyi koncertnek és fesztiválnak kellett búcsút mondanunk. Az, hogy milyen zenét hallgatunk, sokat elárul a személyiségünkről, ezért úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne körbejárni, milyen nótákat hallgattak a Mérce szerkesztőségének a tagjai. Az ajánlóba bekerülő zeneszámokban közös, hogy valamilyen módon kötődnek a Mérce által megjelenített témákhoz, a lapnál szerzett személyes élményeinkhez. Fogadjátok hát szeretettel a Mérce 2021-es slágerlistáját, reméljük, legalább akkora élvezettel fogjátok hallgatni azt itt bemutatott dalokat, mint mi!

 „Emelem poharam a legszörnyűbb műszakok bajnokaira”– Stromae: Santé

Czékmán Bendegúz

Ha megkérnének, hogy mondjak egy dolgot, ami a leginkább összefoglalja 2013-at, akkor a ‘14-es választási zakóra készülődő Mesterházy Attila – Bajnai Gordon bokszmeccsen túl gondolkodás nélkül az elmúlt évtizedek legsikeresebb belga exporttermékét, Stromae-t mondanám. Abban az évben jött ki ugyanis a civilben Paul Van Haver-ként ismert brüsszeli énekes második nagylemeze, a Racine carrée (Négyzetgyök) amely egycsapásra világméretű siker lett és az egyik legfelkapottabb előadóművésszé tette az akkor 28 éves zenészt.

A sikernek azonban súlyos ára volt: Stromae erősen megszenvedte folyamatos megfesztített munkát, az állandó turnézást, és a hírnévet, és igen hamar kiégett, melynek következtében 2016 elején bejelentette, hogy határozatlan időre visszavonul a zenéléstől. Ez a kényszerpihenő egészen 2021 októberéig tartott, amikoris a belga énekes több mint fél évtizednyi rádiócsend után egy új dallal jelentkezett, valamint bejelentette, hogy dolgozik a harmadik nagylemezén.

Stromaera jellemző, hogy számai fülbemászó, mainstream hangzásvilágát olyan dalszövegekkel vegyíti, amelyek fontos társadalmi kérdésekkel foglalkoznak. Táncparkett-kompatibilis slágereiben Stromae beszélt már a nemi betegségekről (Moules frites), a közösségi média és a fogyasztói társadalom jelentette problémákról (Carmen) a sztereotip nemi szerepekről (Tous les mêmes), az egyik leghíresebb művének számító Papaoutai-ben pedig a félig ruandai származású énekes azt dolgozta fel, hogy milyen volt az 1994-es népirtás során elhunyt édesapja nélkül felnőnie.

Stromae a nagy visszatérését jelentő 2021-es számában, a Santé-ben is megőrizte ezt a jó szokását.

A kubai zenei hangzásvilágára emlékeztető dal főszereplői azok a kemény munkát végző dolgozók, akikről sokan hajlamosak elfeledkezni: takarítók, pincérek, ruhatárosok, kamionsofőrök, pékek, halászok. A számban Stromae azt kéri a hallgatóságától, hogy egyszer végre ünnepeljük már meg ezeket az embereket, akiknek valahogy sose mutatjuk ki az áldozatos munkájuk iránt érzett hálánkat. A Santé nem is lehetne aktuálisabb akkor, amikor egy világjárvány kellős közepén próbáljuk működtetni a társadalmainkat, amelyben pótolhatatlan szerepe van ezeknek a dolgozóknak.

Mit hallgat két ellenzékgyalázás között egy kormányzati megmondóember? – Goodboys: Bongo Cha Cha Cha

Fazekas Lázár Benjámin

Bár nem meglepő, de a történelmi jelentőségű előválasztás első fordulóján egyetlen ellenzéki sem jelenhetett meg a közmédia képernyőin, hogy az eseményről beszámolhasson. Ezzel szemben Deák Dániel, a XXI. század intézet vezető elemzője, kormányzati megmondóember aznap a HírTV-ben és az M1-en is megszólalhatott a témában – alig fél óra különbséggel gyurcsányozva a két csatornán.

A Spotify felülete megengedi, hogy ismerősöket, barátokat – de akár ismert személyiségeket, zenei kurátorokat stb. – kövessünk, így láthatjuk, hogy éppen mit hallgatnak. Én jópár barátom mellett hazai DJ-ket, zenészeket is követek, valamint néhány kormányzati megmondóembert is. Így, amikor az előválasztás első fordulóján, közel 12 órányi percről-percre közvetítés közben ránéztem, hogy éppen ki mit hallgat láttam, hogy Deák Dániel (nem sokkal gyurcsányozós megjelenései után) a Goodboys-tól hallgatja a Bongo Cha Cha Cha című számot – amit az irodában azonnal le is játszottam.

A szám Caterina Valente 1959-es klasszikusának idei, house feldolgozása, amit az akkor több nyelvre lefordított szám Tik-Toknak köszönhető reneszánsza indokolt. Egy pörgős zene az eredeti olasz szövegének sample-özésével, tipikusan az a zene, amit az ember esetleg konditermek hangfala előtt próbál meg leshazamozni.

Így különösen vicces, hogy valaki, miután kidühöngte magát az ellenzékről a lakájmédiában, utána elégedetten hallgatja valahol a feldolgozást. Számomra elég hamar az előválasztás és a kormányzati cinizmus jelképévé is vált az egyébként tényleg hallgatható és bulis szám.

 

Táncolj, Budapest Pride! – Splash: Tedd fel a kezedet

Czékmán Bendegúz

A Splash zenekar majdnem velem egyidős örökzöldje semmilyen baloldali szempontból fontos üzenettel nem bír, azonban egy hozzá köthető személyes élményem miatt mégis itt a helye a Mérce 2021-es zeneajánlójában. Ez az élmény a Budapest Pride-ról származik, amelynek a mércés élő közvetítésében idén én is részt vettem röviddel azelőtt, hogy hivatalosan is becsatlakoztam volna a szerkesztőség napi munkájába. Sztrímelni mindig kihívás, pláne ha az ember még sosem csinált ilyet, és az első „bevetésén” rögtön egy többezres tömegben kell lavíroznia a későjúliusi kánikulában, kezében egy egy hatalmas szelfibottal, amelyet maga fölé tartva filmezi a menetet. Azonban hála a szuper kollégáim segítségének, viszonylag sikeresen abszolváltam a rám bízott feladatot, elveszni is csak egyszer vesztem el a tömegben. Mint minden évben, a menet idén is a Tabánnál végződött, ahol egy sebtiben eszkábált színpadról nemcsak a Pride-on részt vevő politikusok okosságai, de zene is szólt, amit az emberek vagy ahárom kilométeres vonulástól megfáradva a fűben ülve, vagy a tánctéren állva hallgattak – kezükben hideg sörrel. Ezen a kormányoldal által leginkább rettegett eseményt lezáró pikniken hangzott el a Tedd fel a kezdet is, amelynek hangzásvilága nemcsak a Pride jelentette örömünnephez illet remekül, de számomra elválaszthatatlanul összeforrt a Mércével és az itt szerzett élményeimmel.

 

A Földet tönkretettük, irány a Mars (de csak a gazdagoknak) – King Gizzard & the Lizard Wizard: Planet B

Bogdán Erik

Elképesztően nehéz feladat olyan dalt írni a környezettudatosságról, ami nem bagatell, prédikáló, fontoskodó vagy nyálas. Ezt a tendenciát 2019-ben törte meg az ausztráliai King Gizzard & the Lizard Wizard Infest the Rats’ Nest című albumával.

A két évvel ezelőtt megjelent lemez egy koncepciós trash metál album, melynek tematikája pofonegyszerű: az emberiség tönkretette a földet, ahol ezért képtelen élni és életben maradni, ezért mindenki igyekszik maga mögött hagyni a bolygót és a naprendszer másik égitestére költözni, ahogy a patkányok is elhagyják a süllyedő hajót. Akik pedig a Földön maradtak, egymás ellen fordulnak.

Az albumot indító szám, a Planet B tökéletesen összefoglalja az album teljes mondandóját. A „there is no planet B” szójáték-mottót számos klímatüntetésen láthattuk világszerte demonstrálók plakátjain és molinóin. Egy egyszerű és lényegre törő üzenet: nincs még egy esély, nincs másik bolygó, vagy megbecsüljük ezt, vagy végünk van.

Az együttes is ezt üvölti dübörgő dobok és zúzos gitárok kíséretében, hogy nincsen más hely, ahol élhetnénk, de most már – a nem is oly távoli jövőben – csak úgy élheti túl az emberiség a saját maga által előidézett pusztulását, ha elhagyják a szülőbolygót.

De a környezetpusztítás veszélyei mellett szó esik az albumon a világjárványokról is a Superbug című számban, így az ausztrál fenegyerekek kétéves albuma 2021-ren is rezonálva ostromolta a dobhártyámat.

Az Infest the Rats’ Nest több zenei kaland első állomása lehet annak, aki ad neki egy esélyt. A King Gizzard & the Lizard Wizard korunk egyik legtöbb zenei zsánerét kipróbáló és legtehetségesebb bandája, akiknek diszkográfiájában találunk jazz és blúz albumot, zenei eposzt, pszichedelikus rockot és keleties mikrotónusú hangzást is.

Ha pedig valakinek ennek az album zenei világa tetszik meg, akkor tökéletes „kapudrogra” talált a metál zene végtelen útvesztőjéhez.

 

A világ elnyomottainak harci indulója – Kassaman

Czékmán Bendegúz

Számos furcsa hobbim egyike, hogy szívesen hallgatom a világ különböző országainak himnuszait. Ez közel sem a patriotizmus/nacionalizmus iránti szimpátiámnak köszönhető, hanem pusztán annak a ténynek, hogy általában olyan zeneművekből lesznek himnuszok, amelyek magas esztétikai minőséget képviselnek, megszívlelendő üzenettel párosítva (már persze ha van egyáltalán üzenetük, elég csak a  dalszöveg nélküli spanyol nemzeti indulóra gondolni, amelybe erősen belerondított a francói fasiszta diktatúra idején használt dalszöveg, a rezsim bukása után meg is szabadultak tőle a spanyolok, és azóta sem pótolták). Azonban a számos kedvenc himnuszom (amerikai, francia, belga, izraeli, indiai, keletnémet, illetve az Európai Unió által használt Örömóda) közül is kiemelkedik Algériáé. A Kassaman (Fogadalom) című, 1962 óta a magrebi ország himnuszaként használt dalt számos alkalommal hallgattam meg miközben az idei évben elkészült munkáim közül az egyik legkedvesebben, az Algéria francia gyarmatosításáról és az az ellen folytatott függetlenségi háború egyik legtragikusabb, leginkább dühítő mozzanatáról, az 1961. október 17-i párizsi mészárlásról szóló íráson dolgoztam.

A Kassamannak már a keletkezéstörténetében is benne van minden, ami a mindkét szembenálló fél (Franciaország és a függetlenségért küzdő legnagyobb szervezet, az Algériai Felszabadítási Front) által rendszeresen gyakorolt kegyetlenkedések, a megannyi ártatlan emberáldozat és a ‘62-es függetlenség után kiépülő rezsim zsarnoksága és korrupciója ellenére a huszadik század egyik legfontosabb történelmi eseményévé teszi az 1954 és 1962 között zajló algériai függetlenségi háborút. A legenda szerint a mű szerzője, Moufdi Zakaria papír és toll hiányában saját vérével írta fel a dalszöveget cellája falára 1955-ben amikor az ország fővárosában, Algírban található Barberousse börtönben raboskodott a függetlenségi háborúban való részvételéért. A Kassaman amellett, hogy emléket állít a függetlenségi harcnak és az abban életét vesztett több százezer algérianak, a gyarmatosító Franciaországot is szembesíti azzal, hogy nem maradhat büntetlenül az a 130 évnyi elnyomás és kizsákmányolás amely során a gyarmatosítók a legalapvetőbb méltóságot is megtagadták az alávetett embertömegektől. A Kassaman azonban nem csak az algériaknak szól: témája, az imperializmus elleni harc miatt ez a globális Dél kizsákmányolása elleni küzdelem egyik legszebb és leginkább reménykeltő indulója.

 

Egyet a puhafiúkért – American Football: Never Meant

Bogdán Erik

Midwest emo rock. Sokaknak lehet, hogy nem mond semmit ez a stílus, sokak imádják, és legalább ennyi embernek a hideg futkos tőle a hátán. Szerintem pedig az elmúlt két évtized egyik legjobb zsánere, és a dal, ami tökéletesen összefoglalja a stílus esszenciáját és, és amely lényegében a kiindulópontja volt ennek az egész zenei kísérletnek, az a Never Meant című szám az American Football nevű bandától.

De mi is ez a midwest emo? A stílus a nevét az amerikai középnyugati térségről kapta, ahonnan az American Football és sok más hasonszőrű banda is származik. Lényegében a kilencvenes évek vége és a kétezres évek punk-rock és pop-punk hangzásának és együtteseinek – Blink-182, Greenday, Sum 41 – a továbbgondolása ez a stílus. Azonban az értelmetlen, sokszor gyerekes lázadást, és pofonegyszerű zenei struktúrákat a midwest emo melankóliára, önreflexióra, apátiára, és komplex, sokszor matek-rockot idéző hangzásra váltja.

Az American Football zenészei is ezek mentén szólaltatják meg hangszereiket és éneklik el világfájdalmukat egy szakításról, melyben elődeikkel ellentétben nem a másik fél degradálása a központi motívum, hanem az önkritika és a tovatűnő emlékek keserédes íze. Ki ne tudna együtt szomorkodni azzal a zseniális megállapítással, hogy „az nem tud hiányozni, amit elfelejtesz”.

2021-ben rengeteg számot hallgattam ebből a stílusból, ami egy életre megfertőzte a Spotify algoritmusomat, de igazából nem bánom. A bezártság, a magány és az elidegenedés érzései sokszor visszhangoztak a középnyugati puhafiúk dalaiban, könnyen együtt tud érezni valaki olyan kijelentésekkel, hogy „nehéz rávenni magam arra, hogy tiszta ruhát húzzak”.

Szerencsére az American Football a mai napig aktívan zenél, szomorú tinikből szomorú apukákká nőve fel.

 

Egyet meg a felnövő lányokért – Billie Eilish: Happier Than Ever

Juhász-Boylan Kincső

Az idén megjelent, Happier Than Ever című albumában Billie Eilish jócskán visszavett edgy teen stílusából (elég az ikonikus bury a friendre vagy bad guyra gondolnunk), zenéjében hangsúlyosabb szerepet kapnak a jazzes behatások, a dalszövegek narratívabbak. Persze mind az előadó magánéletének sajtós-visszaéléseit, mind a sokat hallgatott, de első lemezéhez képest messze nem annyira népszerű, mainstreambe illeszkedése miatt is kritizált 2021-es albumát tekintve az ember elkezd gondolkodni a Jack Halberstram által is sokat boncolgatott kérdésen – hogy hányféleképpen ellenőrizzük és korlátozzuk a femininitást, illetve az annak mentén értelmezhető maszkulinitásokat. Ha gender- és femme-elméletek szempontjai szerint értelmezzük ezeket az alkotásokat, különös tekintettel Andi Schwartz munkáira, kompakt negyedikhullámos feminista statement a lemez egyszerűsége.

Persze első hallgatás után érthető, amit az énekes is elmondott a Voguenak adott interjújában: ezekben a számokban egy abúzus-történetet dolgozott fel. Viszont egy poszt-metoo időszakban különösen fontosnak tűnik számomra, hogy kiemeli, nem akar erről bővebben beszélni. A Happier Than Ever első részének visszafogott kegyetlensége (amely mintegy a Your Powerben tökéletesedik) így tükör-funkciójú, felmutat egy abúzust, de az elkövető(k)re mutat vissza. És érthetővé teszi sok-sok túlélő nézőpontját, akik, bár részletesen és nyíltan számolnak be szakemberekneknek,újságíróknak fiatalkorúként átélt, felnőttek velük szemben elkövetett visszaéléseiről, nem akarják azt a nehezen akarható nyilvánosságot („Cause that shit’s embarrassing” / „Mert az a szar megalázó”). A zeneszám második, katartikusabb része talán szólhat ezeknek Green Day-en meg Kiscsillagon felnőtt és titokban felnőttesített lányoknak – a kimondás lehetőségével, de annak nyomása nélkül is falhoz lehet vágni a párnát és továbbsétálni, törékenyen és bátran.

Kiemelt kép: Pixabay