Minden év végén a Mérce szerzői, munkatársai és barátai egy-egy könyvajánlóban mutatják be röviden az évük legfontosabb olvasmányélményeit. Idén két válogatás is született: szépirodalmi kedvenceikről itt olvashattok, a tudományos művekről később közlünk válogatást.

Fehér Renátó: Feketedoboz

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok

L’Harmattan, Budapest, 2021.

Idén jelent meg magyarul Olga Tokarczuk Nyughatatlanok című könyve Hermann Péter fordításában a L’Harmattan Kiadónál. Kényelmetlenül szaggatott, mint egy kinyújtóztathatatlan reptéri félálom, és bizarr, mint a preparált természeti különlegességek anatómiai gyűjteményébe váltott családi jegy. Tokarczuk könyve az utazásról szól (vö. Woody Allen: Háború és béke? Az oroszokról szól). Átmenetiség & poriománia. Egy toposz szétírása (mondanám, ha nem ez lenne a szalonirodalmi interpretációk egyik legkényelmesebb közhelye bármiről). Hova visz a lábunk? Hova visszük a lábunk? Levelek amputált lábamnak. Mi marad az útból az emlékezetünkben? Fantomfájdalom? S mi marad belőlünk (szó szerint), amikor kihunyt az emlékezetünk és mások emlékezete rólunk? Amikor a világ összes preparátuma végre feltámad. S a készen szállított acélpanelekből összelegózott reptéri terminál vajon tényleg a szabadság temploma? Netán városállam? Hangyaboly? Vagy ezek csak metafora-kísérletek leírni egy regényszerkezetet? A bőrönd itt biztosan nem Haza ezredszer, hanem mélyhűtő. Formalin. Tartósítja, amit hozol-viszel, cipelsz. Poggyászkrionika. A könyv mint bőrönd. Utaslista? Keresztút (értsd egyszerre mint crossroad, és mint via crucis)? Fedélzeti napló? Feketedoboz? De ki nézi majd vissza a felvételt? S ha igaz, hogy fel kell áldozni egy élőlényt minden megépült új reptérért, hogy elkerülje a katasztrófa, te kit választanál? Imádkoztál az éjjel a karbonsemlegességért, Desdemona? Az újabb tízezer kilométeres jubileumra majd landolás után koccint az utaskísérő és a pilóta, a terminálsajtó pedig megírja, hogy nem csak a levegőben elválaszthatatlanok. Arról már nem értesül az utazóközönség, hogy mindig kilenc kilométer magasban, de hova is vezetnek a légi folyosók azoknak, akik föntről előzik az időzónákat, de céltalanul bolyonganak az arrivalben, mert megérkezni úgyis csak zuhanás után lehet. Amikor pedig a reptéri motelben lefekvéshez készülődnek, hogy összebújjanak, mint két koala, beköszönt aznap a huszonötödik óra.

Kőszeghy Ferenc: A mozgalom költői

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány

Magvető, Budapest, 2021.

Kállay Eszter: Kéz a levegőben

Magvető, Budapest, 2020.

Vida Kamilla és Kállay Eszter egyazon tágabb értelemben vett rendszerkritikus „közegből” jönnek. Vida Kamilla a Társadalomelméleti Kollégium hallgatója, valamint többek között a Késelés Villával irodalmi estek szervezője és a Mérce állandó szerzője. Kállay Eszter a Mérei Ferenc szakkollégium öregdiákja, a Varsányi Szirének feminista kórus tagja, korábban a Láthatatlan Tanoda munkatársa. Érdeklődésük, világképük és működésük tehát rokonítható, így nem véletlen az sem, hogy együtt írták a híres-hírhedt nagykritikájukat Peer Krisztián macsózós kötetéről, a 42-ről. Mindezek mellett mindketten költők, és mindketten idén jelentkeztek debüt-kötettel a Magvető kiadó áramvonalasított Időmérték sorozatában. Ha markánsan rendszerkritikus, kortárs magyar feminista költészetet – vagy egyszerűbben fogalmazva: költészetet – szeretnénk olvasni, akkor érdemes fellapozni mindkét fiatal költő könyvét.

Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című kötetének a központi hatáseszköze a humor. Üdítő ez a sokszor fárasztóan humortalan vagy a nagy olvasói keresgélést igénylő „finom humorral” operáló kortárs költészet terében. Csakúgy, mint Petri György lírájában (akihez véleményem szerint számtalan ponton kapcsolódik Vida versnyelve), ez a humor a keserű irónia, néhol a cinizmus erejével képes kiforgatni és újra a kezünkbe adni a hatalmat. Vida végtelenül lehangoló világlátásának ez egy felszabadító élt ad: a kötet a kortárs közélet és közpolitikai, valamint az intézmények megcsontosodott nyelvét keveri újra, nekünk, a politikába lassan beletébolyodó olvasóknak.

De nem csak a közállapotokról szól a kötet, hisz alanyi költészet ez (ami önmagában tautológia, hisz minden költészet alanyi költészet – intim viszony a versbeszélővel). A kötet verseiben egy vidékről származó (úgynevezett kulturális migráns) fiatal bölcsész életének epizódjaiba láthatunk bele, a sokszor meglehetős nosztalgiával kezelt gyermekkor és a városi fiatal felnőtt élet feszültségei íródnak újra és újra meg a versekben. És habár az állandó kényszeres önreflexió nem mindig vezet eredményre, továbbá a kötet egyes versei minden nosztalgiájukkal, szenvedésükkel és a kilátástalan felnövéstörténetükkel – ha mi olvasók is cinikusak akarunk lenni – túlontúl és nem mindig érdekes módon ismerősek, mégiscsak örvendetes, hogy valaki képes még jó, néha meglehetősen keserű vicceket mondani arról, amiben élünk.

Kállay Eszter kötete, a Kéz a levegőben az egyik legprózaibb prózaverskötet, amit olvastam. Nem abban az értelemben, hogy ne lennének lírai megoldások benne, inkább abban, hogy nagyon sok versben konkrét szituációkkal, szereplőkkel találkozhatunk, mindehhez pedig a versbeszélő belső monológjának megjegyzéseit olvashatjuk, találó képekkel díszítve. A kötetben állandó ellentét van a beszélő és a hol belső, hol külső világ determinizmusai között, van egy állandó küzdés ezekben a versekben (a kötet megfogalmazását átvéve) a belénk taposott nyomok ellen. „a négyszögletű asztalok és a merev támlájú székek / hegyesszögei pont úgy szorítanak be, hogy nem marad / választásom: jól kell éreznem magam” (humor).

A víz központi motívum és ez nem véletlen: a víz kitölti és felveszi tartályának alakját. E kitöltés és hasonulás ellen igyekszik dolgozni ez a költészet, ide kapcsolódik a rendszerkritikus és feminista alapállása is. Mégis, a kötet verseinek néha kevés a közegellenállása, a költői képek túlontúl akadálymentesen illeszkednek egymásba, az élek le vannak simítva minden irányban. Épp ezért olyan könnyű kézbe venni ezt a kötetet, odasimul, de emiatt csúszhat is ki könnyen a kezünkből. Érdemes azonban rászorítani, és a kötet címének megfelelve a kezünkkel együtt a kötetet is a magasba emelni – azt hiszem, olvasóként így járunk el a legjobban.

Bocsik Balázs: Borsod Brooklyn

Nathan Hill: Nix

Jelenkor, Budapest, 2018.

Biró Krisztián: Eldorádó ostroma

Jelenkor, Budapest, 2020.

Egy karácsonyi könyvajánló legyen szívből szóló. Szívből szól az a könyv, aminek olvasása közben megsejtjük, miért félnek az emberek a haláltól. Az első ajánlatom Nathan Hill Nix című regénye. A fiatal szerző első regénye itthon 2018-ban jelent meg, és viszonylag kevés szó esett róla. A történet egy fiatalember története, akinek könyvet kell írnia édesanyja életéről – arról az édesanyáról, aki korán, mindenféle magyarázat nélkül elhagyta őt, és aki azért kerül a regény jelenében rivaldafénybe, mert megdobál egy Trumphoz egészen hasonló jobboldali populista politikust. Nincs kímélet: előkerül a WTC, Irak, a polgárjogi mozgalmak hangos utcái (füstös pincéi), a CIA, stb. De mindemellett van szó játékfüggőségről, bölcsész kilátástalanságról, vidéki erkölcsökről, első szerelemről és skandináv mitológiáról. Azt hiszem, a könyvajánló az a műfaj, ahol bátran írhatom, ebben a regényben tényleg benne van minden. És el is bírja, nem roskad össze alatta.

A másik könyv egy kortárs magyar verseskötet. Biró Krisztián Eldorádó ostroma c. könyve tavaly jelent meg. Kérdését igen hamar nekünk szegezi: mit jelent a szembenézés, ha a csak késésekben mérhető időhöz képest folyvást le vagyunk maradva? Eldorádó ostroma innen nézve nem erőszak, hanem két mély levegő a kapuk előtt. Hadd ne untassak senkit azzal, hogy mi generációs probléma, és mi nem. Már csak azért se, mert ezek a lózungok általában egy belpesti buborékban szállnak fel és alá a nyirkos homályban. De az Eldorádó megszólalóját a buborék anyaga érdekli. A Borsodban telente eltüzelt szemét, az iskolaudvarokon égő gumi, a BorsodChem által szennyezett víz. Mert „a mi égboltunk poliészter”, ez alatt állunk – ki így, ki úgy. A szédülés és a pánik fémes íze a szánkban közös. Minden vers létösszegzés, de kevés vers gyógyulás – abból a kevésből néhány ebben a kötetben van elrejtve.

Mindkét szöveg könnyen olvasható. Küzdelmet igényelnek, de ez a küzdelem nem a magas belépési küszöb révén valósul meg. E könyveket olvasva megsejteni, miért félünk valójában a haláltól: boldogság.

Seres Lili Hanna: „Áldozatregények”

Bódis Kriszta: Kemény vaj

Magvető, Budapest, 2003.

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek

Móra, Budapest, 2011.

Az idei évem két legemlékezetesebb hangja egy német kislányé és egy kirekesztett magyar lányé. Utóbbit Bódis Kriszta formálta meg a 2003-ban megjelent Kemény vaj című regényében. Bódis az általam deprivációs irodalomnak nevezett (és kutatott) korpusz (lásd „szegénységirodalom”) egyik legkomplexebb szövegét írta meg, amelyben ötvöződik a világ- és nyelvteremtés a szociális réteggel, a társadalmi meghatározottságra való figyelemfelhívással. Közhelyszámba megy, hogy a magyar irodalom nehezen talál nyelvet a szexhez, mert vagy túl finomkodó vagy túl trágár lesz.

Bódis ebben a regényben emlékezetesen működőképes, áradó és plasztikus szexnyelvet teremt, csak egy dolog ejtheti zavarba az olvasót: hogy ez az innovatív nyelv és a szex minden alkalommal az erőszakhoz kapcsolódik. A Kemény vaj főhőse ugyanis emberkereskedelem és prostitúció áldozatává válik – és a hangsúly itt a főneveken túl a válik igén van. A „merdzsó”, amely elviszi családjától a lányt, pontosan a regény közepén érkezik meg, a prostitúció előtti élet tehát ugyanakkora hangsúlyt kap, mint a regényt meghatározni látszó prostitúció. Ilyen finom prózapoétikai momentumok adják a könyv politikumát. A főhős pedig, és itt egy újabb nyelvi réteg, nem csupán a történet elbeszélője, de szó szoros értelmében a megírója is, az áldozati, elszenvedői pozícióból tehát az írás hatalma által felszabadul. De mi minden után és pontosan hogyan – az esztétikai erényeken túl ezek miatt érdemes elolvasni a Kemény vajat. Aztán nemsokára több könyv is jön, ami Bódis Kriszta nevéhez, illetve az általa vezetett Van Helyed Alapítványhoz köthető. Van mit várni.

A másik könyvről inkább mint olvasó tudok írni. Mint megdöbbent, lelkes olvasó. Beate Teresa Hanika 2011-es Soha senkinek című könyvére a téma miatt lettem figyelmes, a riasztó borítója alapján nem vettem volna ki (aztán meg), ami eléggé feldühített. Mert én lennék a legboldogabb, ha ez a könyv mindenki figyelmét felkeltené, ha mindenki olvasná. A Soha senkinek egy (díjnyertes) német ifjúsági regény, így Bódis szövegénél jóval egyszerűbb, gördül, könnyen olvasható, a komplexitás és a tét nem itt keresendő. Hanem először is már magában az írói választásban, döntésben: családon belüli abúzus és az első szerelem szárba szökkenése párhuzamosan?

Micsoda bátorság kellhetett és micsoda érzék és munka ahhoz, hogy két ilyen szál érvényesen tudjon működni egymás mellett. Hogy az erőszak-részek ne legyenek se traumatizálóak, se bagatellizálóan finomkodóak, a szerelem-szál meg ne váljon mesterkélt kompenzálássá, se súlytalan és idilli romantikává, de még a főhőst irracionálisan felszabadító mentőövvé se. Mindezt sikerült elkerülni. Sikerült megtalálni a nyelvet, a szereplőket és a dramaturgiát, amivel egy kamasz életének összetett időszaka tizenéveseknek elmesélhető szirup, irracionalitás és traumatizálás nélkül. Az elbeszélő ismét a főhős, aki (újabb tét) minden túlbeszéléstől mentesen adja át egy bántalmazott gyerek érzéseit, gondolatait és a környezete reakcióit.

Ömlengenék még tovább ezekről a regényekről, amik még mindig kibeszéletlen témákról beszélnek őrült jó poétikával, de nincs több helyem, szóval inkább ajánlom hozzájuk a könyvtárat és az antikváriumot.

Barcza Zsigmond: „A nap gazdasága”

Jonas Eika: After the Sun

Riverhead Books, 2021.

Jonas Eika novelláskötete 2018-ban jelent meg Dániában, s a szerző egy évvel később – eddigi legfiatalabbként – elnyerte vele az Északi Tanács Irodalmi Díját. Idén készült el angol nyelvű fordítása. A könyv műfajilag nehezen behatárolható. Legtöbbször valamiféle különös, politikailag elkötelezett, szürreális sci-fiként hivatkoznak rá, amely szoros kapcsolatot ápol a hagyományos értelemben vett „szépirodalmi”, illetve filozófiai szövegekkel (lásd a köszönetnyilvánításban felsorolt szerzőket, Roberto Bolañótól Simone Weilig).

A kötet meghökkentően internacionális perspektívával dolgozik. A novellák Koppenhágában és Bukarestben, a mexikói tengerparton, egy egykori amerikai bányászváros melletti sivatagban és Londonban játszódnak. Eika egyik interjújában megemlíti, hogy magában „gazdasági történeteknek” nevezte a novellákat, arra utalva, hogy célja elsősorban a későkapitalizmus logikájának és működésének adekvát ábrázolása volt.

A történetek különböző nézőpontokból kínálnak rálátást a mélyben meghúzódó, elnyomó hatalmi struktúrákra. Egy bank ismeretlen okból egy gödörbe süllyed, és az alkalmazottak az épület összeomlása után a föld alatt, a romok között ügyködnek tovább zavartalanul, alkalmazkodva az új viszonyokhoz. Egy londoni rehabilitációs központban ápolt drogfüggő betegek gyári munkával fizetnek ellátásukért. A változatos kizsákmányolásnak kitett beach boyok különös szertartás segítségével élesztik újra az egyik turista által brutálisan agyonvert társukat. Talán ezekből az önkényesen kiragadott részletekből is kitűnik, hogy nem a novellisztikában szokásos minimalista eljárásokkal van dolgunk.

Eika többször beszél arról, hogy a sci-fi miként segíthet látványosan lebénult képzelőerőnk felszabadításában, és így hogyan járulhat hozzá ahhoz, hogy a jelenlegi, megdönthetetlennek látszó társadalmi-gazdasági berendezkedéshez képest alternatívákat legyünk képesek elgondolni. Korunk tudvalevőleg nem bővelkedik ilyen alternatívákban, s épp ezért égető szükségünk van ebben a szellemben keletkezett irodalmi művekre.

Lehoczki Noémi: Férfiasság és osztály

Édouard Louis: Leszámolás Eddyvel

Ab Ovo, 2015.

Édouard Louis-ra a sárgamellényes tüntetések alatt figyeltem fel először, amikor sorban jelentek meg a vele készült interjúk. A munkásosztály soraiból származó meleg szerző humanizálta azt a sárgamellényes tüntetéseken megjelenő tömeget, amelyből a francia uralkodó osztály csak annyit akar látni, hogy a szélsőjobboldal bázisa, többet nem.

Amikor Édourd Louis próbálta megjelentetni első önéletrajzi regényét, a Leszámolás Eddyvelt, több kiadótól azt a visszajelzést kapta, hogy a regény nem elég hiteles, ilyen mértékű szegénység nem is létezik Franciaországban. A szerző azzal a problémával volt kénytelen szembesülni, hogy amíg a szülővárosában élt, a homofóbiával kellett megküzdenie, amikor viszont feljebb mászott a társadalmi ranglétrán, már nem mint meleg férfi, hanem mint munkássorból származó személy nem létezett mások szemében.

A Leszámolás Eddyvel erénye, hogy legalább annyira gender-, mint osztályregény. Egyszerre reflektál a nemi szerepekre, és arra, hogy ezek a szerepek hogyan reprodukálják az egyenlőtlenségeket, nem csak férfiak és nők, hanem az osztályok között is.

Eddy szülővárosában a többség egy közeli gyárban dolgozik. Miután a gyár tönkrevágja apja egészségét, a kenyérkereső szerep édesanyjára hárul. Louis jóérzékkel azt is bemutatja, hogy nem csak a férfi munkásosztály maszkulin, de a munkás nők is férfiasabbak polgári nőtársaiknál, mert ez a túlélési stratégia része, amelyet édesanyjának is követnie kell. Eddyt sem azért ítéli el a környezete, mert a férfiakhoz vonzódik, hanem mert nem elég „kemény fickó”, túl nőies, nem illeszkedik abba a világba, amit a nyers erő és a fizikai munka ural. A „férfiatlan” Eddy végül menekülni kényszerül attól a sorstól, ami a helyi gyárba vezet.