Minden évben november 25-én tartják a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapját, melynek keretében egy rövid időre valamennyi szervezet, munkahely, vagy intézmény magáénak érzi az ügyet annyira, hogy egy figyelemfelhívó közlemény vagy egy érzékenyítő előadás erejéig foglalkozzon a témával. A szürke hétköznapokban azonban még mindig komoly hiányokat látni a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésben társadalmi szinten. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az állami intézmények gyakorlatilag tétlenek a problémát illetően, ha pedig egy érintett mégis segítséget kér, akkor is sokszor csak áldozathibáztatással találkozik a hatóságok részéről. A döntéshozók pedig ahelyett, hogy valós intézkedéseket hoznának az erőszakkal megelőzésére, sokszor inkább pont a bántalmazók malmára hajtják a vizet.
De nem csak az állami intézményeknek van felelőssége a probléma kezelésében. A nők elleni erőszak számos fajtája igen gyakran a munkahelyen történik meg. A zaklatással, fenyegetésekkel és gyakran tettlegességig fajuló erőszakoskodással szemben pedig a legtöbb esetben akkor sem történik érdemi fellépés, ha erre az adott munkahelyen szabályozás van életben. Hercegh Mária, a Magyar Szakszervezeti Szövetség nőtagozatának elnöke szerint a munkahelyi zaklatás áldozatai nemhogy segítő légkört nem tapasztalnak, de az emberek hajlamosabbak „még inkább félrenézni” a probléma láttán, ha az a munkahelyükön történik.
A MASZSZ nők elleni erőszak megelőzéséről szóló konferenciáján szakszervezeti vezetők olyan esetekről is beszámoltak, ahol a munkáltató az áldozatot rótta meg, ha a bántalmazás tényére fény derült.
A szövetség egy felmérést is készített, amely a nők munkahelyi zaklatással kapcsolatos tapasztalatait kutatta. Az eredmények rámutatnak, hogy a kitöltők fele tapasztalta már az abúzus valamilyen formáját munkahelyén, ám csupán 13% százalékuk jelentette az esetet. A legtöbb áldozat ugyanis fél a jelzés negatív következményeitől, attól hogy nem hinnének neki, valamint a támogató környezet teljes hiánya is akadályozza, hogy ezekre az esetekre fény derüljön. Saját jogaik megismerhetősége is komoly problémát jelent. A felmérés alapján a kitöltők 65%-a nem volt tisztában azzal, hogy létezik-e munkahelyén olyan szabályozás, amely a zaklatásos vagy nők elleni erőszakkal kapcsolatos esetekre vonatkozik.
A munkahelyi zaklatásnak és diszkriminációnak azonban számos példáját ismerjük. Jelen van akkor, ha egy nő kevesebb fizetést kap ugyanazért a munkáért mint férfi kollégája, tetten érthetjük mikor állásinterjún a munkáltató megkérdezi a női interjúalanyt gyermekvállalási szándékairól, ide számolhatóak az ebédszünetben elejtett szexista viccek, vagy mikor már konkrét verbális vagy fizikai bántalmazásig fajul a helyzet. Keveházi Kata, a konferencia egyik előadója szerint munkahely egy férfiak által dominált világ, ezért az egyenlőtlenségek be vannak ágyazódva annak struktúrájába. Úgy véli, épp ezért lenne fontos, hogy minél több nő kerüljön vezető szerepbe. Ám ehelyett számos nőnek fizetett munkája mellett még az otthon végzett láthatatlan, azaz reproduktív munka terhét is viselnie kell, így az előrelépési lehetőségei korlátozottak. Számos esetben az is előfordul, hogy fizetett munkahelyük elhagyására kényszerülnek partnerük miatt, így anyagi függésbe kerülnek, ami a későbbi munkaerőpiacra való visszatérésük lehetőségeit is korlátozza.
Az előadók szerint komoly problémát jelent, hogy a munka törvénykönyvében egyáltalán nem jelenik meg a nők elleni erőszakkal kapcsolatos szabályozás. Egyetlen vonatkozása, a munkaadó azon előírt kötelessége, hogy biztosítsa a az egészséges és biztonságos munkakörnyezetet, ez azonban rendkívül tág megfogalmazás. Néhány multinacionális vállalat erkölcsi kódexekkel és saját szabályozással igyekszik elszámoltathatóvá tenni a visszaéléseket, de a tapasztalatok azt mutatják, az áldozatok még ott sincsenek tisztában a jogaikkal, ahol érvényben vannak ilyen szabályok, az esetek nagyrészt pedig bejelentés nélkül maradnak.
Hercegh Mária kiemelte az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének 2019-es egyezményét a munkahelyi zaklatásról, ahol megjelenik a nők elleni erőszak fogalma, ám a dokumentum a mai napig nem lett átültetve a magyar jogrendszerbe.
A szakszervezet két éves lobbitevékenységének köszönhető, hogy egyáltalán magyarul is elérhető a dokumentum.
Boros Péterné, az MKKSZ elnöke a konferencián kiemelte, a közszférában dolgozók nem csak kollégáik részéről vannak kitéve zaklatásnak, de gyakran ügyfeleik részéről is tapasztalnak erőszakos viselkedést. Elmondta, az emberek sokszor rajtuk töltik ki a közszolgáltatásokkal kapcsolatban érzett feszültséget. Naszályi Gábor, a Közösségi Közlekedési Szakszervezet elnöke arra figyelmeztetett, hogy a nők elleni erőszak össztársadalmi probléma, amelyben az államnak óriási felelőssége van. Ám ameddig a nyilvános politikai térben is degradáló, szexista megszólalások hangzanak el a kormánytagok részéről, addig a nőkkel szembeni diszkrimináció is normalizálódni fog. Szerinte az utóbbi időben az emancipáció „elindult visszafelé”, a nemi alapú hierarchiák irányába.
A résztvevők kihangsúlyozták, a családon belüli és a munkahelyen tapasztalt erőszak nem elválasztható. Ha egy nőt otthon bántalmaz partnere, az kihatással van élete minden részére, így a munkahelyére is, ám ilyen esetekben a munkáltató eszközei korlátozottak a segítségnyújtásra. Ehhez rendszerszintű jogszabályi változásra van szükség, hogy ne a bántalmazott nőnek kelljen elveszíteni állását, illetve, hogy ki tudjon menekülni az adott élethelyzetből.
Az előadók szerint a média szerepe meghatározó abban, hogy a társadalom hogyan viszonyul a bántalmazásos esetekhez. Sok médium aránytalanul kihangsúlyozza a tragédiák sokszor véres részleteit, miközben olykor még a hírben is az áldozatot hibáztatják.
Ónody-Molnár Dóra, a Jelen újságírója kiemelte, egy keretrendszert kellene létrehozni a sajtónak arról, hogyan számoljanak be a nők elleni erőszakról, de ha érzéketlen tartalommal találkoznak a médiában, érdemes jelezni a szerkesztőségeknek.
A Mércén évek óta beszámolunk a nők elleni erőszakról, illetve készítettünk egy ajánlást is azzal kapcsolatban, hogyan érdemes beszámolni egy bántalmazásos esetről.
A MASZSZ konferenciája lesújtó képet adott a munkahelyi zaklatás jelenségéről Magyarországon. Az előadók számos felkavaró példán keresztül mutatták be a rendszerszintű probléma szerteágazó komponenseit. A nem megfelelő szabályozások miatt a munkáltató nem tud időben és megfelelően fellépni az erőszakos esetekkel szemben. Ahol életben vannak bizonyos erkölcsi kódexek és direktívák, a munkavállalók ott sincsenek tisztában azok tartalmával, és ami még kétségbeejtőbb, az áldozatok a támogatói környezet teljes hiányát tapasztalják. Akadnak olyan esetek is, ahol fény derül a zaklatásra és a bántalmazó elbocsátásával végződik az eljárás, a kollégák mégis általában az áldozatot hibáztatják a történtekért. A szakszervezetek a tanúk hiányára panaszkodnak, mert a dolgozók inkább „elfordulnak” a probléma elől. Az egész rendszer egy olyan munkahelyi hierarchiát idéz elő, ahol a nők kiszolgáltatott helyzetükben vagy tűrni kényszerülik a megaláztatást és az abúzust, vagy munkahelyüket kockáztatva ha bejelentik a zaklatást. „Mert mi, nők nem panaszkodunk” – jelentette ki Hercegh Mária, utalva a kollektív megbélyegzéstől és áldozathibáztatástól való félelemre.
A szakszervezeti vezetők egyetértettek abban, hogy a jelenség sokkal súlyosabb annál, hogy erkölcsi kódexekkel meg lehessen oldani, rendszerszintű változásokra van szükség.
Vajon még hány november 25-e fog a lesújtó statisztikákról és kilátástalan helyzetű nők sorsáról szólni ahhoz, hogy a kormány végre komolyan vegye a nők elleni erőszak rendszerszintű problémáját és érdemi jogszabályi változást eszközöljön?
