Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A „fideszesedés” folyamata az egész kontinensen érezteti hatását Az európai neoliberalizmus eredete 2.

A Lisszaboni Szerződéshez vezető többféle különböző politikai út, a több évtizeden át tartó önkéntes konvergencia nagyon más képet fest, mint a piaci fundamentalizmus egy központból való szétterjedéseként elképzelt „Mont Pèlerin felől vezető út”. Az első lépés a progresszív európai politika felé annak felismerése, hogy a neoliberális konszenzus jelen van az EU minden egyes tagállamában, és ennek megfelelően a nemzetállami szinten kell megküzdeni vele. 

A cikk első részét itt közöltük.

Mindazonáltal az tagadhatatlan, hogy az SGP (Stabilitási és Növekedési Paktum) rendelkezései, és annak felturbózott örököse, az úgynevezett Európai Fiskális Megállapodás (Fiscal Compact) még mindig uralkodó Európában. Honnan ered az EU gazdaságpolitikájának ez a határozott konzervatív alapállása? Nagy részben az Európai Unió Tanácsától.

Ez a kormányközi testület, ahogy Perry Anderson jellemezte 1996-ban, „miniszteri ülések kvázi törvényhozó testülete, mely mindenfajta nemzetállami felügyelettől elzárva, egyfajta felsőházként működik”, legalább annyira nagy hatalmú és legalább annyira konzervatív, mint az USA Szenátusa. Azt azonban még Anderson sem láthatta előre, hogy az euró irányítása egy belső fellegvárat hoz létre ezen a szenátuson belül.

Az 1998-ban létrehozott Eurócsoport az eurózóna tizenkilenc országának pénzügyminisztereit tömöríti. Az Eurócsoport nem egy hivatalos EU-s intézmény, és működésének jogi legitimációja a Lisszaboni Szerződés egyetlen cikkelyén alapul, amely megjegyzi, hogy a pénzügyminiszterek „informálisan találkoznak”.

Ijesztő mértékű elszámoltathatatlan hatalmával az Eurócsoport testesíti meg az európai baloldal előtti fő akadályt a megszorító politika elleni harcban.

Az Eurócsoport fegyelmező ereje a teljes valójában 2015-ben a Görögország és a baloldali Sziriza-kormány elleni konfrontációban mutatkozott meg igazán. Ami végül megtörte a görög ellenállást a megszorító intézkedésekkel szemben, az a tizennyolc másik ország demokratikusan megválasztott pénzügyminisztereinek egyesített hatalma volt – beleértve a szintén mély gazdasági válság sújtotta Írországot, Spanyolországot, Olaszországot és Ciprust. Együttesen fordultak a tizenkilencedik ország ellen.

Az Eurócsoport sajtótájékoztatója 2015-ben. Jobbról a második: Jeroen Dijsselbloem. Forrás: Wikipedia / Aron Urb

A pénzügyminiszterek döntően jobbközép, piacpárti koalíciókból érkeztek, és a megelőző években a saját országaikat is hasonló drákói megszorításoknak vetették alá. Ezért eltökéltek voltak, hogy nem engedik, hogy Athén megússza.

Nem a nemzetek feletti bürokrácia, hanem egy, a megszorító politika pártján álló, és a megengedőbb adósság-újratárgyalás elleni kormányközi megállapodás volt az, ami megadásra kényszerítette a Szirizát.

Az eredmény ezen pénzügyminiszterek országaiban és Görögországban egyaránt a gazdaság és a társadalom kivéreztetése volt.

Az Eurócsoport minden külső demokratikus ellenőrzés nélkül működik. Ugyanakkor a tagjai miniszterek, demokratikusan megválasztott kormányokból. Az uniós költségvetési politika döntéshozatali mechanizmusa nem annyira demokratikus deficittel, mint inkább demokratikus egyensúlytalansággal küzd: lehetővé teszi, hogy egyes nemzeti kormányok szövetségei rákényszerítsék a konzervatív költségvetési politikát az egész valutaövezetre (és továbbgyűrűzve az egész Európai Unióra).

Elméletben az Európai Parlament a saját politikai pártjaival ellensúlyt tudna képezni az Eurócsoport szigorúsági konszenzusával szemben. Ám az EP-t jelenleg nehézkes és ellentmondásos szövetségek uralják.

A háború utáni kereszténydemokrácia és centrizmus öröksége továbbra is meghatározó, olyannyira, hogy Orbán Viktor és Angela Merkel ugyanazon pártcsaládhoz tartozott az előző hónapig (2019 márciusában még a Fidesz az EPP frakciójából történő kizárásának témája zajlott – a ford.), míg a progresszívek a zöld-baloldali, szociáldemokrata, zöld és liberális blokkokban vannak szétszórva. Ilyen megosztottan pedig nem képesek az EU nagyhatalmú kormányközi testületeivel szemben helytállni, amit így változatlanul a nemzeti kormányfők uralnak. Az európai politika továbbra is az ő kényüktől és kedvüktől függ.

Emmanuel Macron megpróbálta elnyerni Merkel támogatását az eurózóna intézményeinek kiterjesztésére irányuló célkitűzéseihez, és az eurózóna számára külön költségvetést, sőt saját parlament felállítását javasolta. Ezek a reformtörekvések azonban egyelőre át nem hágható akadályba ütköztek, nem egyetlen hegemón ország vagy valami kontrollálhatatlan bürokrácia, hanem kisebb országok, nevezetesen Hollandia, Dánia, Svédország, Finnország, a Baltikum három országa és Írország szövetségének képében, akik hivatalosan az Új Hanza-szövetségnek hívják magukat.

Csakúgy, mint a régi Hanza-szövetség, melyben az Északi- és a Balti-tenger virágzó kereskedővárosi egyesültek, hogy megvédjék vagyonukat a Német-Római Birodalom adóztatásaitól, a kisebb észak-európai demokráciák ellensúlyt tudnak képezni a nagyobb tagállamokkal szemben – azzal a fontos különbséggel, hogy őket nem fenyegeti semmi más külső erő, csak azok a gazdaságpolitikai egyezmények, amelyeket ők maguk írtak.


Annak története, hogy hogyan váltotta fel a támogatás politikáját Európa-szerte a megszorítás és költségvetési fegyelem politikája, megmagyarázza a jelen válság mélységét. De azt nem, hogy miért maradt el a széles értelemben vett európai baloldal, vagy akár balközép feltámadása. Ehelyett Európa kormányai a megszorításokba és a nacionalizmusba menekültek.

Kontinens-szerte a balközép pártok hagyományos munkásosztálybeli támogatottsága csaknem teljesen eltűnt az elmúlt három évtized során.

Ezt a jelenséget „paszokizáció” néven is emlegetik, a görög szociáldemokrata párt, a PASOK sorsa után, amelynek támogatottságát bedöntötte a görög pénzügyi mélyrepülésben játszott aktív szerepe 2009 után. Az Egyesült Királyságban a Munkáspárt elvérzett mind a 2010-es, mind a 2015-ös választásokon, mielőtt Jeremy Corbyn vezetésével megújult volna.

De a szavazók leginkább 2017-ben büntették meg a paszokizált szociáldemokrata pártokat Európa régi centrumországaiban. A holland parlamenti választásokon a Munkáspárt (a Szirizát összezúzó Eurócsoport elnök, Jeroen Dijsselbloem pártja) hetvenéves történetében példa nélküli vereséget szenvedett. Macron centrista diadala a francia elnökválasztáson májusban a haldokló Parti Socialiste szavazótáborába és személyi állományába is jócskán beleharapott. Szeptemberben már senkit nem ért meglepetésként, amikor a német SPD a második világháború vége óta a legrosszabb választási eredményét könyvelhette el.

A parlamenti baloldal szétesése közben, a gazdasági válság és a bevándorláshoz kapcsolódó jobboldali félelmek kitermelték a neoliberalizmus nacionalista újraértelmezését, amit a gazdaságföldrajzzal foglalkozó Reijer Hendrikse találóan nevezett „neo-illiberalizmusnak”.

Bár az európai és nemzetközi intézményekről és a bevándorlásról vallott nézeteikben különböznek, minden európai jobbközép párt nacionalista irányba mozdult el. A legkirívóbb és legismertebb példa erre a tendenciára Orbán Viktor és pártja, a Fidesz. A ’90-es években eredetileg liberális formációként létrejött párt sovinisztikus nacionalista arculatot öltött, ami lehetővé teszi Orbán számára a politikai szövetségeseinek oligarchikus meggazdagodását, a magyar alkotmány átírását az ország holokausztban játszott szerepének letagadása céljából, és a közel-keleti menekültek koncentrációs táborokba kényszerítését.

Budapest, 2021. október 26.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke (j2) fogadja Marine Le Pent, a francia Nemzeti Tömörülés elnökét (b2) a Karmelita kolostorban 2021. október 26-án. Jobbra Novák Katalin családokért felelõs tárca nélküli miniszter, a Fidesz külügyekért felelõs alelnöke.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

A „fideszesedés” szélesebb értelemben vett folyamata az egész kontinensen érezteti hatását.

A legsebezhetőbbnek a szélsőjobboldal koalíciós támogatására szoruló liberális és konzervatív jobbközép kabinetek bizonyultak.

Ez igaz mind Dániára, mind Ausztriára. 2016-ban a dán kormány elsőként vezetett be olyan törvényt, amely lehetővé tette a menedékkérők személyes értéktárgyainak elkobzását, beleértve az ékszereiket is. Ezt az intézkedést hamar átvette Ausztria 32 éves kancellárja, Sebastian Kurz, a határok lezárásának élharcosa, aki a neofasiszta FPÖ-vel együtt kormányoz (2021. október 9-én mondott le a kancellári posztról – a szerk.). Eközben Rómában Matteo Salvini Ligája egy kis vállalkozóbarát szeparatista pártból meghatározó olasz nacionalista formációvá vált, amely növekvő népszerűségét a menekültekkel szembeni brutális bánásmód és a Brüsszellel való nyílt szembeszegülésnek köszönheti.

A tendencia még a papíron szalonképesebb pártoknál is hasonló. A holland miniszterelnök, Mark Rutte a bevándorlás ügyében magát a felvilágosult közvetítő szerepében igyekezett láttatni. Ám a „fehér bort kortyolgató nagyvárosi eliteket” illető közelmúltbeli vádjai arra engednek következtetni, hogy ő is Orbán és Kurz játékát játssza. Rutte nyíltan próbált bevándorló-kvótákat kiszabni kelet-európai országokra. Ez az európai koordinációra való törekvés csak látszólag internacionalista; ezek a kvóták lehetővé tennék Rutte számára, hogy kifogja a gyorsan növekvő holland szélsőjobb vitorlájából a szelet azzal, hogy kevesebb bevándorlót fogad be Hollandiába. 2017-ben nixoni nyelvezettel kampányolt a „csendes többség” nevében, akik azt akarják, hogy a bevándorlók „viselkedjenek normálisan vagy távozzanak”.

Mindeközben a holland kabinet megakasztotta az Európai Bizottság törekvéseit arra, hogy felszámolja Hollandia multinacionális cégek számára kedvező adóparadicsom jellegét. Mindazonáltal a holland közbeszéd irányítása egyre inkább a szélsőjobb kezébe kerül, amelynek legújabb megtestesülése, a Fórum a Demokráciáért (Forum voor Democratie, FvD) a múlt hónapban (2019. március – a ford.) vált a legnagyobb országos párttá a holland tartományi választásokon. Németországban az ultranacionalista Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) felemelkedése a Bundestag harmadik legnagyobb pártjává véget vetett a Merkel vezette CDU politika hegemóniájának, kikényszerítve a bevándorláspolitika jobbra tolódását, és korlátozva a CDU mozgásterét a későbbi európai kezdeményezésekben.

Az európai jobbközép nacionalista fordulata egyesíti a tőkeáramlás iránti nagyobb nyitottságot és a tőkepárti reformokat a bevándorlók és bevándorló hátterűek elleni erőszakos fellépéssel. A fideszesedés stratégiája az egyensúlyozásról szól.

A jobboldal képes, amikor csak lehet, védelmébe venni a status quót, és készséggel flörtöl a szélsőjobboldali radikalizmussal is, amikor a szükség úgy kívánja, ezzel megnyerve magának mind az óvatos, mind a dühös szavazók bizalmát. Ez természetes előnyt biztosított a jobboldalnak azokban az országokban, ahol a baloldal megosztott a legyőzött paszokizált balközép pártok és az euroszkeptikus szélsőbal között.


Ebből a képből szinte teljesen hiányzik egy olyan progresszív baloldali politika, amely egyszerre neoliberalizmus-ellenes és Európa-párti. Jánisz Varufákisz stratégiája, hogy egyesítse az eurózóna tagságot az expanzív gazdaságpolitikával és adósságkönnyítéssel, 2015-ben vereséget szenvedett. A korábbi görög pénzügyminiszter páneurópai szinten folytatta küzdelmét a neoliberalizmus ellen, egy új „progresszív internacionálé”, a Demokrácia Európában Mozgalom 2025 (Democracy in Europe Movement 2025, DiEM25) létrehozásával, amely ringbe fog szállni a 2019-es európai parlamenti választásokon.

A globális Green New Deal (Zöld Új Megállapodás) képében közös ügyet talált az amerikai Demokrata Párt Elizabeth Warren, Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez vezette progresszív szárnyával. A mozgalom okos vízióval rendelkezik, de kétséges, hogy képes lesz-e valaha széleskörű támogatottságra szert tenni Európában.

A radikális baloldal az Egyesült Királyságban, Franciaországban és hasonló országokban éppen az ellenkező problémával küzd: van szavazói támogatottságuk, de mélyen megosztottak abban a kérdésben, hogy egyáltalán részei akarnak-e lenni az európai projektnek. Ilyen körülmények között az Európa-párti baloldaliság kilátásai bizonytalanok.

Van azonban egy fontos kivétel. Bár Lisszabon a neoliberális modell európai diadalát idézi, mégis Lisszabon mutathat lehetséges kiutat a neoliberális modell szorításából. 2015 novembere óta Portugália az eurózóna egyetlen országa, amely képes ötvözni a baloldali gazdaság- és társadalompolitikáját a válságból való materiális kilábalással, miközben az európai intézményekhez is hűséges tud maradni. A portugál progresszív kísérlet Lisszabon korábbi polgármestere, António Costa szocialista miniszterelnök vezetésével példamutató lehet az európai baloldal számára: a cél a hatalom megszerzése a nemzeti választásokon, a megszorító intézkedések és privatizációk visszafordítása, ezzel beindítva a gazdasági növekedést és csökkentve az államadósságot.

A portugál baloldalt nem semmisítette meg az Eurócsoport, ami a szerencse és a politikai tehetség kombinációjának köszönhető. A testület elnöke, a holland pénzügyminiszter Jeroen Dijsselbloem egy nagy baklövéssel indított: 2017 márciusában úgy nyilatkozott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, hogy bár ő hisz a szolidaritásban, a válság sújtotta országoknak „szintén vannak kötelességeik. Nem lehet a pénzt italra és nőkre költeni, és utána kérni a segítséget.”

A megbélyegző megjegyzés kitűnően illusztrálta, hogy az eurózónának előírt költségvetési fegyelmet hogyan adták el, durva kulturális sztereotípiákra építve, a „mediterrán pazarlás” ellenszereként.

A megjegyzést jelentős felháborodási hullám követte a déli tagállamokban, megnehezítve Dijsselbloem számára hivatali idejének kitöltését. Négy jelölt szállt versenybe a pozícióért, mindegyik kisebb tagállamokból, és a győztes az egyetlen déli jelölt, Portugália pénzügyminisztere, Mário Centeno lett. A Harvardon végzett, korábban tudományos karriert befutó közgazdászt több északi kollégája potenciális bajkeverőnek kiáltotta ki, amikor hivatalba lépett 2015-ben. De Portugália kilábalása a válságból magáért beszélt, és amikor Centeno az Eurócsoport elnöki székébe került 2018 januárjában, nemcsak az első elnök volt, aki nem a hat központi ország valamelyikéből származott, de egyben az első olyan is, aki egy megszorításellenes szocialista kormányt képviselt.

A cikk eredetileg az n+1 magazin oldalán jelent meg. A címet módosítottuk.
A szöveget fordította: Kozák Sándor és Gula Miklós

Portugáliát az Európai Központi Bank engedékenysége is segítette. Mint az egyetlen olyan európai intézmény, amely teljesen független a nemzeti kormányoktól, az EKB potenciálisan bármikor képes felrúgni a monetáris és fiskális konzervatívok politikai prioritásait. Az EKB vezetője, Mario Draghi 2012 óta autonómiáját kihasználva monetáris lazító politikát folytat, magára haragítva ezzel a konzervatív kormányokat Hágától, Helsinkin át Berlinig.

Ahogy azt Danilo Scholt és Adam Tooze írta a német Merkur folyóiratban: egy olyan központi bank, amely elkötelezett az expanzív gazdaságpolitika mellett, elősegíthetné, hogy a kontinens progresszív politikai erői némi mozgástérhez jussanak, amire igen nagy szükségük lenne. Ez a javaslat megfordítja az 1990-es éves technokrata intézményépítését.

Egy még gyorsabban alkalmazható politikai stratégia az lehet, amit a portugál baloldali koalíció csinált: a nemzeti választások kihasználása pozíciószerzésre európai intézményekben, követve a korai neoliberális forradalom útját az 1980-as évekből. Ezzel a baloldal sokkal jobb pozícióba kerülne kontinentális pártszövetségek építésére, és az EU-s költségvetési szerződések újratárgyalására[1].

Van létjogosultsága a nemzeti baloldal és a progresszív internacionalisták közötti együttműködésnek. Lehetséges az európai célok elérése nemzeti eszközökkel. Mégis, az európai projekt új progresszív korszakának megalapozása csak akkor lehet sikeres, ha a baloldali pártok felismerik, hogy versenybe kell szállniuk az Európai Unió hatalmi pozícióiért.

A tagállamok baloldali pártjainak a gazdasági egyenlőtlenségekre kell összpontosítaniuk, és nem a jobboldalt követni a bevándorlásellenes félelmekre építésben. A progresszív internacionalisták segítségükre lehetnek azzal, hogy a nemzeti szintű egalitárius törekvéseket becsatornázzák az európai intézményekbe, és elmélyítik Brüsszel szabályozi hatáskörét a trösztellenes, emberi jogi, környezetvédelemi és adatvédelemi területeken, a regionális fejlesztéspolitikában és a bankszektor szabályozásában.

Azok, akik szkeptikusak az ilyen együttműködéssel szemben, tekintsenek vissza arra, ahogy az európai integráció folyamata a második világháború után megerősítette, és nem aláaknázta a nemzeti hovatartozás érzését. Csak így lesz képes az Európai Unió valami előremutatót kínálni a régiónak, amelyet máskülönben a világtörténelem valószínűleg végleg hátrahagyna a XXI. században: egy cseppnyi szociáldemokráciát egy kontinensen.

[1] – A szigorú költségvetési fegyelem lazítására irányuló nyomás csak növekedni fog, ahogy a kormányok nem az EU-ból való kilépésre, hanem a megszorító politika elleni külső segítség keresésére fognak törekedni. Olaszország azon döntése a múlt hónapban [2019. márc.], hogy csatlakozik Kína Egy Övezet Egy Út programjához, rámutat arra, hogy az ösztönző gazdaságpolitika helyettesítésére használt megszorítások alkalmazása milyen árat jelent az európai egység számára.

Címlapkép: MTI/Fischer Zoltán