Az elmúlt időszak egyik slágertémája az a kérdés, hogy mihez kezd az ellenzék, ha megnyeri a ’22-es választásokat, de csupán egyszerű többséget szerez a parlamentben. Képes lesz-e védekezni a Fidesz kétharmados szabályokkal körülbástyázott hatalomátmentési megoldásaival szemben? A problémára adott válaszok között felmerültek olyan ötletek is, amelyek elképzelhetőnek tartják az Alaptörvény és a sarkalatos törvények felfüggesztését, módosítását vagy lecserélését akkor is, ha az új kormánynak nem lesz minősített többsége az Országgyűlésben.

Ebben a cikkben arra vállalkozom, hogy strukturált formában és logikus sorrendben átvegyem a vitában felmerült legfontosabb kérdéseket és röviden összefoglaljam a szakmai álláspontokat az alkotmányjogászok által kifejtett vélemények alapján. Az írás végén pedig néhány kritikai megjegyzéssel igyekszem elősegíteni a szakmai diskurzust.

Logikailag először azt kell tisztáznunk, hogy szükséges-e vagy kívánatos-e egyáltalán megpróbálni felszámolni a NER alkotmányos alapjait, még akkor is, ha a következő Országgyűlésben nem lesz kétharmados többsége a kormányváltó pártoknak. Csak ezt követően van értelme azt megvizsgálni, hogy igazolható-e elméleti szinten az Alaptörvény eljárási szabályaitól való eltérés, és ha igen, akkor milyen következményekkel járna ez a gyakorlatban. Végül pedig azon is konkrétan végig kell menni, hogy a szerzők pontosan milyen megoldásokat javasolnak az Alaptörvény felfüggesztésére és/vagy egy új alkotmány elfogadására.

A rendszerváltás szükségessége

Ami a NER felszámolásának szükségességét illeti, a vita résztvevői az alábbi két kérdéskörben fejtették ki álláspontjaikat: kormányozhatóság, valamint az autoriter rendszerrel való szakítás elvi jelentősége.

Az ország kormányozhatóságát tekintve Halmai Gábor és Arató András, Fleck Zoltán, Sajó András, valamint Vörös Imre inkább a pesszimisták táborába tartoznak, amennyiben úgy látják, hogy az új kormánytöbbség nem fogja tudni megvalósítani a politikai programját, ha a választások után nem változik meg jelentősen a jogi környezet. A félelmeiket alapvetően két ok táplálja.

Az egyik, hogy a Fidesz a saját politikai érdekeinek bebiztosítása céljából rengeteg tárgykört az Alaptörvényben vagy kétharmados törvényekben szabályozott – olyanokat is, amelyek egyébként normálisan nem az alkotmányos szintű közpolitika, hanem a mindennapi kormányzás területére tartoznának, mint pl. az adó- és nyugdíjrendszer, a vagyonkezelő alapítványok, vagy a családpolitika. A másik, és az előbbinél talán lényegesebb ok, hogy a Fidesz a fékek és ellensúlyok rendszerét alkotó összes intézményt a saját embereivel töltötte föl, amelyek ma még tetszhalott állapotban vannak, de a választások után képesek lennének akár meg is bénítani a kormányzást.

Gyakran hangoztatott példa, hogy a köztársasági elnök feloszlathatja a parlamentet, ha nem sikerül elfogadni a büdzsét a Költségvetési Tanács vétójának következtében, amelynek tagjai az Áder János által kinevezett elnök (Kovács Árpád), valamint az Állami Számvevőszék elnöke (Domokos László volt fideszes politikus) és a jegybankelnök (Matolcsy György, az első és a második Orbán-kormány minisztere).

Ugyancsak gyakran felmerül az, hogy az Alkotmánybíróság az új kormánytöbbség összes fontos jogalkotási termékét megsemmisítheti a köztársasági elnök vagy az ellenzékbe került fideszes képviselők indítványai alapján. Utolsóként megemlítenénk azt a problémát is, hogy a legfőbb ügyész megakadályozhatja a Fideszhez köthető politikusokkal és gazdasági szereplőkkel szemben indított büntetőeljárásokat.

Az előbb említett szerzők nagyjából egyöntetű véleménye szerint reálisan nem számíthatunk arra, hogy a fideszes kinevezettek pártatlanul és elsősorban szakmai szempontokat figyelembe véve fognak eljárni. Hacsak össze nem omlik a Fidesz és nem változik meg jelentősen a politikai erőtér, a NER hátvédjei akadályozni fogják minden fontos reform végrehajtását. Fleck hozzáteszi, hogy a politikai kinevezettek egyébként valószínűleg intellektuálisan sem lennének képesek megfelelően működtetni ezeket az intézményeket, hiszen nem a tudásuk és képességeik, hanem lojalitásuk alapján választották ki őket.

Ezzel szemben az optimisták, vagy legalábbis a kevésbé pesszimisták csoportját erősíti Jakab András, Karsai Dániel, Sepsi Tibor és M. Tóth Balázs. Ők azt hangsúlyozzák, hogy az új kormánytöbbség minden kétharmados szabály ellenére képes lenne a programjának egy jelentős részét megvalósítani sima többséggel elfogadott törvények útján, vagy egyszerűen a jogszabályi kereteket kitöltő politikai gyakorlat megváltoztatásával. Példaként hozzák, többek között, a hajléktalanság kriminalizálásának felszámolását, valamint a közérdekű adatokhoz való hozzáférés biztosítását.

A másik érvük, hogy nem tudjuk előre megmondani, miként fognak viselkedni a Fidesz által feltöltött intézmények egy megváltozott politikai környezetben. Az új kormánytöbbségnek érdemes megvárnia, hogyan reagál a döntéseire a többi állami szerv, és csak akkor felrúgni az asztalt, ha azok tényleg megpróbálják ellehetetleníteni a kormányzást. Ebben az esetben viszont tudnak védekezni a támadásokkal szemben például a média függetlenségének növelését célzó intézkedésekkel vagy büntetőeljárások megindításával azok ellen, akik visszaéltek a hatalmukkal, korrupciós cselekményt követtek el stb.

A másik vitatott pont a NER-rel való szakítás elvi jelentősége. Ennek a problémának is további két oldala van. Egyrészt, Arató és Halmai, Fleck, valamint a két Majtényi szerint az Alaptörvény egy illiberális/autoriter rezsim terméke, amelynek tartalma ellentétes az alkotmányosság követelményeivel, ezért az új kormánytöbbség azt nem fogadhatja el az újjáépítendő alkotmányos demokrácia alapjaként. Ezzel szemben

Sajó szerint az Alaptörvénnyel együtt lehetne élni egy demokráciában is, annak tartalma – néhány ideologikus kitételtől és az alkotmányos garancia hiányától eltekintve – nem különösebben problematikus.

Ami a kérdés másik aspektusát illeti, Fleck szerint, ha az új kormánytöbbség nem őszinte, és nem váltja le az Alaptörvényt, hanem különböző jogi kiskapuk és politikai cselek útján próbálja meg a programját megvalósítani és a fideszes intézményeket kijátszani, akkor valójában olyanná válik, mint a NER. Ehhez képest Sajó azt mondja, hogy pont a szabálytalanul keresztültolt és kétes alkotmányosságú döntések elfogadása jelenté a Fidesz erkölcstelen kormányzási stílusának folytatását.

A formális szabályoktól való eltérés lehetősége és következményei

Feltéve, hogy elfogadjuk az alkotmányos reformok bevezetésének szükségességét egy esetleges ellenzéki hatalomváltás után, azt is meg kell válaszolnunk, hogy el lehet-e térni az alkotmánymódosításra és az alkotmányozásra vonatkozó írott szabályoktól? Ezt a vitát két szinten lehet lefolytatni: elméleti szinten arra keressük a választ, hogy van-e meggyőző igazolási alapja a formális jog (legalább részleges) felfüggesztésének, gyakorlati szinten pedig azt kell mérlegelnünk, hogy egy ilyen döntésnek milyen következményei lennének.

Igazolási elméletek

Összesen öt igazolási alapot sikerült azonosítanom a vitában. A szerzők általában ezek közül többre is hivatkoznak egyszerre, ráadásul különböző kombinációkban. De a tisztánlátás érdekében érdemes ezeket szétszálazni.

1. Eljárási alkotmányellenesség

Az első igazolási alap, hogy az Alaptörvényt valójában hibás eljárásban fogadták el, ezért azt nem lehet érvényesnek tekinteni. Vörös, Fleck és TGA írásai alapján a következő kifogásokat említhetjük. Először is, az Alaptörvény előkészítése során nem tartották be a jogalkotásra vonatkozó törvényi előírásokat, így például nem volt előzetes társadalmi konzultáció és szakmai egyeztetés. Másodszor, a Fidesz csupán kétharmados többséggel vette ki a korábbi Alkotmányból azt a szabályt, amely az új alkotmány előkészítésére vonatkozó részletes szabályok elfogadását négyötödös többséghez kötötte. Harmadszor, kifogásolják, hogy a 2010-es kampányban a Fidesz egy szót sem szólt az új alkotmányról, így a választások eredménye nem tekinthető alkotmányozásra való felhatalmazásnak. Végül azt is megemlítik, hogy az Alaptörvény maga nyilvánítja érvénytelennek az „1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt”, így pedig saját maga alól húzza ki elfogadásának jogalapját.

Jakab és Karsai ezeket az érveket cáfolják, amennyiben azt állítják, hogy az Alaptörvény elfogadása jogszerű eljárásban zajlott le, mivel azt az Országgyűlés kétharmados többsége megszavazta. Jakab szerint a négyötödös szabály megsértése, Karsai szerint pedig az előző Alkotmány érvénytelenné nyilvánítására alapozott érvelések jogilag hibásak. Minden más kifogásról pedig azt gondolják, hogy bár az eljárás alacsony minősége csökkentette az Alaptörvény legitimitását, de a hiányosságok nem eredményezik annak jogi értelemben vett érvénytelenségét.

2. Az ellenállási jog

Talán a legnagyobb nyilvánosságot kapott magyarázat Vörös Imre nevéhez köthető, aki szerint az Alaptörvényt azért lehet érvényteleníteni, mert a Fidesz megsértette a hatalom kizárólagos birtoklására vonatkozó alkotmányos tilalmat (lásd C) cikk (2) bekezdés) azzal, hogy Alaptörvény-módosítások és kétharmados törvények sokaságának elfogadásán keresztül bebetonozta a saját hatalmát.

Vörös szerint az ellenállási jog mögött meghúzódó alkotmányos elv annyira alapvető, hogy annak megsértése felmentést ad a hatalom kizárólagos birtoklását szolgáló jogszabályok betartása alól.

Habár Sajó nem teszi magáévá kifejezetten ezt az érvelést, de írásából az tűnik ki, hogy nem tartja légből kapottnak, már csak azért sem, mert az alkotmányosság egyik legfontosabb célja a zsarnoki uralom megakadályozása.

Ezen elmélet leghangosabb kritikusa Jakab, aki szerint az ellenállási jogot tartalmazó C) cikk (2) bekezdés egy szimbolikus rendelkezés, , amelynek nincs jogilag kötelező tartalma, így az esetleges megsértéséhez sem kapcsolható jogkövetkezmény. Ráadásul, szerinte pont az új kormány valósítaná meg a kizárólagos hatalomra törekvést, ha kétharmados többség nélkül próbálna meg alkotmányozni, vagy igyekezne eltávolítani a legfőbb közjogi tisztségviselőket. Halmai és Arató sem tartja alkalmazandónak ezt az igazolási alapot, bár nem fejtik ki, hogy pontosan miért.

3. Az autoriter jog követése alóli felmentés

Lényegét tekintve Fleck és TGA nagyjából egyezően adják elő az érvelésüket, miszerint az Alaptörvény előírásainak betartása alól felmentést ad, hogy az egy autoriter rendszer jogi alapja és mint ilyen, nem méltó a tiszteletre. Ezzel gyakorlatilag a jelenlegi magyar helyzetre vonatkoztatják azon elméleteket, amelyek a jogállamiságot elsősorban tartalmi (nem pedig formális) értékek alapján határozzák meg, és azt mondják, hogy az igazságosság alapvető követelményeivel ellentétes jog feltétel nélküli betartása nem várható el a formális jognak alávetett személyektől. Utalnak arra, hogy hazai és külföldi jogtudósok, valamint több nemzetközi szervezet véleménye alapján megállapítható, hogy Magyarország nem egy rosszul működő alkotmányos demokrácia, hanem egyfajta autoriter rendszer (még akkor is, ha nem erőszakos, csak egyszerűen önkényes), amelynek jogszabályai a kormányon lévők korlátlan hatalomgyakorlását szolgálják.

Jakab szerint az ehhez hasonló forradalmi természetjogi érveket csak a legszélsőségesebb esetekben, pl. háborúk vége vagy diktatúrák megdöntése után lehetne alkalmazni, de itt még nem tartunk Magyarországon. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az ilyen értékalapú érvelések szükségszerűen szubjektívek, ezért nagyon veszélyes lehet azokra jogi érvelést alapozni. Karsai tovább megy ennél, és azt mondja, hogy az Alaptörvény rendelkezéseinek értékalapú kritikája nem más, mint magánvélemény, amelyet nem lehet jogilag értelmezni. Sepsi és M. Tóth pedig úgy érvel, hogy teljen lényegtelen, kinek van igaza elméletileg, mert a magyar jogászok döntő többsége a formalizmus követésére lett szocializálva, ezért valószínűleg nem fogadnák el az Alaptörvény félretételét morális elvek alapján.

4. Rendszerváltó alkotmányozás

Az előző ponthoz hasonló, de mégis különálló kategóriát alkotnak azok a vélemények, amelyek szerint az Alaptörvény szabályaitól való eltérést azzal lehet igazolni, hogy az alkotmányos változásokat egyfajta forradalmi vagy rendszerváltó jogalkotásként fogjuk fel.

Sajó szerint egy szelíd jogi forradalom elfogadható lehet, ha a rendszerváltók betartják a jogállamiság alapvető követelményeit és a civilizációs normákat, egyedül a jogállamiság helyreállítása céljából cselekednek, garantálják a kizárólagos hatalomgyakorlás megakadályozását és az átmeneti időszakban is biztosítják a politikai hatalom feletti kontrollt.

Halmai úgy véli, hogy egy alkotmányos forradalom nem feltétlenül jár együtt erőszakkal; az is elég lehet, ha az újonnan választott parlament illegitimnek nyilvánítja az előző rendszert azon az alapon, hogy az lényegét tekintve megváltoztathatatlan, és összehív egy alkotmányozó nemzetgyűlést, melynek célja a kormányozhatóság feltételeinek megteremtése. Majtényi László a forradalmi jelzőt csak szimbolikus értelemben fogadja el.

Ezzel szemben Jakab a forradalom, pontosabban a 2022-es választásokat követő események forradalomként való minősítésének gondolatát teljes mértékben ellenzi, mert nagyon rizikós dolognak tartja a jogfolytonosság megszakítását. Arra figyelmeztet, hogy ez a forgatókönyv komoly politikai konfliktusokhoz és a társadalom további polarizációjához vezethet.

5. Népi felhatalmazás

Végül pedig említsük meg azt az érvet, amely szerint az Alaptörvény szabályaitól eltérő alkotmányozást úgy is lehetne igazolni, hogy a 2022-es választásokat egyfajta különleges választói felhatalmazásként fogjuk fel. Ezt elsősorban Fleck képviseli, aki szerint a mostani ellenzéki pártoknak egyértelműen el kell mondaniuk a választóknak, hogy a kormányozhatóság érdekében egy új alkotmány elfogadását tűzik ki célul – akkor is, ha nincs kétharmaduk – és erre kérnek felhatalmazást a választóktól 2022-ben.

Az ellenzéknek világossá kell tennie, hogy az alkotmányozási eljárást nem monopolizálná a kormánytöbbség, hanem rengeteg lehetőséget biztosítana a társadalmi részvételre.

Jakab szerint egy új alkotmány elfogadására csak úgy kaphatnak felhatalmazást a jelenlegi ellenzéki pártok, ha a választói szavazatok alapján kétharmados többségük lesz a parlamentben. Sepsi és M. Tóth még azt is hozzáteszik, hogy egyébként a mandátumok kétharmadát megszerezni egyszerűbb feladat, mint a társadalom döntő többségét egy alkotmányozási eljárás mögé állítani.

A gyakorlati kérdések

Az egy dolog, hogy elméleti szinten sikerül-e igazolni az Alaptörvény szabályaitól való eltérést, de vajon milyen következményekkel járna egy ilyen döntés? Jakab, Karsai, Sepsi és M. Tóth azon pragmatisták közé tartoznak, akik némileg eltérő alapon, de mindannyian kaotikus helyzetet vizionálnak erre az esetre. Írásaik alapján a következő négy érvet lehet megkülönböztetni.

Először is, az állami intézmények valószínűleg nem fogadnák el jogszerűnek, és ezért nem tartanák be a hibás eljárásban hozott törvényeket és alkotmánymódosításokat. Előbb vagy utóbb egyébként az Alkotmánybíróság úgyis megsemmisítené azokat.

Ha pedig a törvényhozók figyelmen kívül hagyják az Alkotmánybíróság döntéseit, az egyszerű jogalkalmazók (bírók, hivatalnokok, ügyvédek) teljesen el fognak bizonytalanodni abban, hogy melyik jogszabály az irányadó.

Másodszor, elég valószínű, hogy a Fidesz tömegdemonstrációkat rendezne szerte az országban, amely könnyen egyfajta polgárháborús helyzethez vezetne. Harmadszor, a „forradalmi jogalkotás” állandósulhat abban az estben, ha későbbi kormányváltások után az új parlamenti többség mindig felhatalmazva érzi magát arra, hogy „rendszerváltásnak” minősítse a saját győzelmét, és ezért feles többséggel módosítsa a kétharmados szabályokat. Végül pedig azt hozzák fel, hogy az EU nagy eséllyel a jogállamiság megsértésének tekintené a nyilvánvalóan szabálytalan jogalkotást, és eljárást indítana Magyarországgal szemben.

Fleck a gyakorlati kritikákra a következő válaszokat adja. Egyrészt, az autoriter Orbán-rezsim felszámolása nem egy szimpla kormányváltás, ami precedenst teremtene minden későbbi választásra nézve. Pont, hogy a demokrácia stabilizálása érdekében kell új alkotmányt elfogadni, amelyet számos jogi eszközzel meg lehet majd védeni a támadásoktól. Másodszor, a NER nem egy jogállam, ezért nem is lehet megengedni, hogy annak szabályai megakadályozzák a jogállamiság helyreállítását. Majtényi Balázs ehhez annyit tesz hozzá, hogy szerinte az eljárási szabályok betartásánál sokkal fontosabb kérdés az, hogy egy új alkotmány értékei élveznek-e társadalmi támogatást.

Az alkotmányos reform végrehajtásának lépései

Azokat, akik lehetségesnek tartják az alkotmányos reformok végrehajtását még akkor is, ha a mostani ellenzék csak egyszerű többséget szerez a parlamentben, gyakran szokták összefoglalóan a „feles alkotmányozás híveinek” nevezni. Ez a megjelölés azonban pontatlan, mivel a szerzők által vázolt konkrét megoldások valójában elég sokszínű képet mutatnak.

Az Alaptörvény érvénytelenítése

Vörös Imre azt javasolja, hogy az új Országgyűlés az alakuló ülésén két határozatot fogadjon el. Az első határozat kinyilvánítaná az Alaptörvény és azon kétharmados jogszabályok érvénytelenségét, amelyek nyilvánvalóan a Fidesz kizárólagos hatalomgyakorlását szolgálják. Ezt azért tehetné meg, mert az Alkotmánybíróság megszegte legfőbb alkotmányos kötelezettségét azzal, hogy egy 2013-as határozatában visszautasította azt az indítványt, amely a Fidesz önkényes hatalmának bebetonozására irányuló jogszabályokat megtámadta. Így tehát az Országgyűlésnek joga van visszavenni az alkotmánybíráskodás hatáskörét, amelyet korábban maga ruházott az Alkotmánybíróságra. Mivel pedig az Alkotmánybíróság tagjai egyszerű többségével hozza meg határozatait, ezért az alkotmánybíráskodást végző parlamentre is ez a szabály vonatkozna. A második országgyűlési határozat pedig elrendelné az egész jogrendszer alapos átvizsgálását a jogállamiság helyreállítását gátló jogszabályok beazonosítása érdekében.

A progresszív vagy kétlépcsős alkotmányozás

TGA azt javasolja, hogy először egyfajta „negatív” alkotmányozásként azokat a kétharmados szabályokat kéne eltörölni, amelyek az autoriter hatalomgyakorlást szolgálják. Ezt csak akkor lehet egyszerű többséggel megtenni, ha a fideszes ellenzékkel való együttműködésnek a minimális feltételei is hiányoznak. Ezt követné egy új alkotmány elfogadására irányuló eljárás, amelyet demokratikus, széles körű néprészvételre alapuló folyamatként lehet megvalósítani. A lényeg az eljárás minősége, nem pedig a kétharmados szabályhoz való ragaszkodás.

Sajó is elképzelhetőnek tartja az Alaptörvény és a kétharmados törvények egyes szabályainak felfüggesztését bizonyos szigorú keretek között: ha a rendszerváltók betartják a jogállamiság alapvető követelményeit és a civilizációs normákat, kizárólag a jogállamiság helyreállítása céljából cselekednek, garantálják a kizárólagos hatalomgyakorlás megakadályozását, és az átmeneti időszakban is biztosítják a politikai hatalom feletti kontroll működését. Ezt követően egy külön alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását javasolja, lehetőség szerint akkor, ha népszavazás keretében a választók már kinyilvánították támogatásukat egy új alkotmány elfogadására. Ezt a testületet a parlamenttől külön, az arányosság elve alapján kéne megválasztani. Emellett biztosítani kell, hogy az eljárásban minél több lehetőség legyen a néprészvételre. Álláspontja szerint minimalista alkotmányt érdemes elfogadni, amely a társadalmilag nagyon megosztó kérdéseket népszavazásra bízná.

Eredeti alkotmányozás

Végül pedig vannak azok a szerzők, akik nem az Alaptörvény eltörléséről, hanem inkább az egész alkotmányozási eljárás újragondolásáról írnak elsősorban. Habár a konkrét részletekben némileg eltérnek egymástól,

a lényeget tekintve Fleck, Halmai és Arató, valamint Majtényi László is olyan alkotmányozást javasolnak, amely a folyamat szerves részévé tenné a polgárokat, lehetőséget kínálva mind az előkészítésben való társadalmi részvételre, mind pedig az új normaszöveg népszavazás útján történő elfogadására/megerősítésére.

Majtényi Balázs pedig olyan alkotmányozást tartana ideálisnak, amely a társadalmat egyesíteni képes értékek azonosítására és népszerűsítésére helyezi a hangsúlyt.

Habár Jakab is kívánatosnak gondolja hosszútávon egy új alkotmány elfogadását, álláspontja szerint egy népszavazás nem tudja helyettesíteni a kétharmados szabályt, mert az nem jobb, csupán egy másik megoldás az országgyűlési elfogadáshoz képest.

A vita kritikája

Nagyszerűnek tartom, hogy egy ilyen fontos kérdésben sok alkotmányjogász megszólalt, és újságcikkek, interjúk formájában kifejtette a véleményét, ezzel is hozzájárulva a társadalmi diskurzushoz. Mégis azt gondolom, hogy ez a vita jelenleg néhány komoly hibától szenved, amelyet érdemes lenne kiküszöbölni a szerzők által felvetett kérdések megválaszolása érdekében.

Hadd kezdjem két általános észrevétellel! Először is, kívánatos lenne ezt az eszmecserét egy sokkal strukturáltabb formában folytatni, meghatározva a vita fontosabb pontjait. Azt látom, hogy a megszólalók sokszor elbeszélnek egymás mellett, a releváns kérdéseknek csupán egy részét érintik, és meglehetősen szelektíven reagálnak a többi résztvevő érveire.

Másodszor, fontos lenne különválasztani az elméleti érveléseket és a gyakorlati megfontolásokat. Mind a kettőnek nagyon nagy jelentősége van, de ez a két szint a mostani vitában összecsúszik, ami nem jó, mert elméleti érvelések helyességét nem lehet gyakorlati szempontok alapján cáfolni, és természetesen gyakorlati kifogásokra sem lehet tisztán elméleti válaszokat adni.

Ezután térjünk rá a konkrétumokra! Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, vajon az ország kormányozhatósága érdekében tényleg szükség van-e egyfajta rendszerváltásra 2022-ben, pontos képet kell kapnunk arról, hogy a hatályos jogszabályi keretek között mit képes, és mit nem képes megtenni egy sima feles parlamenti többséggel rendelkező kormány. Ehhez végig kell bogarászni az összes sarkalatos törvény valamennyi kétharmados rendelkezését, át kell nézni minden kétharmaddal megválasztott tisztségviselő által vezetett intézmény hatásköreit és eljárásait, valamint részletes forgatókönyvet kell írni arról, hogy az ellenzék programjának egyes elemeit milyen jogi lépésekkel lehetne megvalósítani. Ezt a feladatot pedig egy olyan csapatra kell bízni, amely a közigazgatásban edzett, a jogrendszer egészét nagyjából átlátó jogászokból áll, akik nagyon precízen dolgoznak, hatalmas a monotóniatűrésük és nincsen szuicid hajlamuk. Amíg ezt a munkát valakik nem végzik el, valójában csak a sötétben tapogatózunk.

Ami az igazolási elméleteket illeti,

azon érvelések tűnnek a legjobban alátámaszthatónak, amelyek szerint a hatályos magyar jogrendszer oly mértékben romlott, hogy az alkotmányos demokráciát csak egyfajta rendszerváltás keretében lehetne helyreállítani, ami szigorú keretek között felmentést ad (legalább részlegesen) a formális jogszabályok feltétel nélküli betartása alól.

Egy ország alkotmányát, sőt az egész jogrendszert természetesen lehet jogilag értékelni, csak meg kell találni azokat az autoritással rendelkező forrásokat, amelyek egy ilyen értékelés alapjául szolgálhatnak. 2010 óta az ENSZ, az EBESZ, az Európa Tanács és az Európai Unió különböző szervei rengeteg olyan dokumentumot fogadtak el, amelyek alátámasztják azt a véleményt, miszerint Magyarországon a jogállamiság rendszerszintű sérelme már bekövetkezett.

Természetesen ezek a dokumentumok nem döntik el egyértelműen a vitát. De ne felejtsük el, hogy a jog egy argumentatív gyakorlat, nem pedig egy reáltudomány!

Ezen a ponton fontos eloszlatnunk egy közkeletű tévedést. A jogállamiság ellentéte az önkényes hatalomgyakorlás, nem pedig az erőszak. A nyílt diktatúrákra jellemző erőszakos elnyomás hiánya önmagában nem cáfolja a jogállamiság rendszerszintű sérelmét.

Természetesen lehet akármilyen meggyőző egy elméleti érvelés, annak megvalósíthatósága elsősorban az adott politikai helyzet konkrét körülményeitől függ. A szerzők sokszor utalnak külföldi példákra a szövegeikben. Ugyanakkor ezek az állítások gyakran nagyon általánosak („számos külföldi példa” vs. „a világon sehol”), amelyeket nehéz empirikusan igazolni, hiszen a Constitute Project adatai szerint az elmúlt harminc évben 111 új alkotmányt fogadtak el a világon, ezek közül 24-et Európában. És akkor még nem beszéltünk az alkotmányok formális lecserélése nélkül végzett átfogó alkotmányrevíziókról.

Továbbá, a vita résztvevői gyakran hoznak olyan példákat, amelyek vagy időben (tehát a történelmi körülményeket tekintve), vagy pedig földrajzilag (tehát az alkotmányos kultúrát illetően) távol állnak a jelenlegi magyar helyzettől. Ezek ugyancsak kevéssé tűnnek alkalmasnak arra, hogy előre jelezzék, mi történne Magyarországon 2022-ben.

A magam részéről sokkal gyümölcsözőbbnek tartanám például a Velencei Bizottság azon jelentéseit átbogarászni, amelyek az Európa Tanács tagállamaiban az elmúlt 20-30 évben végrehajtott alkotmányozási reformokat értékelik.

Az ilyen anyagokból lehetne valóban megalapozott következtetéseket levonni arra nézve, hogy ebben a régióban hogyan szoktak alkotmányozni, milyen társadalmi következményekkel járnak ezek a folyamatok, és miként reagálnának a nemzetközi intézmények az egyes helyzetekben.

Ez a vita nem most kezdődött és nem is fog egy darabig lezárulni, hiszen egy izgalmas, de nagyon bonyolult és sokrétű téma körül forog. A jogi kérdések útvesztőiben való eligazodáshoz ajánlom a Partizán „A jognak asztalánál” című podcast műsorát, amelyben műsorvezető társammal áttekintjük, hogyan építették fel az államhatalom szerkezetét 2010 után, és hogyan lehetne azt a jog eszközeivel megváltoztatni.