Tragikus állapotokra és fájdalmas előttünk álló hónapokra hívja fel a figyelmet friss közleményében a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöksége, mely szerint gőzerővel dolgozva is belefulladnak a betegekbe sürgősségi és intenzív osztályok, miközben újabb és újabb osztályokat alakítanak át és nyitnak meg a Covid-ellátáshoz, szemészeket, urológusokat, sebészeket és nővéreket átvezényelve. Az egészségügy kapacitása azonban véges – és közel kerültünk a végéhez, csakhogy a kormány nem lép, az emberek pedig nem érzik a helyzet súlyát.

Az egyik alapvető probléma, hogy hiába van elég gép, a személyzet tovább fogyatkozott az előző járványhullám óta:

„Megbetegedtek és meghaltak, kiégtek és kiléptek. Megfelelő számú szakszemélyzet nélkül pedig nincs valódi intenzív terápia”

– fogalmaznak.

Egy friss miniszteri rendelet 20 intenzív ágyra egy szakorvost, egy orvost és öt nővért ír elő minimumfeltételként. Az utasítás azonban az orvosok mellett a nővérektől elvárt tudást sem részletezi, és a MOK szerint „szemérmesen hallgat” a szükséges gyógytornászokról, fizioterapeutákról és a sokszor túlsúlyos betegek mozgatásához, forgatásához szükséges további személyzetről (ugyanitt érdemes megemlékezni például Bányai Gábor fideszes képviselő nyilatkozatáról, aki 111 nap intenzív ellátás után arról mesélt, milyen óriási fájdalmai voltak a felfekvésektől).

„Mindez a szakmai standardok, előírások súlyos felhígítását jelenti, valódi intenzív ápolás helyett megfeszített rohanást. A legnagyobb baj mégis az, hogy az előző hullámban több helyen ezt az arányt sem tudták tartani, s most is egyre inkább ez a veszély fenyeget. A végeredmény akkor is a lélegeztetett betegek nemzetközi összehasonlításban is igen nagy arányú halálozása volt – most sem lesz ez másként.

A szakma véleménye szerint pedig a magas halálozás nem a gépek, nem az orvosok, hanem a nővérek, szakdolgozók hiányával magyarázható”

– írja a MOK elnöksége.

Márpedig az innen-onnan odavezényelt, méltatlan körülmények közé szállásolt, más betegcsoportok ellátásához szokott személyzet létszáma gyorsan elégtelenné válik a hatalmas betegszám ellátásához.

A helyzet súlyos: mivel telítődnek az intenzíves ágyak, a betegek feltorlódnak azokon az osztályokon, ahol már nem feltétlenül tudják ellátni őket, így az egyre inkább fulladó, romló állapotú betegeket nincs hova továbbadni.

A limitált számú felszabaduló intenzíves ágy betöltéséről döntést kell hozni, miközben az idős, rossz állapotú betegek nagy része itt is hal meg, ami hatalmas pszichés terhet ró a sokszor fiatal, más szakterületen tanuló, tapasztalatlan orvosokra és nővérekre.

Bár a MOK szerint mindenhol gondot okoz, hogy ekkora tartalék kapacitással rendelkezzen az egészségügy, ugyanakkor vannak olyan intézkedések, amelyek nagyban segítenék a munkát: lehetne például indikátorokhoz kötött, ismert menetrend, hogy ne kelljen folyton változó szabályok szerint dolgozni, megfizetetlen túlmunkával.

Ehelyett Magyarországon az ügyeleti díjakat mindmáig nem rendezték, így a túlhajszolt személyzet éjjel, hétvégén és ünnepnapokon is a normál óradíjánál is kevesebbért küzd a rájuk bízott életekért, a szakdolgozói béremelés pedig messze elmaradt mind az elvégzett munka társadalmi jelentőségétől, mind az orvosokétól –  vagyis „összességében a nagyon megérdemelttől”.

Ráadásul az egész küzdelemből szinte semmi nem hallatszik ki az egészségügy falain kívülre, így hát az emberek nem is nagyon vesznek tudomást a járványról.

„Nem érezzük úgy, hogy megbecsülik a munkánkat!”

– figyelmeztetnek, hozzátéve: nem a taps vagy a kórházakba beküldött pizza hiányzik, hanem a kormány és a társadalom felelősségvállalása. Enélkül a járvány végére az eddig is sok sebből vérző közellátás tönkremegy, így egy bizonyos szint felett már csak háborús körülményekre emlékeztető, erősen kompromisszumos módon tudják majd ellátni a betegeket.

„Van valami súlyosan disszonáns abban, ha valaki otthonától távolra vezényelve, megkérdőjelezhető körülmények között elhelyezve napi 12-24 órákat megfeszítve dolgozik a betegek ellátásán, miközben mások korlátozásoktól mentesen járnak tömegesen szórakozni, kikapcsolódni – potenciálisan fertőzni és megfertőződni.”

– fogalmaznak.

Ha a magyar társadalom „nem akar karácsonyra rengeteg halottat” és ki akarja mutatni megbecsülését az érte küzdő hősök iránt, akkor a MOK szerint:

• rendezni kell az ügyeleti díjazást;
• meg kell emelni érdemben a szakdolgozói béreket;
• meg kell kezdeni az egészségügy problémáinak érdemi kezelését,
• de legfőképpen: együtt le kell lassítanunk a betegek számának növekedését, a kórházak elözönlését, különben nagyon szomorú karácsonya lesz rengeteg családnak.

Utóbbi eléréséhez a kamara álláspontja szerint:

• kötelezővé kell tenni a maszkot minden zárt közösségi térben (bevásárlóközpontok, boltok, mozik, színházak, stb.);
• be kell szüntetni a tömegrendezvényeket (nem csak a szakmai orvoskongresszusokat);
•  aktuális tartalommal megtöltött védettségi igazolványhoz (megfelelő számú oltás felvétele hat  hónapon belül) vagy friss negatív PCR teszthez kell kötni a belépést a nem létfontosságú helyekre (szórakozóhelyek, éttermek, színházak, mozik);

• támogatni kell a távmunkát,
• és mindenkinek oda kell figyelnie a távolságtartásra, kézmosásra.

Hozzáteszik, bár hosszú távon az oltás a legfontosabb, de annak védelme hetekkel később jelentkezik, a járvány pedig most tombol. A MOK szerint a kialakult helyzet nem meglepetés: láttuk a környező országokban az esetszámok drámai növekedését, de itthon a jól induló, ám lelassuló oltáskampányon kívül nem történt érdemi megelőző intézkedés.