Kálmán Gyuri meghalt. Mintha egyetemi éveim legnagyobb része süllyedne most végérvényesen a visszahozhatatlan régmúltba. Irodalomelméleti csoportunk lelke volt, és most már úgy látom, formaadója is. Nem ő hozta létre a csoportot, azt hiszem, soha semmilyen intézményt nem hozott volna létre önszántából, mindig is hadilábon állt az intézményekkel. Mi hallgatók kértük őt és Orbán Jolánt fel, hogy legyenek a csoport oktatói tagjai. Nem annyira vezetői, mint inkább egyenrangú, de olvasottságban minket messze felülmúló résztvevői.

A név is tőle származott, hosszú levelekben vitatkoztunk arról, mi is a célunk, valamiféle elméleti konszenzus elérése vagy egy produktív disszenzusé, mire ő azt mondta, ne döntsünk ebben, legyen a csoport neve „Sensus”. Ezzel egyben évekre, évtizedekre formát is adott a csoportnak és a hozzá kapcsolódó műhelyszemináriumnak: nem az egyetértés vagy a különbségek számítottak, hanem a vita maga.

Neki nem volt iskolája, nem voltak követői, nem volt doktrínája, neki vitapartnerei és beszélgetőtársai voltak, és generációknak segített megtalálni a maguk saját elméleti álláspontját.

Kálmán C. György nem irodalomtörténész volt. Írt irodalomtörténeti munkákat az avantgárdról, de publikációit és munkahelyeit tekintve irodalomelmélész volt, valamint harcos publicista és érzékeny kritikus. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozott egész életében, leghosszabban annak Irodalomelmélet osztályán, és néhány tíz évig a Pécsi Tudományegyetem Irodalomelmélet Tanszékén. Az irodalomelméletet talán csak ezekben az években lehetett főfoglalkozásként űzni, ezek voltak az elmélet évtizedei.

Mint elmélész szemiotikai alapokról indul ki, nem filozófiaiból. Ismerte a filozófiai elméletek idevonatkozó részeit, nagyon szerette Derrida vagy akár Radnóti Sándor filozófiai irodalomkritikáit, de ő maga nem így gondolkodott. Angolszász karakter volt, minden értelemben. Írásait az angolszász kritikai viták, a nyelvészet és nyelvfilozófia, valamint és talán mindenekelőtt a common sense határozta meg. Ugyanakkor az angolszász elméletírók tetemes részével szemben kitűnően ismerte a kelet-európai formalizmust és strukturalizmust, valamint különösen érdekelte a német és izraeli rendszerelmélet.

A rendszerváltás „liberális elitjének” tagja volt, de vérbeli plebejusként gondolkodott, és semmi elitista nem volt benne. Bárkinek a véleményét meghallgatta, és ennél is fontosabb módon megfontolta; semmit, amit a nyilvánosságban jelen nem lévők mondtak nem utasított el vagy uralt le.

A nép hangjának meghallgatója volt. Ugyanilyen kevéssé érdekelte a határ magas irodalom és populáris irodalom között. Rejtő Jenőről éppolyan fontos szöveget írt, mint Nagy Lászlóról (az elsőről dicsérőt, a másodikról gáncsolót). Mindeközben a nyilvánosságban a maga véleményét nagy határozottsággal és harciasan képviselte. Évekig írt liberális véleménypublicisztikát – maró iróniával – a Magyar Narancsba, és olyannyira senkit nem kímélt, hogy saját tudományos előmenetelét is veszélybe sodorta, illetve hát jó időre megakasztotta.

A common sense  melletti elköteleződése viszont megakadályozta, hogy elefántcsonttornyot vagy véleménybuborékot (avagy vámpírkastélyt) építsen magának. Az ész magán és nyilvános használata nála nem egy egészen pontosan kanti rendszerben kapott elhelyezést. A nyilvánosság számára a megalkuvás nélküli, engesztelhetetlen ideológiai harc terepe volt, míg tanárként, irodalmárként, kutató tudósként a mindent meghallgató és saját véleményét a hallottal módosító, átíró beszélgetőtárs volt. Talán túlságosan is hajlamos volt mindig mindent újragondolni, és ez okozta, hogy sokkal szívesebben dolgozott nyitott művekben, mint lezártakban.

Az irodalomfelfogására nehezen találnék megfelelőbb szót annál az elsőre semmitmondó kijelentésnél, hogy rendkívül összetett volt. Nála az összetettség azonban új értelmet nyert. Azt hiszem, tőle tanultam meg, hogy gyanús legyen minden egyszerű megoldás, ha az irodalom intézményeiről beszélünk. Mindazzal a strukturalista szemiotikai háttérrel, amellyel rendelkezett, a legegyszerűbb lett volna valamilyen formalista irodalomkép mellett kikötnie, kortársai jelentős többsége ezt tette.

De ő nem formalista volt, az irodalmat mindig is a társadalmi vonatkozásaiban vizsgálta, méghozzá plebejus módon: értelmezői közösségekről beszélt, ahol (a common sense értelmében) nincs áthághatatlan határ profi és laikus olvasó között.

A nagy értelmező személyiségek valójában a közösség által kialakított repertoárra támaszkodnak, nem a kritikus és nem is a kultúrpolitikus csinálja az irodalmat, de még az irodalomértést sem, hanem az értelmező közösség. Liberálisként rendkívül nyitott volt a ’90-es években az angolszász diskurzusban robbanó baloldali progressziók iránt. Sokkal nyitottabb volt, mint bármely kortársa. Ugyanakkor gyilkos iróniával fordult azon túlzásaik felé, amiből a mai identitáspolitikai elméletek lettek. Azt gondolta, az irodalom hatalmi és politikai kérdés, de a hatalom (amerikai) kritikusai teljesen vakok saját diskurzusaik hatalmi helyzetére nézve: a kánonkritika maga is hatalmi működése az irodalomrendszernek.

Mert rendszerekről beszélt, és rendszerekben gondolkodott.

Elméleti álláspontja szerint az irodalom rendszere egyike a társadalom alrendszereinek, amelynek megvan a maga autonóm működésmódja (az értelmezői közösségek értelmező és kánonalkotó tevékenysége), de nem lehet a többi részrendszertől függetleníteni. Nincs se gazdasági, se ideológiai determináció, de mind a gazdaság, mind az ideológia rendszerszerűen hat az irodalomrendszerre. Minden leegyszerűsítés abból származik, hogy nem vesszük komolyan a rendszer önmagában vett autonómiáját és a rendszerek rendszerében betöltött szerepéből fakadó heteronómiáját (függését más rendszerektől).

A gazdasági determinizmus nem rendszerszerű, hanem közvetlen kapcsolat tételez fel két részrendszer: a gazdasági és az irodalmi között, azt mondja, bizonyos művek ilyen és ilyen gazdasági kényszerek hatására jönnek létre. A kánonkritika hasonlóan jár el az ideológia és az irodalom rendszerei között, azt mondja, bizonyos művek ilyen és ilyen politikai nézeteket fejeznek ki. Ezzel szemben az irodalom önálló mező, amelyben az értelmezői közösségek munkája dönt arról, hogyan is értjük, hogy mi az irodalom, ezek hozzák létre az irodalmi kánont. A kánon viszont nem egyszerűen művek katalógusa, hanem sokkal inkább szövegműködési szabályrendszer és repertoár, amelyet bizonyos hatalmi szituációk, bizonyos szövegalkotási törvények és bizonyos olvasásmódok jellemeznek.

Elméletét a Te rongyos (elm)élet (1994) című könyvében alapozta meg, amelyet ideológiai ellenségei azzal trivializáltak, hogy idevonatkozó részeinek előszavát egyszerre túl komolyan és nem elég komolyan vették, és úgy tüntették fel, mintha egy koherencia nélküli szöveg lenne. Holott az valóban az volt, aminek Kálmán C. állította be: koherens elmélet, amelyet nem akart jobban összefűzni, mint az a patchwork, amivé összeállította. Idegenkedett a befejezéstől, a totalizációtól. Igazolja ezt az is, hogy Élharcok és arcélek. A korai magyar avantgárd költészet és a kánon (2008) című nagyszerű kötet működésében mutatja be az elméletet, annak teljességében, meghagyva azokat a kérdőjeleket, amelyek eltüntetése Kálmán C. szerint már a totalizáció és vele az egyszerűsítés veszélyét hordozná.

Akiket azonban tanított, azok nem ezekről a nézeteiről ismerték Gyurit. Jó eséllyel egyáltalán nem is találkoztak a nézeteivel az óráin. Ők általában úgy emlékeznek rá, mint a legjobb tanárukra. Olyan tanár volt, aki egyáltalán semmilyen értelemben nem erőltette rá a hallgatóira nézeteit, de még csak nem is akarta rávezetni őket.

Teljesen eltűnt az órán, és átadta helyét annak a szövegnek, amiről szó volt. Volt, hogy elmondta a maga értelmezését, de az addigra olyan nyilvánvalóan csak egy volt a sok közül, hogy nem is emlékszem rájuk. Pedig határozott véleménye volt, ez a kritikáiból látszik.

A pécsi egyetemen tanított, és ez mind az ő, mind a pécsi magyar szak számára identitásformáló volt. A kilencvenes években a pécsi minden bizonnyal a leginkább haladó irodalom szak volt, és ebben eltagadhatatlan Kulcsár Szabó Ernő érdeme, aki olyan Irodalomelmélet Tanszéket hozott ott létre, ami sehol máshol nem volt az országban, de valószínűleg nemzetközileg is kevés. Hermeneutika, dekonstrukció, narratológia, formalizmus és strukturalizmus; német, francia, angolszász és orosz elmélet mind jelen volt, és az ország legnagyobb nevei tanították. A (J)PTE-n a magyar szak tantervében közel egyenlő súllyal szerepelt az irodalomtörténet és az elmélet, olyannyira, hogy többnyire az irodalomtörténészek is éppannyira műveltek voltak elméleti kérdésekben, mint az elmélészek – minden bizonnyal egyedüliként az országban. Gyuri ebben a közegben teljesen otthon volt, mert ő maga volt a megtestesült irodalomelmélet: egy heterogén nézetrendszert nem totalizáló egységgé barkácsoló irodalomértelmező.

Az irodalomelmélet a ’90-es években és a kétezres évek első évtizedében a vezető bölcsészet és társadalomtudományos diszciplína volt, nem is Magyarországon, de elsősorban az Egyesült Államokban. A francia irodalomelmélet ekkor mondhatni már túl volt legfontosabb évein, de hatalmas hatása az angolszász világban csak a nyolcvanas években kezdődött. A törékenysége ennek a vezető szerepnek akkoriban nem látszott. Magyarországon is az amerikaihoz hasonlóan olyan általános teoretikus keretté (vagy annak pótlékává) vált, ami nem egyedül az irodalomra vonatkozott, hanem éppolyan meghatározóan volt jelen a történettudományban, mint a kulturális antropológiában vagy akár a szociológiában, de még a közgazdaságtanban is. Nem biztos, hogy ez szerencsés fejlemény volt, de kétségtelen tény, hogy provokatív ereje számtalan más diszciplínát újított meg. Kálmán C. György munkássága se korlátozódott az irodalomra; politikai, kulturális, ideológiai publikációi ismertségét messze az akadémai keretek fölé emelték.

A magyar irodalomelmélet ebben az időben az irodalom politikamentességének megszállottságában élt.

Minden jelentős irodalomtudós azt gondolta, hogy a reálszocialista évek ideológiai meghatározottságával szemben egy politikamentes irodalomtudományt kell végre létrehozni. És természetesen ilyen irodalmat is. Az irodalom emancipatorikus potenciáljáról beszélni mosolygást szült. Lehetett Julia Kristeváról a költői nyelv forradalma, Roland Barthes-ról a fogyasztó olvasóval szembeállított együttermelő elmélete nélkül beszélni. Ennek az oka minden valószínűség szerint a hetvenes években, a strukturalizmus-vitában keresendő, ahol a pártideológia egyszer és mindenkorra elvette a lehetőségét annak, hogy politikai kritika más lehessen, mint a párt orthodoxiája, hogy emancipatorikus kritikának lehessen nevezni a strukturalizmust, hogy a francia strukturalisták politikai elkötelezettségét relevánsan szóba lehessen hozni. Egyetlen marxizmus létezik, minden más reakciós, emancipációellenes elmélet, állította a vita verdiktje, amelyet a Párt kulturális ideológusai kőbe véstek.

Erre reakcióként a magyarországi strukturalisták – egyszerre elfogadva és opponálva ezt az ideológiát – a politikaellenességet tették meg a maguk ideológiájának: az elmélet nem lehet emancipatorikus, mert az az orthodox marxisták elgondolása, de nem is kell annak lennie, mert az irodalom a politika ellentéte. A nempolitika maga. A strukturalizmus (később a hermeneutika) pedig eszköz arra, hogy megfosszuk az irodalmat a politikától.

Kálmán C. elmélete rendkívül messze állt ettől a közfelfogástól. Számára az értelmezések, kánonok politikai kérdések voltak. De ő sem gondolta, hogy az irodalomnak valamilyen emancipációs feladata lenne.

Leginkább azt gondolta, hogy az értelmezői közösségek kialakítanak valamilyen kánon-ajánlatokat, amelyekből mi kénytelenek vagyunk választani, és ez a választás evidensen politikai kérdés. Ő maga a posztmodern és az avantgárd kánonja mellett köteleződött el. A kedvenc írója alighanem Esterházy Péter volt, a kedvenc karmestere Fischer Iván, és mindkettőben azt a posztmodern forradalmárt látta, aki a humorral, játékkal, a hagyományok kiforgatásával hoz létre a régi fogalmakkal nem értelmezhető, mégis azokat önmagába integráló eseményt. Ő maga is így alkotott, megveszekedett, fergeteges, karneváli humorral írt, de nem a humorért magért, hanem az „anómia” kedvéért, hogy ezt az általa bevezetett (Sigfried J. Schmidt-től vett) fogalmat használjuk: a nomosztól, a törvénytől való eltérés kedvéért.

Az, ami érdekelte és lelkesítette, elsősorban az irodalmi forradalom volt.

Ezt gondosan megkülönböztette a társadalmi forradalomtól, azt mondta, se nem szükségszerű, hogy azzal együtt járjon, se nem szokásunk ilyen példákat találni. Az irodalmi forradalom úgy jelenik meg, mint anómia, és átírja az irodalmi mezőt. A jelentős írók ez esetben nem feltétlenül a jó írók, hanem azok, akik az irodalomrendszer tekintetében központiak tudnak lenni. „Kassák Lajos mint Pusztaszabolcs (vagy Rákosrendező)” írta a rendszerszerűen és nem önmagában érdemes írót aposztrofálva.

Ugyanakkor igazán a forradalomnak nem a kassáki formája érdekelte. György Mátyás kapcsán írta (illetve idézte Bori Imrét), hogy a magyar avantgárd Kassák központúsága háttérbe tolta annak játékosabb és humorosabb formáit. Valójában ezek a formák érdekelték Kálmán C. Györgyöt, jelenjenek azok meg György, Esterházy vagy éppen Rejtő írásaiban. A posztmodern forradalom érdekelte, és azt a legkevésbé se konzekvenciák nélküli játéknak fogta fel. Számára a játék komolysága mindenek felett álló volt. A játék a kifigurázott, de kifigurázva megőrzött hagyománnyal: irodalompolitikai cselekedet volt.