Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogy nyerték meg a vállalatok a terror elleni háborút?

Amerika 21. századi háborúinak költségei és következményei jól dokumentáltak: döbbenetes, 8000 milliárd dolláros kiadás és több mint 380 000 halott civil a Brown Egyetem Costs of War (A háború költségei) projektjének számításai szerint. Sajnos sokkal kisebb figyelmet kapott az a kérdés, hogy ez a féktelen katonai költekezés kinek volt leginkább hasznára.

A szeptember 11. után megugró katonai kiadások elképesztő összegekkel tömték ki a kis- és nagyvállalatok zsebét. A Pentagon szinte felfoghatatlanul sok pénzt, több mint 14 000 milliárd dollárt költött el az afganisztáni háború 2001-es megindítása óta, és ennek mintegy fele (vegyünk mély levegőt) közvetlenül a védelmi vállalkozókhoz került.

„Megnyílt a pénzcsap”

A Bush-adminisztráció által terror elleni globális háborúnak elnevezett doktrína olyan politikai légkört teremtett, amelyben minden adva volt a Pentagon költségvetésének bődületes növeléséhez. A szeptember 11-i támadásokat és az afganisztáni inváziót követő első évben a védelmi költségvetés több mint 10%-kal emelkedett – és ez még csak a kezdet volt. A következő évtized folyamán a költségvetés minden egyes évben nőtt – ami példa nélkül álló az amerikai történelemben.

A Pentagon költségvetése 2010-ben érte el a maximumot a második világháború óta: meghaladta a 800 milliárd dollárt, ami lényegesen magasabb, mint amit az ország a fegyveres erőkre költött a koreai vagy a vietnámi háború csúcsán – vagy akár Ronald Reagan elnök sokat dicsőített haderőfejlesztése során az 1980-as években.

A szeptember 11-i támadásokra reagáló új politikai légkörben a költségvetés növelése jóval túlment az Irakban és Afganisztánban vívott háborúkhoz konkrétan kötődő kiadásokon. Ahogy Harry Stonecipher, a Boeing akkori elnökhelyettese fogalmazott a The Wall Street Journalnak 2001 októberében adott interjújában: „Megnyílt a pénzcsap… [A] kongresszus összes olyan tagja, aki nem szavazza meg azokat a pénzeszközöket, amelyekre az ország védelméhez szükségünk van, jövő november után új munkahelyet kereshet.”

Stonecipher jóslata a Pentagon gyorsan emelkedő költségvetéséről helyesnek bizonyult. És időtállónak. A Biden-adminisztráció is tartja magát hozzá: legutóbbi javaslata szerint 2022-ben 753 milliárd dollárt tervez költeni a Pentagonra és a hozzá kapcsolódó védelmi feladatokra – például az Energiaügyi Minisztérium nukleáris robbanófejek fejlesztésére irányuló programjára. A képviselőház és a szenátus fegyveres szolgálatokkal foglalkozó bizottságai sem akarnak lemaradni, ezért a fenti bődületes összegen túl még további 24 milliárd dollárt szavaztak meg.

Több OH-58 D Kiowa Warrior helikopter készül a bevetésre az afganisztáni Dzsalalábádi repülőtéren 2008. február 17-én. (Fotó: George Welcome / US Army / Flickr)

Ki járt jól?

A Pentagon szeptember 11. után megugró költségvetése erősen koncentrált módon oszlott meg. Az összes szerződés több mint egyharmadát mindössze öt nagy fegyvergyártó vállalat kapta meg: a Lockheed Martin, a Boeing, a General Dynamics, a Raytheon és a Northrop Grumman. Csak a 2020-as pénzügyi évben ennek az öt vállalatnak több mint 166 milliárd dollár értékű szerződés jutott.

Hogy ezt a számot perspektívába állíthassuk: a Lockheed Martin által tavaly elnyert 75 milliárd dolláros szerződés értéke több mint másfélszer akkora, mint a Külügyminisztérium és az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala (USAID) teljes együttes 2020-as éves költségvetése (44 milliárd dollár).

Bár a szeptember 11. után megugró katonai kiadásoknak az öt nagy fegyveripari vállalat volt a legfőbb haszonélvezője, másokra is bőven hullott a pénzesőből. Az elmúlt húsz év fejlesztéseiből az olyan logisztikai és építőipari cégek is profitáltak, mint a Kellogg, Brown & Root (KBR) vagy a Bechtel, illetve az olyan fegyveres biztonsági magánvállalatok is, mint a Blackwater vagy a Dyncorp.

A Kongresszusi Kutatószolgálat becslése szerint a különféle vállalkozókkal kötött szerződésekre fordított összeg a 2020-as pénzügyi évben 420 milliárd dollárra nőtt, ami jóval több, mint a Pentagon teljes költségvetésének a fele. A vállalatok mindhárom fenti kategóriában jól kihasználták a „háborús” körülményeket – amelyek között kiemelt szempont a leszállítás gyorsasága, és bevett a kevésbé szigorú felügyelet –, ennek megfelelően túlszámlázták a kormányt, vagy egyenesen csalásokat követtek el.

A legismertebb újjáépítési és logisztikai vállalkozó Irakban és Afganisztánban a Halliburton volt, leányvállalatán, a KBR-en keresztül. Az afganisztáni és az iraki háború kezdetén a Halliburton kapta meg a Pentagon Logisztikai Civil Kiegészítő Programjának (LOGCAP) a szerződéseit.

Ezeknek a meghatározatlan időre szóló megállapodásoknak része volt a terepen lévő csapatokat támogató funkciók koordinálása, beleértve a katonai bázisok felállítását, a felszerelések karbantartását, valamint az élelmezési és mosodai szolgáltatások biztosítását. 2008-ra a vállalat több mint 30 milliárd dollárt kapott ilyen feladatokra.

A Halliburton működése igencsak ellentmondásosnak bizonyult: bűzlött az önszerződésektől és a nyilvánvaló korrupciótól. A katonaságot támogató szolgáltatások privatizálásának elképzelését először az 1990-es évek elején vetette fel Dick Cheney, George H.W. Bush adminisztrációjának védelmi minisztere. A Halliburton kapott szerződést arra, hogy kitalálja, miként valósítható ez meg.

A Halliburton vállalat székhelye Houstonban. (Forrás: Wikipédia)

Aligha lepődik meg az olvasó azon, hogy Cheney a védelmi miniszteri pozíciójából a Halliburton vezérigazgatói székébe ült át – míg 2001-ben George W. Bush alelnöke nem lett. Pályafutása iskolapéldája a Pentagon és a védelmi ipar közötti forgóajtónak – amelyet ma sok kormányzati tisztviselő, tábornok és tengernagy használ – és a vele járó nyilvánvaló összeférhetetlenségnek.

A milliárdos iraki szerződések aláírása után a Halliburton elkezdte vastagon túlszámlázni a Pentagonnak nyújtott alapvető szolgáltatásokat, jóllehet olyan gyatra munkát végzett, hogy azzal még az amerikai katonákat is veszélybe sodorta. De ezzel egyáltalán nem volt egyedül.

Egy évvel az iraki háború megindítása után, 2004-ben állították fel az iraki újjáépítés különleges főfelügyeletét (SIGIR) – azt testületet, amelyet a Kongresszus a pazarlás, a csalások és a visszaélések felszámolásával bízott meg. A SIGIR, valamint az olyan éber kongresszusi képviselők, mint Henry Waxman (Kalifornia demokrata párti képviselője) a túlszámlázás, a hibás kivitelezés és a nyilvánvaló lopás számtalan esetét tárták fel az Irak „újjáépítésében” részt vevő vállalkozók gyakorlatában.

Bizonyára az sem lepi meg az olvasót, hogy csak viszonylag kevés vállalatnak kellett komoly pénzügyi vagy büntetőjogi következményekkel szembe néznie mindazért, amit nyilvánvaló háborús nyerészkedésként lehet csak jellemezni.

Az iraki és afganisztáni háborús szerződéskötésekkel foglalkozó kongresszusi bizottság becslése szerint a pazarlások, csalások és visszaélések összesített értéke a két háborús övezetben már 2011-re 31 és 60 milliárd dollár közötti összegre rúgott.

Jó példa erre az International Oil Trading Company, amely 2,7 milliárd dollár értékű szerződést kapott a Pentagon Védelmi Logisztikai Ügynökségétől (DLA), hogy üzemanyagot biztosítson az amerikai műveletekhez Irakban. A Képviselőház Kormányfelügyeleti és Reformbizottságának elnöke, Henry Waxman által indított vizsgálat azt találta, hogy a cég rutinszerűen túlszámlázta a Pentagonnak az Irakba szállított üzemanyagot, így a 2004 és 2008 közötti időszakban 1,4 milliárd dollár értékben értékesített olajon több mint 200 millió dolláros nyereséget könyvelhetett el.

Ennek az összegnek több mint egyharmada a vállalat tulajdonosának, Harry Sargeant III-nak a zsebébe vándorolt, aki a Republikánus Párt floridai pénzügyi elnöki pozícióját is betöltötte. Waxman a következőképpen foglalta össze a helyzetet: „A dokumentumok azt mutatják, hogy Sargeant úr vállalata hasznot húzott az Egyesült Államok adófizetőiből. Az ő vállalata rendelkezett egyedül engedéllyel arra, hogy Jordánián keresztül szállítson üzemanyagot, úgyhogy megengedhette magának, hogy szélsőségesen magas árakat számítson fel. Soha nem láttam még ilyet.”

Különösen kirívó esete a tragikus emberi következményekkel járó silány munkának, hogy több iraki bázison legalább 18 katonai alkalmazottat ért halálos áramütés 2004 óta. Ez annak a hibás villanyszerelési munkának a következménye volt, amelynek egy részét a KBR és alvállalkozói végezték.

A Pentagon főfelügyelete úgy találta, hogy a terepen lévő parancsnokok „nem gondoskodtak a felújítások… megfelelő elvégzésről, a hadsereg nem állapított meg normákat a feladatokra és a vállalkozókra vonatkozóan, és a KBR nem földelte a létesítményekben beszerelt elektromos berendezéseket.”

Az afgán „újjáépítési” folyamat is hasonlóan bővelkedett csalásban, pazarlásban, visszaélésben. Például az USA által kinevezett gazdasági munkacsoport 43 millió dollárt költött egy olyan benzinkút kiépítésére, amely lényegében a semmi közepén állt, és amelyet soha nem használtak; 150 millió dollárba került az amerikai gazdasági tanácsadók luxus lakónegyede, illetve 3 millió dollárba az afgán rendőrség járőrhajója, amely hasonlóképpen használhatatlannak bizonyult.

Talán a legzavaróbb eset az volt, amikor egy kongresszusi vizsgálat kiderítette, hogy az amerikai és afgán cégek által elnyert szállítási szerződések 2 milliárd dolláros keretének jelentős része a haduraknak és a rendőrségi tisztviselőknek adott kenőpénzként vagy a táliboknak kifizetett védelmi pénzként végezte, hogy a nagy teherautó-konvojok át tudjanak haladni az általuk őrzött területeken. Néha teherautónként 1500 dollárt is fizettek – ami minden egyes 300 kamionból álló konvoj esetén mintegy félmillió dollárt jelent.

2009-ben Hillary Clinton külügyminiszter azt állította, hogy „a tálibok egyik legfontosabb bevételi forrását a védelmi pénzek jelentik” – amelyeket éppen az ilyen szállítási szerződésekből fizettek.

Afgán gyermekek kabátjai egy romos iskolában. (Fotó: ENSZ/ Flickr)

A vállalati profit két évtizedes diadalmenete

A fenti háborúkhoz kapcsolódó vállalati bevételek második forrása a biztonsági magánvállalatokhoz került. Ilyen vállalatok védték esetenként az amerikai létesítményeket és a kritikus infrastruktúrát, például az iraki olajvezetékeket.

A leghírhedtebb természetesen a Blackwater volt. A vállalat több alkalmazottja is részt vett abban a 2007-es mészárlásban, amelyben az USA nagykövetségének konvoját védő amerikai katonák egy zsúfolt kereszteződésben, a bagdadi Niszur téren nyitottak tüzet civilekre, és 17 iraki állampolgárt öltek meg. A támadáshoz kapcsolódó jogi és polgári peres ügyek a Trump-elnökség időszakára is áthúzódtak, mikor is az elnök több elkövetőnek is kegyelmet adott.

A mészárlás nyomán a Blackwater többször is nevet váltott, előbb XE Services-ként, majd Academii-ként működött, végül pedig egy másik magánvállalattal, a Triple Canopy-val olvadt össze.

A Blackwater alapítója, Erik Prince ekkor távozott a vállalattól, de aztán az Egyesült Arab Emírségek oldalán bukkant fel, hogy magánzsoldosokat toborozzon a líbiai polgárháborúba – megsértve az ENSZ fegyverembargóját.

Prince emellett sikertelen ajánlatot tett a Trump-adminisztrációnak egy olyan, magánvállalkozókból álló haderő toborzására, amely az USA afganisztáni hadviselésének gerincét adta volna.

Más feladatok is hárultak magánvállalatokra: a Titan és a CACI International például az iraki foglyok kihallgatását végezte. Mindkét vállalatnak voltak kihallgatói és tolmácsai az iraki Abu Graib börtönben, ahol a foglyokat brutálisan kínozták.

Az iraki és afganisztáni háború előrehaladtával drámaian megnőtt a bevetett személyzet száma, csakúgy, mint a biztonsági és újjáépítési vállalkozók bevétele. A Kongresszusi Kutatószolgálat becslése szerint 2011 márciusára a szerződéses alkalmazottak száma Iránban és Afganisztánban (155 000) meghaladta az amerikai egyenruhás katonai személyzet létszámát (145 000).

2011 augusztusában készült végső jelentésében az iraki és afganisztáni háborús szerződéskötésekkel foglalkozó kongresszusi bizottság még magasabbra tette ezt a számot, amikor azt állította, hogy „a szerződéses vállalkozók teszik ki az amerikai jelenlét több mint felét az iraki és afganisztáni készenléti műveletekben; néha több mint negyedmillió embert is foglalkoztatnak.”

Míg egy olyan fegyveres szerződéses vállalkozó, aki korábban a tengerészgyalogosoknál szolgált, évente akár 200 000 dollárt is meg tudott keresni Irakban, a szerződéses munkaerő kb. háromnegyedét Nepálból, a Fülöp-szigetekről és hasonló országokból érkező emberek, valamint iraki állampolgárok tették ki. Őket rosszul fizették; előfordult, hogy évente mindössze 3000 dollárt kaptak.

A Costs of War (A háború költségei) projekt 2017-es elemzése „borzalmas munkakörülményeket” dokumentált, továbbá az Egyesült Államok által finanszírozott afganisztáni projektekben dolgozó külföldi állampolgárokat ért súlyos emberi jogi visszaéléseket – egyebek között a személyi szabadság megsértését, bérlopást, valamint haláleseteket és személyi sérüléseket a konfliktus sújtotta területeken.

Most, hogy az USA Irakban állomásozó hadereje viszonylag szerény számú fegyveres „tanácsadóra” zsugorodott, Afganisztánból pedig távoztak az amerikai erők, az ilyen szerződéses vállalkozók külföldi ügyfeleket kezdtek keresni.

Például egy amerikai cég – a Blackwater egyik korábbi alkalmazottja által alapított Tier 1 Group – képzett ki négy olyan szaúdi ügynököt, aki részt vett Dzsamál Hasogdzsi, az amerikai állampolgárságú szaúdi újságíró meggyilkolásában. A kiképzést a szaúdi kormány finanszírozta.

Ahogy a The New York Times is megjegyezte a történet nyilvánosságra hozatalakor: „Az ilyen problémák valószínűleg a jövőben is előfordulnak, minthogy az amerikai katonai magánvállalatok egyre inkább a külföldi ügyfelek felé fordulnak, hogy megerősítsék üzleti tevékenységüket, mivel az Egyesült Államok két évtizednyi háborúskodás után leépíti a tengerentúli bevetéseket.”

A „terror elleni háború” két évtizede alatt megugró vállalati profit vizsgálatához még egy tényezőt tekintetbe kell venni. A külföldi fegyverértékesítések is meredeken nőttek ebben az időszakban. Az amerikai fegyverek legnagyobb és legellentmondásosabb piaca az utóbbi időben a Közel-Kelet lett, mindenekelőtt Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek. Ez a két ország részt vesz a Jemenben pusztító háborúban, és a térség más részein is konfliktusokat szít.

Donald Trump verte leginkább nagy dobra a közel-keleti fegyverértékesítéseket, és méltatta azok előnyeit az amerikai gazdaságra. Azonban a fegyvergyártó óriásvállalatok éves átlagban több fegyvert adtak el Szaúd-Arábiának az Obama-adminisztráció idején. Például 2010-ben, három nagy tranzakció keretében összesen több mint 60 milliárd dollárt fizettek harci repülőgépekért, harci helikopterekért, páncélozott járművekért, bombákért, rakétákért és különféle fegyverekért – gyakorlatilag egy egész arzenálért.

A szaúdiak sok ekkor szerzett rendszert használtak a jemeni beavatkozásaikban, amelyek során több ezer civilt öltek meg válogatás nélküli légi csapásokban, illetve abban a blokádban, amely jelentősen hozzájárult eddig közel negyedmillió ember halálához.

Katonai helikopterek köröznek Afganisztánban. (Fotó: Damien Surgeon, Flickr)

Háborús nyerészkedés mindörökké?

A fegyveripari vállalatok túlzott profitjának megfékezéséhez, valamint az amerikai katonai műveleteket támogató magáncégek pazarlásának, csalásainak és visszaéléseinek megelőzéséhez végső soron a háborúra és a háborús előkészületekre fordított összegek csökkentésére lesz szükség. Mindeddig azonban a Pentagon költségvetése egyre csak emelkedik, és egyre több pénz áramlik az öt nagy fegyvergyártó vállalathoz.

Ennek a szembetűnően állandó tendenciának a megváltoztatásához új stratégiára van szükség; olyanra, amelyben nagyobb szerepet kap az amerikai diplomácia, és amely az újonnan felmerülő, illetve tartósan fennálló, nem katonai jellegű biztonsági kihívásokra összpontosít. A „nemzetbiztonságot” újra kell definiálni; nem a Kínával vívott új „hidegháború” szempontjából, hanem az olyan kulcsfontosságú kérdéseket állítva előtérbe, mint a világjárványok és a klímaváltozás.

Ideje véget vetni azoknak a közvetlen és közvetett külföldi katonai beavatkozásoknak, amelyeket az Egyesült Államok Afganisztánban, Irakban, Jemenben, Szíriában, Szomáliában és sok más országban indított az ezredforduló óta. Máskülönben még évtizedekig folytatódik a büntetlenül hatalmas profitot kaszáló fegyveripari vállalatok háborús nyerészkedése.


A cikk eredetileg angol nyelven jelent meg 2021. szeptember 23-án a Consortium News oldalán. Az írás a Center for International Policy intézet számára, illetve a Brown Egyetem Costs of War (A háború költségei) projektje számára készült, Profits of War: Corporate Beneficiaries of the post-9/11 Pentagon Spending Surge (Háborús profit: a Pentagon-kiadások szeptember 11. utáni növekedésének vállalati haszonélvezői) című új jelentésen alapul.

Az írást Piróth Attila fordította.