Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb sztrájkhulláma söpör végig az Egyesült Államokon

A 2021-es évben évtizedek óta nem látott sztrájkhullám söpör végig az Amerikai Egyesült Államokon. Miközben a tőke egyre jövedelmezőbb – és ezt a járvány is alig tudta megtörni – a bérek és munkakörülmények jobbára stagnálnak, ezt pedig egyre kevésbé fogadják el a munkások.

A szakszervezetek népszerűsége is egyre nő: a Reuters összefoglalója szerint társadalomban 68 százalék a szakszervezetek elfogadottsága, ennél legutóbb 1965-ben támogatták többen a munkás érdekképviseleteket.

Mindazonáltal az is beszédes, hogy a szervezett munkásság aránya mindössze 11 százalék, szemben az 1983-as 20 százalékkal. Ez azonban a jelenlegi tendenciák alapján minden bizonnyal változni fog, a fiatal, munkaerőpiacra lépő 18-29 éves körében ugyanis még az össztársadalminál is magasabb, 79 százalék a szakszervezetek elfogadottsága.

Ami nem is csoda. Az Egyesült Államokban az idei évben eddig összesen 254 sztrájkról tud a Cornell Egyetem sztrájkfigyelő projektje, ez csaknem az ötszöröse a 2020-as 54 sztrájknak, de az utolsó, 2019-es járvány előtti békeévinél is többen tették le idén szervezetten a munkát – pedig még alig múlt október közepe.

A sztrájkhullám éppen mostanra erősödik fel. Ahogy Hamilton Nolan, az amerikai rendszerkritikus In These Times magazin munkatársa Guardianen megjelent jegyzetében is írja, ilyen volumenű sztrájkhullámra 40 éve nem volt példa az országban. Ronald Reagan elnök akkor mutatta meg a sztrájkoló légiirányítók kirúgásával, hogy mindenki pótolható, és véleménye szerint azóta nagyjából igaz is volt az a közfelfogás, hogy a munkásság folyamatosan vesztes helyzetben van a tőke erejével szemben.

Liz Shuler, az Egyesült Államok legnagyobb szakszervezeti konföderációjának, az Amerikai Szakszervezeti Konföderáció és Ipari Szervezetek Kongresszusának elnöke szerint a járványhelyzetben tapasztaltak adtak új lendületet a munkás érdekképviseletnek. Mint mondta

„a munkások jobb ajánlatért és jobb életért sztrájkolnak. A pandémia mezítelen valójukban hozta felszínre  a rendszerünk egyenlőtlenségeit, és a dolgozó nép elutasítja, hogy visszatérjenek ócska állásaikba, melyek veszélybe sodorja az egészségüket”.

Az október 5. óta sztrájkoló Kellogg munkásokat képviselő Sütő- és Cukrászipari valamint Dohányipari Munkások és Gabonamolnárok Nemzetközi Szakszervezetének memphisi alelnöke, Kevin Bradshaw sarkosabban fogalmazott. Véleménye szerint

„ami elég az elég. Nem fogadhatjuk el hogy továbbra is csak adjunk a cégnek, ami gazdaságilag rekorhozamokat produkált.”

De a legnagyobb mezőgazdasági gépgyártó, a John Deere traktorgyár tízezernyi sztrájkoló munkása is jobb munkakörülményeket, valamint a profitokból való nagyobb részesedést követel, mint képviselőjük, Mitchell Smith mondta, „nagyobb szeletet a tortából”.

Ez az érzés pedig számos munkásban fogalmazódhatott meg az utóbbi másfél évben látván, hogy számos cég a munkásain spórolt a járvány okozta visszaesés idején, míg a mögöttük álló nagytőke alig szenvedte meg a visszaesést, miközben a „nélkülözhetetlen” – például az élelmiszeriparban dolgozó – munkások nem kapták meg a nekik járó anyagi és erkölcsi megbecsültséget sem.

Robert Reich, a Clinton-kormány munkaügyi minisztere szerint úgy tűnhet, hogy az Egyesült Államokban egy szervezetlen, afféle spontán általános sztrájk zajlik. Reich felhívja a figyelmet arra, hogy miközben a foglalkoztatottság alacsony, az új munkahelyek száma az egekben van, miközben szintén magas a munkájukat otthagyók aránya – miközben az újonnan felvettek száma csökkenő tendenciát mutat.

Az antikapitalista nézetekkel nehezen vádolható politikus szerint a probléma alapvetően a munkahelyekkel van. Véleménye szerint, „a munkások elsősorban azért vonakodnak visszatérni vagy maradni régi munkahelyeiken, mert kiégtek. Néhányan korai nyugdíjba mentek. Mások egyéb megoldásokat találtak, minthogy gyűlöletes munkákat végezzenek. Sokan egyszerűen nem akarnak visszatérni gerinctörő vagy agyrohasztó, rosszul fizetett, szar munkáikhoz.”

A volt miniszter a fentiek miatt hamisnak tartja a fősodrú sajtóban elterjedt értelmezést, miszerint munkaerőhiány lenne – nem munkaerőhiány van ugyanis, hanem a munkáltatók nem ajánlanak elfogadható fizetést és munkakörülményeket a munkásoknak.

Ezt egy júliusi kutatással is alátámasztja, ami szerint az Egyesült Államokban a dolgozók 95 százaléka ott akarja hagyni a munkahelyét, elsődleges okuk pedig a kiégés. Említi ugyanakkor azon faktorokat, melyeket évtizedekkel ezelőtt is problémaként jelöltek meg a munkások, azóta pedig véleménye szerint csak súlyosbodtak: az alacsony bérek, a kevés juttatás, a veszélyes körülmények, a hosszú, vagy megjósolhatatlanul eloszló munkaórák – miközben a munkáltatók rosszul és tiszteletlenül bánnak a dolgozóikkal.

Noha jelenleg a tengerentúli elemzők szerint a világ legerősebb gazdaságában a dolgozóknak évtizedek óta nem látott lehetőségük van hogy jobb pozíciót harcoljanak ki a tőkével szemben, ez a lehetőség törékeny. Ahogy az In These Times elemzője rávilágít, kérészéletű lehet az ellenállás, és mindössze csekély hasznot hajthat a munkásság számára, amennyiben nem szerveződik.

Véleménye szerint akkor lehet tartós eredményeket elérni, ha a szakszervezetek növelik tagságukat, hogy a munkásság koordináltabban tudjon fellépni a tőke ellen. Amennyiben ez nem történik meg most, mikor nagyobb lehetőség kínálkozik rá mint az elmúlt évtizedekben bármikor, úgy a jelenlegi sztrájkhullám aligha lesz több múló látványosságnál.