Zajlik éppen – kiugró érdeklődés mellett – az ellenzéki előválasztás második fordulója, aminek első köre némiképp meglepő eredménnyel zárult: az egyéni jelöltek versenyében második legtöbb szavazatot kapó Momentum miniszterelnök-jelöltje, Fekete-Győr András minden előzetes várakozást alulmúlóan szerepelt; az egyik legnépszerűbb ellenzéki párt, az egyéni jelöltek szintjén jól szereplő Jobbik elnöke, Jakab Péter be sem került a második fordulóba; a DK jelöltje (ha nem is nagy meglepetésre, de azért elég sok érzelmet kiváltva) végzett az első helyen; Budapest főpolgármestere, Karácsony Gergely ugyan második lett, de még a fővárosi eredménye sem meggyőző, nemhogy a vidéki; miközben az MMM jelöltje, Márki-Zay Péter minden várakozás ellenére nem csak bekerült a második körbe, de rábírta az MSZP-Párbeszéd-LMP jelöltjét a visszalépésre.
Nem csoda, ha a második forduló előtti hét igazán drámaira sikeredett: Fekete-Győr elbukta a pártján belüli bizalmi szavazást, ezzel egy öt és fél éves korszak ért véget egy öt és féléves párt történetében; Karácsony több napos, kétségbeesett vergődésnek tűnő egyeztetés és ide-oda hajló kijelentések után visszalépett, s Márki-Zay támogatására szólított fel, miközben még saját pártja politikusai közül is többen inkább Dobrev Klára mellé álltak; más pártok pedig, nem is tagadva csalódottságukat, jobb híján semleges álláspontra helyezkedve a majdani győztes mellett fejezték ki támogatásukat, akárki legyen is majd az.
Karácsony visszalépése és Márki-Zay mellé állása két szempontból is számottevő kihívást jelent minden baloldalinak. Egyrészt rávilágít annak a koalíciónak a zavarbaejtő sokféleségére, amely eddig mögötte sorakozott fel, másrészt elgondolkodtatja az embert a baloldali politika jövőjéről.
Nem minden ok nélkül lehet mégis azt mondani, hogy Karácsony visszalépése korántsem olyan drámai, mint abban a bizonyos egy hétben tűnt. A politikus, akinek karrierjét a jó ütemérzékű, nem mindig szépnek látszó, de hosszabb távon mind személyes karrierje, mind a magyar politikai trendek szempontjából beigazolódó irányváltások jellemzik, és akinek ezeket az irányváltásait általában megbocsáthatóvá teszi személyes vonzereje, ismét csak azt tette, amit szokott.
Pont, mint amikor az LMP mellé állt, amikor a technikai koalíciót felvetette, amikor a Párbeszédet létrehozta és az Együtt mellé állt, amikor az Együtt párttal való együttműködést felmondta az MSZP kedvéért, amikor Tóth Csabát támogatta vagy amikor egy drámai pillanatban kirúgta a sámlit Tóth karrierje alól. Hogy emiatt sokan érezhetik cserbenhagyva magukat, joggal, nem biztos, hogy kizárja, hogy Márki-Zay mellé állása igazolható legyen és nem csak a saját karrierje szempontjából.
Másfelől az is igaz, hogy a Karácsony nélkül maradt baloldal elég nehéz választás elé került. A DK és Dobrev Klára meglehetősen nehezen elfogadható sokak számára stratégiai (pl. hogy a Fidesz könnyen fogja tudni támadni), mások számára őszinte motivációk alapján (pl. mert nem vonzza őket a DK programja). Márki-Zay mellé pedig hiába áll be most Karácsony, valamint néhány baloldali és liberális, kicsit nehéz elhinni a hódmezővásárhelyi politikusról, személyes hitvallását ismerve, hogy a baloldal számára vonzó alternatívát tudna kínálni. Nem csodálom, hogy néhányan a távolmaradásban gondolkodnak, mások pedig zavartan vakargatják a fejüket.
Igaz, nem kevesen a drámai fordulatoktól fellelkesülten hagyják sodortatni magukat az eseményekkel, és foglalnak állást egyik vagy másik jelölt mellett.
Számomra, amellett, hogy örülök, ha minél többen mennek el szavazni – mert aki most nem szavaz, az elhárítja magától a cselekvés és a tévedés lehetőségével járó felelősséget is –, a két jelölt mellett elhangzó érvek szenvedélyesen eltúlzottaknak tűnnek.
És ez nem azért baj, mintha a politikában nem lenne helye a szenvedélyeknek, hanem azért, mert részben arra is utalnak, hogy túl kevés információval rendelkezünk (az apró részletek felerősítése számomra legalábbis ezt sugallja), részben pedig azt mutatják, hogy kénytelenek vagyunk projekciós felületekként kezelni a megmaradt két jelöltet.
A DK jelöltjében a baloldali liberálisok egy része, s általában a hagyományosabb, mérsékeltebb, pártelvű politizálást kiszámíthatóbbnak érzők ismerhetnek a saját reményeikre és félelmeikre, ha nagyon akarnak; míg Márki-Zayban a pártokat félretevő, mozgalmi, populista vagy felfordulással járó, karneváli politizálásra fogékonyabbak fedezhetnek fel vonzó elemeket. Eközben mind Dobrev, mind Márki-Zay vannak annyira idioszinkratikusak, hogy azok is találhatnak mellettük érveket, akik a DK-ban éppen politikai innovációt, radikalizmust vélnek felfedezni, Márki-Zay mozgalmában meg mérsékletet.
A szokottnál valamivel baloldalibb liberálisként nekem voltaképp mindegy, melyikük nyer, amíg az ellenzéki koordináció nem esik szét. Annál is inkább, mert a bizalmam a Karácsony vezette koalícióban – amely egyszerre volt a régi, rendszerváltó baloldali, különféle árnyalatú zöld és újonnan szerveződő, fiatal baloldali erők, s emellett baloldali liberális szavazók lehetetlen szövetsége – éppannyira vágyaim érvekkel ugyan megtámogatható, de végső soron irracionális rávetítésén alapult, mint azoké, akik ma Dobrev vagy Márki-Zay felé tájékozódnak.
Máig úgy gondolom, hogy ennek a lehetetlen szövetségnek volt értelme. Pontosabban: benne rejlett egy új politikai irány lehetősége, amely egy rendszerváltás és egy arányosabb választási rendszer esetén stabilan megkapaszkodhatott volna a magyar politikában.
De nem így lett. S így óhatatlanul felmerül a kérdés: hogyan tovább?
Aligha tőlem kell tanácsot kapnia ennek a szövetségnek, hogy ki mit tegyen. Annál kevésbé, mivel a magamfajta liberálisok nem is igen voltak képviseltetve benne szervezetileg, legfeljebb szavazóként, s nekik a Momentum eddig is komoly, igaz, az ízlésüknél talán valamivel jobboldalibb alternatívát kínált. Az ebben a szövetségben maradt politikusokat eleve nem féltem: majd mennek, amerre látják a fényt az alagút végén. A különféle szavazók is mennek utánuk vagy a maguk feje után.
Biztos lesznek szervezetek, amelyek megroppannak, összeomlanak vagy beleolvadnak a választások után valami másba. Félek, ez a vörös-piros-zöld(-halványkék) szövetség túl nagy ütést kapott, hogy ebben a formában túléljen, de jós nem vagyok. Az meg ugyanannyira közhelyes, mint amennyire igaz, hogy a 2022-es választási kampány eseményei meg az eredmények majd úgyis lezárnak bizonyos utakat, másokat meg megnyitnak: az élet nem fog megállni ezen politikai erők és szavazóik számára. De addig is, Karácsony után és halottak napja előtt, itt marad velünk egy nem éppen kellemes és mindenképpen feldolgozásra váró tapasztalat.
