Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

(Osztály)harc egy városért: dzsentrifikációs helyzetjelentés Berlinből

A szövetségi, tartományi és helyhatósági választások mellett valami érdekes is történt két hete vasárnap Berlinben, melynek jelentősége a rendszerkritikus politika szempontjából talán nagyobb is annál, hogy ki lesz a következő német kancellár vagy berlini polgármester.

Hatalmas politikai diadalt aratott ugyanis a dzsentrifikáció és a városi tér kommodifikációja ellen küzdő lakhatási mozgalom. A szintén vasárnap szervezett berlini helyi népszavazáson a választók jelentős többsége igennel szavazott arra, hogy a város vegyen közösségi tulajdonba minden olyan lakást, mely a 3000-nél több lakással rendelkező cég tulajdona, annak érdekében, hogy gátat szabjon a helyi emberek megfizethető lakhatását veszélyeztető ingatlanspekulációnak. Ez a gyakorlatban több százezer lakást jelent, amelynek birtokában a város már komoly befolyást tudna szerezni a helyi bérlakáspiacon, és a Berlinnél jóval gazdagabb Bécshez hasonlóan hozzásegíthetné a város lakóit a megfizethető lakhatáshoz.

Bár a többség akaratának érvényre juttatása elé még számtalan akadályt gördíthet az ellenérdekelt társadalmi osztály, a győztes népszavazás ténye önmagában hatalmas politikai fegyvertény. Fontos előzmény, hogy az utóbbi évben különös intenzitásra kapcsolt a köztérért folytatott küzdelem a helyi közösségek és a mindent és mindenkit önmagává formáló tőke érdekei között.

Csak az elmúlt év során több autonóm lakhatási projekt és közösségi tér esett áldozatul az állami és tőkés nyomulásnak, és sok berlini lakost a szabályozott és szabályozatlan lakbér közötti különbözet visszamenőleges visszafizetésére kötelezett, hogy az alkotmánybíróság megsemmisítette a berlini kormány által bevezetett lakbérszabályozást (Mietendeckel). A kilakoltatásokat több ezres, a karlsruhei döntést több tízezres tüntetések követték, melyek többször a tüntetők és az állam verőemberei közötti fizikai konfrontációba torkolltak. Ez az elkeseredett hangulat azonban nagy lendületet adott a kisajátítási népszavazásnak, melyben sokan az utolsó esélyt látták annak a megakadályozására, hogy a német főváros is a mára megfizethetetlenné vált Párizs, London vagy San Francisco sorsára jusson.

Új Babilon

Berlin politikailag és kulturálisan különleges karakterét többek között annak köszönheti, hogy egy egyedi történelmi helyzet lehetővé tette olyan enklávék létrejöttét, ahová nem, vagy csak korlátozott mértékben érnek el az állam és a tőke polipcsápjai.

Ezek az enklávék a kulturális konformizmusnak és homogenizációnak is részben gátat szabtak, valamint bázisul szolgáltak radikális politikai szubkultúráknak. Egyes volt nyugat-berlini kerületek, mindenekelőtt Kreuzberg, már a fal leomlása előtt jelentős központjai voltak különböző ellenkulturális, illetve baloldali radikális mozgalmaknak (pl. autonómok). Többek között azért, mert az itt lakók mentesültek az NSZK többi részén kötelező sorkatonai szolgálat alól, így a környék mágnesként vonzotta azokat, akik világnézeti okokból nem kívántak a „posztnáci” Németország katonai egyenruhájába bújni.

Az újraegyesítést követő kaotikus időszakban rengeteg épület állt gazdátlanul a városközpontban, és ez példátlan lehetőséget adott a legkülönbözőbb csoportoknak arra hogy a rendelkezésre álló tereket képzőművészeti, zenei, politikai, szexuális és egyéb jellegű kísérletezésre használják anélkül, hogy a tevékenységek profitábilitásának hiánya ellehetetlenítené a létezésüket. Az ekkor még kifejezetten alacsony lakhatási költségek különösen vonzóvá tették a várost fiatal művészeknek, zenészeknek, valamint a gazdag kapitalista nagyvárosokra jellemző konformizmust és represszív urbanizmust nehezen viselő egyéneknek és közösségeknek.

Egy kisebb világtörténeti csodának köszönhetően röpke másfél évtizedre futurisztikus épületek helyett lerozzant múlt századiak között ugyan, de megvalósult több elem a Szituacionista Internacionálé egykori tagjának, Constant Nieuwenhuysnak az álmából egy olyan városról, amelyben a játékos és kreatív egyén külső céloknak (pl. a piacnak) való alárendeltség nélkül, a tevékenységért magáért végezhet számára tetszetős, örömteli vagy alkotó tevékenységet. Egyszerűbben fogalmazva: a város teret adott a játéknak.

Ebből az időszakból származik többek között Berlin azóta hatalmas üzletté vált, de mégis veszélyeztetett elektronikus zenei szcénája; akárcsak a szexualitás szabad megélését biztosítani hivatott, utólag szintén eliparosodott terek. Valamint ekkor jött létre az azóta kilakoltatott és luxuslakóparkká alakított kulturális központ, a , vagy a mai napig a létéért küzdő baloldali autonóm közösség, a „Köpi”.

Kunsthaus Tacheles, Oranienburger Str., Berlin, Fotó: De-okin (talk) / Wikipedia.

A házfoglaló mozgalom fontos szerepet játszott ennek a különleges városi atmoszférának a kialakulásában, a mozgalom hanyatlása pedig része a folyamatnak, amelynek vége a megfizethetetlen és kulturálisan homogén város. Ez a folyamat persze szinte minden nagyvárosban megfigyelhető, de

a berlini folyamatok a világviszonylatban is jelentős ellenkulturális szcéna és amiatt olyan figyelemre méltóak, mert a helyi közösségek, bár harcuk vesztésre áll, különösen elszántan és szervezetten veszik fel a harcot az ingatlanspekulánsok, a techbárók és a német állam nyilvánvaló erőfölényével szemben.

Sajnos Berlint éppen az sodorta veszélybe, aminek egyedülálló karakterét köszönheti. A „szegény, de szexi” város hírneve sajnos hozzájárul ezen „szexiség” felszámolásához azáltal, hogy már nem csak a szabad hétköznapokra vágyó emigránsokat vonzza, hanem a város hírnevét aprópénzre váltó spekulánsokat és a magukat fiatalosnak és szexinek képzelő techcégeket is, melyek valamiért minden városban összegraffitizett falak között akarják babzsákfotelekből építeni a digitális feudalizmust.

Az alternatív közösségeknek otthont adó épületeknek hamar akadt gazdája, amint a tőke marketinglehetőségként és nem problémaként kezdett tekinteni az időközben megszelídített vagy elnyomott ellenkultúrákra. Ezzel egy időben megindultak a gyakran kifejezetten egy-egy kilakoltatás okán Bajorországból vagy Észak-Rajna-Vesztfáliából mozgósított egyenruhások a berlini baloldali lakóközösségek otthonai felé.

Miközben ezeket a sorokat egy athéni kávézó teraszán gépelem, az utca túloldalán ismerős látvány: egy politikai plakátokkal és graffitivel burkolt homlokzatú épület ablakai hiányoznak, teraszairól félig leszaggatott, feltehetően politikai üzeneteket tartalmazó molinók lógnak cafatokban. Úgy tűnik, itt járt a görög rendőrség. Hiába, a város totális kommodifikációja elől nem lehet sem hová bújni, sem hová emigrálni. Világszerte az utolsó zavaró foltokat törli le magáról éppen a kapitalista nagyváros. Úgy tűnik mindegy, hogy Budapest, Berlin vagy Athén, Karigeri vagy Rot-Rot-Grün, különböző gyorsasággal haladnak ugyan, és hol gyengébb, hol erősebb az ellenállás, de a történelem a Londonra jellemző totális kommodifikáció, homogenizáció[1] és kontroll felé lejt.

Ilyen volt a Kunsthaus Tacheles:

Ilyen lett:

Autonóm terek végveszélyben: Kilakoltatási hullám

Lassan egy éve történt, hogy a nyirkos, hideg idő ellenére sétára szántam el magam Berlinben. Friedrichshain északi részén, a Rigaer Straße és a Liebigstraße sarkán különös látvány fogadott. Egy tarka graffitivel díszített háztömb magas kerítéssel volt körbevéve, az ablakait kiszedték, és elviselhetetlen zajt keltett, ahogy valakik bútorokat hajigáltak az utcára a negyedik emeletről.

A rögtönzött kerítés körül kisebb kíváncsi tömeg verődött össze, egy elhaladó kerékpáros pedig olyan lazasággal mutatta fel a középső ujját a házat épp kiürítő munkásoknak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna így tennie. A falat különböző feliratok díszítették. Többek között „Wir sind nicht kauflich”: ‘Nem vagyunk megvásárolhatóak’; illetve „Feminism is a call to arms”: ‘A feminizmus fegyverbe szólít’. A homlokzaton egy óriási szivárványszínű símaszkot ábrázoló molinó volt kifeszítve.

A Liebigstraße 34 alatti épület – lakóinak hatalmas rendőri erőket igénybe vevő tavaly októberi kilakoltatásáig – a berlini baloldali ellenkultúra egyik szimbólumának számító anarcha-queer-feminista lakóközösségnek adott otthont, és az egyre fogyatkozó foglalt házak egyike volt. A lakóközösség egy úgynevezett „biztonságos tér” volt a patriarchátus miatt hátrányt szenvedők számára, akik szerintük a nők, a leszbikusok, az interszexek, a nem bináris identitásúak, valamint a transzneműek. Tehát a házban nem lakhattak cisznemű (azaz a biológiai nemükkel megegyező nemi identitású) férfiak.

Liebigstraße 34. Fotó: St. Krug – Eigenes Werk. / Wikipedia.

Az épület évek óta egy szélsőjobboldali kapcsolatokkal is rendelkező ingatlanmágnás tulajdona, akinek több ezer lakásból álló birodalma van a fővárosban, és többek között arról hírhedt, hogy kifejezetten vadászik a baloldali lakóközösségekre. Bár a ház lakói három évtizede laktak a kulturális programoknak is otthont adó épületben,

a Szövetségi Köztársaság hatályos törvényeinek értelmében a szóban forgó pénzeszsák, aki talán sosem járt a szóban forgó házban, valami elképzelt metafizikai viszonyba került az épülettel (értsd: az „övé”), amelynek alapján jogot formál annak sorsáról való rendelkezésre. Mintha ez felülírhatná a tényt, hogy az épület történetesen ötven embernek évtizedek óta az otthona.

A városban, amelyben korábban számos dekommodifikált, autonóm tér létesült, most egy újabb fontos projekt esett áldozatul a tőkés érdekeket szolgáló állami erőszaknak. A „Liebig 34” lakói és a velük szolidáris városlakók azonban nem adták harc nélkül a szimbolikus jelentőséggel bíró házat. A kilakoltatást, melyben több ezer rendőr és több helikopter is részt vett, persze nem tudták megállítani, de komoly akadályokat gördítettek elébe.

A ház kiürítését megelőző és azt követő hol békés, hol harcokba torkolló tüntetéseken több ezren vettek részt, de voltak, akik ennél is messzebb mentek. A lakók elbarikádozták magukat az épületben, miközben a szomszédok egy része serpenyőkkel keltett zajt, és tudatta nemtetszését az intézkedő rendőrökkel. Egy magát anarcha-feminista sejtként azonosító csoport felgyújtotta a Berlin körül futó vasúti körpálya (Ringbahn) kábeleit, ami egy egész héten át komoly fennakadásokat okozott a tömegközlekedésben; tettüket a „kapitalista patriarchátus” elleni akciónak nevezték.

A kilakoltatás napját elhúzódó tüntetéssorozat előzte meg, az az követő éjszaka pedig zavargás tört ki a nagyrészt tehetős lakóknak és techcégeknek otthont adó belvárosban, értékes autókat gyújtottak fel, kirakatokat törtek be. A néhány ezres tömeg, melynek magját egy jól szervezett „Fekete blokk” alkotta, egyrészt tudatosan és határozottan utasította el a létező társadalom hatalmi struktúráit és intézményeit (pl. kapitalizmus, patriarchátus, a német állam). Másrészt meg volt bennük az elszántság az utóbbiak fizikai manifesztumaival (pl. rendőrautó és kirakatok) szembeni, ugyan szimbolikus, de mégis fizikai konfrontációra.

A tömeg a német nacionalizmus (sőt a német nemzeti lét) kérlelhetetlen elutasításának is hangot adott. A „német egység napja” után egy héttel Berlin belvárosában felzúgott a „Nie wieder Deutschland”, azaz „Soha többé Németországot” rigmus, mely három évtizeddel korábban az ország újraegyesítése ellen tiltakozó nyugat-német baloldali csoportok jelmondata volt. A demonstráción népszerűek voltak ezen kívül még a „Kein Gott! Kein Staat! Kein Patriarchat!” (Se isten, se állam, se patriarchátus!”) valamint a „Yuppieschweine raus aus den Kiezen!” (Yuppie disznók, takarodjatok a környékeinkről!) szlogenek is.

A tiltakozási hullám persze sokkal többről szólt, mint a szóban forgó épület és az ott lakó közösség sorsa. Hiszen a Liebig 34 is sokkal többről szólt önmagánál: párszáz négyzetméteren létrehozott egy kis szigetet, mely kívül állt a mindent és mindenkit áruvá tevő társadalmon, és ezáltal bizonyította, hogy igenis lehet másképp. A Liebig 34 és a hozzá hasonló alternatív terek tőkés érdekekből történő elpusztítása tehát nem csupán szimpla kilakoltatásként, de a tőke szempontjából stratégiai jelentőségű 21. századi bekerítésekként is értelmezhető.

Ugyan a kilakoltatás közvetlen oka a tulajdonos kapzsisága, az egész tőkés rendszer védelme szempontjából fontos az olyan kis közösségek eltiprása, amelyek helyi szinten a létező társadalom logikájába nem illeszkedő alternatív valóságokat hoznak létre.

Ezért vezényelnek irdatlan mennyiségű rendőrt a Rigaer Straßera vagy épp az athéni Exarchiába, még akkor is, ha nem elképzelhetetlen, hogy egy kisebb hadsereget és több helikoptert több száz kilométerről ideszállítani több pénzbe kerül, mint a szóban forgó ház értéke. Nem véletlen az sem, hogy a német állam verőembereinek ilyen mértékű mobilizációjára nem akkor került sor, amikor a magyar szélsőjobb szentkorona fetisiszta szekciójára emlékeztető Reichsbürgerek (birodalmi állampolgárok) tüntetése kis híján a Bundestag épületének ostromába torkollott. Hanem akkor, amikor egy jobb világ magvait helyi szinten elvető kis közösség otthonát kellett szétrombolni.

A tőkés úthenger persze nem állt meg a Liebig 34-nél. Áldozatul esett neki még több autonóm közösségi tér, mint például a Syndikat és a Meuterei, és friss hír, hogy veszélyben a legjelentősebb még megmaradt lakhatási projekt, a Köpenickerstraßén található „Köpi” is. Október 15-én ugyanis nagy valószínűséggel kilakoltatják az ellenkulturális komplexumhoz tartozó lakókocsiparkot.

Tech brók és tech bárók: A rollereiteknek a Landwehrkanal fenekén és nem a bicikliút közepén van a helyük!

A Berlin egyes belső kerületeire jellemző kulturális pezsgés sajnos olyan folyamatoknak is motorjává vált, amelyek éppen ezt az atmoszférát veszélyeztetik. A kapitalizmus mai szakasza ugyanis kitermelte az eddig ismertek közül talán legirritálóbb kulturális jegyeket felvonultató vállalatokat, jelesül a „fiatalos és szexi” startupot. Illetve az ezekből megfelelő mennyiségű kockázati tőke elégetése és a piaci részesedés antikompetitív felvásárlása árán kinőtt digitális monopóliumot.

Míg a „tradicionálisabb” könyvelő, könyvvizsgáló, üzleti tanácsadó, biztosító és egyéb nagyvállalatok tisztában vannak parazita és unalmas mibenlétükkel, és ennek jegyében a berlini ellenkultúrától biztonságos távolban, például Charlottenburgban, vagy a befektetési bankok esetében Frankfurtban tartják szürke öltönybe bújtatott alkalmazottaikat, a tech bro elhiszi magáról, hogy forradalmasítja a forradalmasítandót. És ezért nem tudja megállni, hogy ne ott legyen, ahol a „menő” dolgok történnek.

Berlin esetében ez azt jelenti, hogy a gazdag szüleik pénzét égető gyerekektől a Charles Dickens és egyes Black Mirror epizódok világait ötvöző Amazonig az összes fiatalos és szexi vállalat és vállalkozó ott akarja ebédszünetre küldeni a túlfizetett programozóit, ahol a balos, queer, migrációs hátterű és egyéb lakók eddig, köszönik szépen, megvoltak nélkülük. És eszük ágában sincs tovább állni, pedig félő, hogy az otthonaik megfizethetetlenné válnak számukra az egyre növekvő lakbérek miatt. A beköltöző gazdagokkal persze nem csak az a baj, hogy felüllicitálják a helyi lakókat a bérlakáspiacon. Arra is erős hajlamot mutatnak, hogy beköltözzenek egy bohém negyedbe, majd miután konstatálták, hogy a környék menősége bizony zajjal jár, rendőrt hívnak mindenre és mindenkire, aki nyugodt álmukat zavarni merészeli.

Berlin lakossága, bár vesztésre áll, eddig komoly ellenállást fejtett ki a városuk techvállalatok általi gyarmatosítása ellen. 2018-ban például a helyi lakók jól szervezett ellenállása sikeresen tántorította el a Google-t attól, hogy egy új campust nyisson Kreuzbergben. Sajnos ezzel szemben az Amazon által Friedrichshainban építtetett felhőkarcoló elleni tüntetéshullám nem tudta elérni a célját. A több queer és ellenkulturális intézmény közvetlen szomszédságában épülő torony előreláthatóan 2024-re készül majd el, és örökre átformája a környék karakterét.

Az Amzon tervezett épülete. Reklámfotó. Forrás.

Lakbérszabályozás

Az utóbbi évtizedekben egyre növekvő lakáshiány és az ezzel járó lakbéremelkedés komoly társadalmi feszültségekhez vezettek a városban, és mivel a lakók döntő többsége bérli a lakást, amiben él, a helyzet komoly politikai nyomást helyezett a városvezetésre. Miután az utóbbi tíz évben több mint 100%-kal növekedtek az albérletárak, a szociáldemokraták, a Die Linke (Baloldal), és a Zöldek koalíciójából álló „vörös-vörös-zöld” városvezetés úgy döntött, hogy öt évre gyakorlatilag befagyasztja a lakbéreket a 2019-es árakon.

Ezen felül a szabályozás megtiltotta, hogy új bérlőktől többet kérjenek, mint az előzőtől, sőt, illegálisan magas lakbérek esetén a bérlő visszamenőlegesen visszaperelhette a legális és az illegális lakbér közötti különbözetet. Sok bérlő fellélegezhetett a hír hallatán, bár maga a városvezetés is belátta, hogy ez a lépés csupán ideiglenes tűzoltásra elegendő, és új lakások építése nélkül nem kezelhető a fennálló hiány.

Idén áprilisban hidegzuhanyként ért sok berlini bérlőt a hír, hogy a német alkotmánybíróság megsemmisítette a tartományi jogkörrel rendelkező város által bevezetett lakbérszabályozást. Ez nem csak több százezer ember lakbérének azonnali hatályú, jelentős emelkedését vonta maga után, de azt is, hogy sokaknak félévre visszamenőleg vissza kellett fizetni a különbözetet. A döntés óriási felháborodást váltott ki, ami nem csupán tüntetésekben nyilvánult meg, hanem nagy lendületet adott egy népszavazási kezdeményezéshez, amelyhez épp akkor kezdték meg az aláírásgyűjtést, amikor a karlsruhei döntés született.

Az utolsó remény: közösségi tulajdon

Egy civil népszavazási kezdeményezés, a Deutsche Wohnen & CO Enteignen azt kívánta elérni, hogy Berlin vegye közösségi tulajdonba a 3000-nél több lakóingatlant birtokló cégek ingatlanvagyonát[2]. Az ilyen kisajátításra a német alaptörvény lehetőséget kínál, de a városnak sajnos kompenzálnia kell a tulajdonosokat.


Ennek ellenére nem fér kétség a lépés gazdasági megvalósíthatóságához, hiszen a város az erre a célra felvett hitelt részben vagy egészben a befolyó lakbérekből tudná finanszírozni. Ez a gyakorlatban 12 céget és a teljes, másfél milliós lakásállományból 243 000 lakást érint. A kezdeményezés nevét a legnagyobb ingatlanspekuláns, a többek között részben a Blackrock és a JP Morgan tulajdonában álló Deutsche Wohnen adta, mely az utóbbi évtizedben sikeresen tette rá a kezét a korábban fillérekért elkótyavetyélt NDK-s ingatlanvagyon jelentős részére.

A kezdeményezés, a két héttel ezelőtti választásokon leszereplő Die Linkével ellentétben sikeresen tudta becsatornázni a bérlakáspiaccal kapcsolatos felgyülemlett elégedetlenséget. Már az aláírásgyűjtési szakaszban rekordot döntöttek: a város történetében soha nem írtak még ennyien alá népszavazási kezdeményezést. Az önkormányzati, tartományi és szövetségi választásokkal egy időben tartott népszavazáson a választók jelentős többsége (56,4% igen, 39% nem) az ingatlanok közösségi tulajdonba vétele mellett voksolt.

És most ki fog minket elárulni?

A sikeres népszavazás ellenére nem borítékolható a választói akarat végrehajtása. Sajnos az eredmény nem kötelezi a városvezetést annak végrehajtására, bár az igen arányú győzelmét nehéz lesz ignorálni. Sok múlhat azon, hogy milyen koalíció veszi át a város irányítását a következő hónapokban. Míg a zöldek és a baloldal támogatták a kezdeményezést, a választást az álbaloldali SPD kétszer is plágiumbotrányba keveredett rend- és autópárti jelöltje, Franziska Giffey nyerte, aki a választás előtt „vörös vonalnak” nevezte a kisajátítást.

Bár az eredmény hallatán már azt nyilatkozta, hogy tiszteletben fogja tartani a választói akaratot, előrelátható, hogy minden lehetséges eszközt meg fog ragadni annak érdekében, hogy valami módon szabotálja azt. Bár a jelenlegi vörös-vörös-zöld koalíció fenntartása az egyik legesélyesebb forgatókönyv, más koalíciós opciók is lehetségesek, melyek esetén komoly kétségek merülnek fel, nem csak a népszavazás eredményének végrehajtását, de bármilyen komoly lakáspiaci beavatkozást illetőleg.

Az elmúlt év dzsentrifikációellenes baloldali megmozdulásainak volt egy komoly vakfoltja. Míg a tőkével összejátszó állami erőszak több jelentős ellenkulturális teret szétrombolt, a pandémiára hivatkozva bevezetett korlátozásoknak feltehetően több ezer sarki kocsma, klub, zöldséges, vizipipázó, kisbolt, büfé és egyéb az utcafrontra néző kisvállalkozás eshetett áldozatul, anélkül, hogy komoly szolidaritásra számíthattak volna balról. E kispolgári kézben lévő vállalkozások helyét feltehetően tőkeerősebb szereplők fogják átvenni, ami tovább gyorsítja majd a város kiüresedését.

A berlini baloldali közeg teljesen képtelen volt érdemi kritikát megfogalmazni a Covidra hivatkozva felerősített állami és rendőri basáskodással szemben, azon túl, hogy néha ellentüntetéseket szervezett az összeesküvés-hívő szélsőjobbal szemben.

Ez már csak azért is sajnálatos, mert így sokak teljesen jogos elégedetlenségét csupán az ezoterikus hippiktől a konkrét nácikig terjedő „Querdenker” szivárványkoalíció tudta becsatornázni. És nem maradt tér a járványkezelés autoriter túlkapásaival szembeni értelmes és szolidáris ellenállásra.

Mindent egybevetve, bár továbbra is bizonytalan a berlini lakhatási mozgalom jövője, a várost érdemes szemmel tartani, hiszen olyan folyamatok játszódnak le itt, nagyon nagy tétekkel és nagyon látványosan, amelyek a világ számos más pontján is érzékelhetőek. Bár egyenlőre nincs ismert példája a fentebb felvázolt folyamat visszafordításának, az ezzel kapcsolatos politikai küzdelem jelentősége túlmutat önmagán, hiszen az ilyen helyi konfliktusok hajlamosak pici repedéseket okozni a létező társadalom totális hegemóniáján, valamint helyi szinten láthatóvá és közérthetővé tenni a kapitalizmus megannyi ellentmondását. Többek között azokat, amelyek a használati érték és csereérték, illetve érték és értékek között húzódnak.

A kilakoltatásokkal szembeni ellenállás ezen felül láthatóvá teszi azt a fizikai erőszakot, melyről a hétköznapokban nem veszünk tudomást, annak ellenére sem, hogy éppen folyamatos fenyegetése az, ami fenntartja a hétköznapok „szürke”, más szóval alávetettségben élt mivoltát.

[1] – A figyelmes olvasóban talán felmerülhet, hogy miféle homogenizációról beszélek én annak a Londonnak a vonatkozásában, amely talán a világ legmultikulturálisabb városa, és ahol a muzulmán polgármester rendszeresen beszédet mond a melegfelvonuláson. Ez persze igaz, ugyanakkor az az érzésem, hogy Londonban talán éppen a totális kommodifikáció az, ami miatt olajozottabban működik a multikulturalizmus, mint például Franciaországban. Egy totálisan kommodifikált városi térben ugyanis felszínessé válnak az etnikai, vallási, étrendbeli, ruházkodási és egyéb szokások, és előtérbe kerül egy valóban univerzalista kulturális elem: az absztrakt érték kultusza.

Más szóval: feloldja a prekapitalista identitások okozta feszültséget az a tény, hogy mindannyian ugyanazt a bálványt táncoljuk körbe, ki turbánban, ki csadorban, ki szegecselt bőrhámmal a mellkasán. Marx például így ír a kapitalizmus részben felszabadító tendenciájáról: Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.”

Ez nem jó és nem rossz. Ez van. Ugyanakkor talán részben magyarázatot ad két első ránézésre nem összefüggő jelenségre: egyrészt arra, hogy a pestivel vagy a berlinivel szemben miért van még egy, a kulturális elit által nívósnak tartott londoni színházban is olyan érzése az embernek, mintha tv-műsort nézne. Másrészt arra, hogy miért kockáztatja hetente több száz, életveszélyes tengeri utakat már legalább egyszer túlélt ember ismét az életét azért, hogy az Egyesült Királyságnál kicsivel gazdagabb Franciaországból Angliába jusson.

[2] – Ez a megfogalmazás a cikk korábbi változatában pontatlan volt, elnézést kérünk.

Kiemelt kép: Carol.78. / Flickr.