A menekültek pont ugyanolyanok, mint mi. Vannak közöttük egyedülállók, családok, ez utóbbiból szigorúbb hangulatúak és boldogok. Vannak tervezgetők, álmodozgatók és gátlástalan hazudozók. Pont ugyanolyanok, mint mi, magyarok.

A Bayram család

„Az árvaság vak rémület,
büntetés a felnőtt élet.
A sorsomat most hogy vonszoljam én,
Egymagam?”

Sajnos náluk is találkozhatunk olyan esetekkel, amikor a családban nincs minden rendben. Amikor az egyik félnek nincs szava. Amikor a gyerekek nem mondhatják el, amit akarnak. Amikor a családfőnek fontosabb a saját egyéni boldogulása. Munkánk során találkoztunk olyan esettel, szerencsére csak elvétve, amikor éreztük, hogy baj van.

Ismétlődő iskolai balesetek. Lesütött szemek. Miközben szóban mindig ‘minden rendben’. Viselkedésben tartósan beállt változások, kommunikációs problémák általunk jól ismert gyerekekkel. Sorozatos, testi sértésnek is betudható nyomok  – a válasz minden esetben ‘lelökték az iskolában a lépcsőn’, ‘verekedett’ vagy ‘nem kapaszkodott, elesett a buszon’.

Nagyon nehéz itt tisztán, világosan látni. És hogy mit kéne tenni, vagy kéne-e valamit, azt kitalálni. Hiszen mi csak egy színt látunk a családból, egy külső réteget. Mindig vendégként vagyunk jelen. De ha az ember évek óta ismer már egy gyereket és a belső hang azt súgja, valami nincs rendben, akkor hallgat a megérzésére. És jelez.

Első körben a családdal kapcsolatban levő szociális munkásoknak, őket támogató többi szervezetnek. ‘Konferenciára viszik az esetet’. Aztán valami lesz. Vagy nem. Informálisan, ismerősi kapcsolatokon keresztül bevonhatjuk a gyermekvédelmet, kérhetünk szaktanácsot, állásfoglalást, hogy az adott esetben a legjobb út mi lehet.

Ez a – még magyar családoknál is mindig igen bonyolult feladat itt további kérdéseket is felvet. Mivel teszünk jobbat? Ha benne hagyjuk a gyerek(ek)et abban a lehet, hogy mégse annyira alkoholista, lehet, hogy mégsem abuzív családban, nem túl biztonságosnak tűnő környezetben? Vagy ha kivesszük, elvéve tőle/tőlük a messze földről hozott és mentett kulturális örökséget? Ők a szívükben hordozzák az anyaföld egy-egy darabkáját, a nyelvet, a szokást, a hagyományt, a hitet, a vallást. Hogy vehetnénk ezt el, vagy hogyan dönthetnénk erről mi, ha a saját életünkben úgy ragaszkodunk megszokott kultikus helyeinkhez, alig néhány évre visszatekintő emlékeinkhez, hogy kedves gesztusként egy zacskó kavicsot is hajlandóak vagyunk és fontosnak tartunk egyik helyről a másikra átszállítani, és ezzel a folytonosságot megőrizni?

A másik szempont, hogy szinte biztosan elszakítanánk egymástól a testvéreket. Hiszen ki akarna tartósan nevelni vagy örökbe fogadni egyszerre kettő, három vagy négy, esetleg nagyobb korkülönbséggel született, esetleg nem is teljesen egészséges, sötétebb bőrű, nem magyar anyanyelvű gyereket? Nagyon bonyolultak, és nagyon messzire vezetnek ezek a kérdések. Az általunk ismert családnál sajnos jó megoldás nem lett. Élnek. Túlélnek.

A központilag irányított, intézményes megoldások ezen a területen már a magyar családok esetén is rendkívül nehézkesek, körülményesek, szubjektívek és sok visszaélésre adnak lehetőséget. Volt jónéhány, bentlakásos intézményekkel kapcsolatos, borzalmas hátterű botrány a közelmúltban, ami nyilvánvalóan csak a jéghegy csúcsa. Amikor pusztán anyagi okokból családokat szakítanak szét, gyerekeket vesznek el, és a bürokrácia hálójában csapdában érzi magát, az adminisztratív labirintusban pedig nem igazodik el a kisember…

Gondoljuk el, milyen lehet szembetalálkozni ezzel, egy másik országból idecsöppenve, idegen nyelven? Ha tudnak róla, hogy az a veszély fenyeget, hogy elveszíthetik a gyerekeiket, az országhatárokon belül ezt biztosan nem várják meg.

Akkor pedig elkezdődik a nyelvet még alig beszélő, az iskolarendszerrel, új osztálytársakkal éppen csak ismerkedő gyerekek átvonszolása Európán, országhatárról országhatárra, sokszor lopva és titokban. Amíg találnak egy újabb helyet – ha találnak egyáltalán –, ahol letelepedhetnek. Ezzel rengeteg veszélynek teszik ki magukat és a gyerekeket. Ezért semmiképp sem lehet ez a cél.

Elengedhetetlen a személyre szabott támogatás, segítség, a meglehetősen rugalmatlan intézményrendszer mellé. Hogy itt élhessen és tudja családját biztonságban, aki nagy nehezen esélyt kapott, aki köztünk él. Ha már védelmet kapott, sok viszontagság után, legyen igazi az esély. Esély a túlélésre, remény egy minőségibb létre. Kezdhesse itt a család reális potenciállal az új életét. Tehesse ezt joggal és örömmel. A gyerekeihez úgyis ragaszkodni fog minden szülő, foggal és körömmel.

Az ellátórendszer hiányosságait, rugalmatlanságát pont ugyanígy láthatjuk itt, mint az állami fenntartású egészségügyben. Az itt jelentkező problémák nem ismeretlenek nekünk, magyaroknak sem.

TÁRSADALMI REFLEXIÓK, TÁRSADALMI TUDATOSSÁG

„Hosszú, forró nyár – mesék a boldogságról”

Vagy lehet, hogy most épp egy kicsit másról.

Baqir, a cikksorozat olvasóinak már ismerős kisfiú első itt töltött nyarán történt. Oviszünet volt, helyettesítés. A nyarat heti váltásban különböző körzetes intézményekben töltötte. Egy teljes nyári hónapon át pedig az őt támogató civil szervezetnek és az óvodai felajánlásnak köszönhetően egy nagyon menő, angol nyelvű, alapítványi óvodába járt.

Együtt volt ott expat csemete, világlátott diplomatagyerek és egy teljes budapestnyi menekült hátterű kisded. Bölcsisek is, ő volt talán köztük akkor a legidősebb. Ebben az oviban bőszen kreatívkodtak, méghozzá minden nap. Még zenét is szereztek, és filmet vágtak! Többször mentem érte én is, és mást se hallottam ott a nap végén, mint hogy ‘mindenki figyeljen oda, vigyétek haza a bizbaszkáitokat, kié ez a bizbaszka, ne maradjon itt a bizbaszka’. Valóban, ki szeretne a folyosóján bizbaszkatemetőt, sőt tömegsírt napi uszkve negyven gyerek egész heti terméséből.

Egy minden percében csodálatos ott töltött hónap után érzékeny búcsút vettünk. Baqirt várta a rendes menetrend, ügyeletes állami vetésforgó és szigorú rend. Egy ideig még berzenkedett, próbált kommunikálni angolul. Leszoktatták róla, gyorsan. Ő gyorsan tanul…

Valamelyik nap azután játszott egy teljesen jelentéktelen kis bizbaszkával, majd amikor érte jött anyukája, az indulás hevében automatikusan zsebre vágta. Látszik, az egy hónap alatt a rutint jól megtanulta. A kis giccset elpakolta, de olyannyira nem érdekelte, hogy otthon már nem is játszott vele. Felkerült a polcra gyorsan, anyukája nem is tudta.

Aztán eltelt pár nap, és az óvónéni észrevette, hogy hiányzik a négyszázötvenötös számú fröccsöntött bizbaszka. Ki játszott vele utoljára? Kinyomozta. Másnap reggel elővette a gyereket. Megrázta. Leüvöltötte. Épp csak meg nem pofozta. Viszont – és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de így történt: learabterroristázta.

Baqir azt sem tudta, miről van szó, csak érezte, hogy baj van. Nagy, nagy baj. Éjjelente – sok-sok idő után újra – elkezdett bepisilni álmában.

Soha nem felejtem el, amikor és ahogy ezt anyukája elmondta. Kisebb nyári kihagyás után találkoztunk újra. Ahogy rátért a lényegre, szinte látszott, ahogy Baqir szeme tágra nyílt, a fülét hegyezte, antennái élesedtek. A második mondattól nyíltan felém is fordult. Le nem vette rólam a szemét, csakis engem bámult. Hogy hogyan reagálok. Hogy mit mondok, és hogy mit csinálok. Csak a reakcióimat leste.

Annyira nem volt rendben még ez az egész benne. Vajon mitől is lenne, lehetne? Megbüntették egy apró figyelmetlenségért, úgy, hogy akkor és ott el se magyarázták neki, miért. Megvádolták. Megrángatták. Meghurcolták. Magyarázat nélkül learabterroristázták. A neki kedves kislány, az egész csoport előtt. Hogy tehet ilyet egy pedagógus, egy felnőtt?

Akkor, ott, a nyári fesztivál forgatagában, futózápor elől a picike kávézóba beszaladva elmondtam neki a legtöbbet, amit (akár ötéves, akár már felnőtt) mentoráltjának mondhat az ember:

„I hear you.
I am with you.
I understand you.
I believe you.
I believe in you.
Meghallgatlak.
Veled vagyok.
Megértelek.
Hiszek neked.
Hiszek benned.”

Ennél többet akkor és ott nem tehettem.

Igazából nemcsak egy baj van ezzel a történettel. Az egyik már önmagában az, hogy megtörténhetett. Mint a rabokkal épített kerítés tövében húzódó, szemeink elől eldugott konténertábor. Mint az évek óta szított gyűlölet az újra és újrafröccsöntött ellenségképpel, amelynek farvizén a gazdasági teljesítménye szempontjából értékelhetetlen kormány túlél, és mérgét köpködi szanaszét – legyen szó akár egy idős üzletemberről, egy európai fővárosról, egy légúti patogénről vagy karitatív egyesületről, akár egy tetszőlegesen kiválasztott társadalmi csoportról.

A másik probléma, főleg ha ez még egy viszonylag friss találkozás az értékrendünkkel, a kultúránkkal, hogy bizonyítványt állít ki rólunk. Az országunkról. És ha ezt az országot első hirtelen reakciójában szidni kezdi az oroszlánlelkű anyuka, sértettségében, haragjában, emlegetve európai normákat, vendégjogokat – vagy akár csak tisztességet, józan észt – az bizony nagyon bántó és nagyon rosszul tud esni. Nekem, aki szeretem a hazámat. És aki a hidakat építeném.

HátraArc, padlóGáz

„Érzem, elborít a láz, sírni szeretnék”

Ezt a történetet hagytam a legvégére, mert több év távlatából is nehezemre esik felidézni. Még rosszabb volt akkor és ott átélni. Szerencsére nagyon ritkán találkozunk nyílt társadalmi agresszióval – nem számolom ide az írások alatti fényre rendszeresen gyűlő trollokat –, hello, egy vérből valók vagyunk, ti, a kommentárirodalom hősei és mi, ‘médiajobbágyok’, gyertek csak.

Azért egyszer mi is belefutottunk itt Budapesten, fényes nappal, a belvárosban.

Kisebb csoporttal voltunk – csupa anyuka, lány, nő; világosabb vagy sötétebb bőr, afrofrizura, kendő. Mivel akkor épp nem járt a Duna alatt a metró, elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a pótlásaként közlekedő BKK-hajót. Ezzel sok más ember is így volt: turisták söröztek a fedélzeten és napoztak, beszélgettek, utaztak. Szemmel láthatóan jól érezték magukat. Mi is felszálltunk, viszonylag jó helyet is találtunk.

Természetesen mindenkinek volt bérlete (ez egyébként az első időkben mindig nagy küzdelem), egy embert leszámítva, számára bőven el voltunk látva jegyekkel. Úgyhogy megpihentünk, és más utasokhoz hasonlóan mi is az elénk táruló látványban gyönyörködtünk. Egészen hamar át is értünk. Mivel időnk volt még, úgy döntöttünk, turista módra mi is maradunk, és megyünk még egy kört. Igen ám, de ekkor,  mint mennydörgés az égből, megszólalt a hajókürt. Majd a hangosbemondó adott tájékoztatást: most szépen mindenki leszáll, mert a hajó a forgalomból kiáll.

Senki nem értette, meg is kérdeztük: ez biztos? Hiszen a másik hajó épp a túloldalon volt. Menetrend szerint pedig ez perceken belül visszaindult. Biztos, biztos – mondták. És az összes utast leszállították. Minket is. Felmentünk a lépcsőn a felső rakpartig, a továbbutat kezdtük újratervezni. Mikor látom ám, de mit? Gyorsan visszarakták a rámpát, és a többi utast a hajóra visszahívogatták.

Csak minket nem. Nosza, leszaladtam tüstént, hogy megkérdezzem, mi történt. És az arcátlan alkalmazott, az átjárót leláncolva, teljes testével eltakarva, háta mögött a többi utassal a képembe nevetett. Mi megyünk, ti maradtok ott. Majd a kapitánynak jelt adott és a hajó egy éles füttyel hátramenetben eltávozott. Úgy éreztem magam, mint akit leköptek. Egyébként ilyen is volt, még 2015-ben.

Ingyombingyom tálib-e? Tu tálib-e, málib-e? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja? Ugyan. Elintézzük mi egyedül is magunkat…

Szerencsére jó példák is akadtak.

Tudatosan törekedve a jó viszony kialakítására az érintett szervezetekkel, rengeteg segítséget kaptunk, illetve kölcsönösen együttműködtünk pártfogoltjaink érdekében. Minden egyes esetben, amikor jogi kérdések merültek fel, fordulhattunk a Magyar Helsinki Bizottság szakértőihez. Valamennyi, lakásprogramra és teljesebb körű integrációra szoruló ismerősünknek először a Kalunbát ajánlottuk a figyelmébe, majd rögtön emellett a Menedék Egyesületet és a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot is, ha szükségük volt munkalehetőségre, szociális munkára, tanácsadásra, bármilyen kérdésben. A Next Step Magyarország Egyesületnél (korábbi nevén MigHelp) hosszú évek óta indulnak kitűnő tanfolyamok, foglalkozások, az álláskeresést megkönnyítő képzések.

A CEU OLIve programja a tanulni, továbbtanulni vágyók számára kínál a felsőoktatási palettán egyedülálló, részben ösztöndíjjal is támogatott lehetőséget. Hiánypótló abban a tekintetben is, hogy áthidaló megoldást, egyben ugródeszkát jelent a korábban Európán kívül tanulmányokat folytató, az élethelyzetük miatt néhány évre az oktatásból kieső, és/vagy a felsőfokú tanulmányaik folytatásához, illetve megkezdéséhez még nem elégséges szakmai, illetve angol nyelv tudással rendelkező diákok számára.

A Mandák Házban mindig otthonra leltünk, szívesen vettünk részt a színes programokon, és az itt helyet kapó Evangélikus Diakónia Integrációs Szolgálata a mai napig az egyik olyan aduász, ahova bármikor fordulhatunk, és amely lehetőségei szerint minden felmerülő kérdést megold. Több kapcsolódási pont volt a Jezsuita Menekültszolgálattal, s bár velük szorosabban nem dolgoztunk együtt, tudunk az általuk végzett kitűnő munkáról (és látjuk is az eredményét általuk mentorált gyerekeknél a közös programokon).

A Zuglói Család- és Gyermekjóléti Központról és az általuk kigondolt, vezetett és hosszú időn át kimagasló színvonalon lebonyolított szakmai műhelyről korábbi cikkünkben már volt szó. E foglalkozáson számos kitűnő családsegítő szociális munkás szakembert ismerhettünk meg más kerületekből és településekről. A Baptista Integrációs Központ Családok Átmeneti Otthonában csoportunk megalakulásakor, működésünk hajnalán számtalan programot szerveztünk, amiről sok szép közös emléket őrzünk.

Külön is kiemelnék néhány lehetőséget, programot és szervezetet. A hART Foundation Magyarországon élő hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozik. Az általuk szervezett, igen színvonalas programokon általában fele-fele arányban vettek részt menekült hátterű, illetve állami fenntartású intézményekben lakó, magyar anyanyelvű gyerekek, külföldi önkéntesek vezetésével.

A csak nevében amatőr, tudásában nagyon is profi Proscenion Drámaszínpad előadásában kitűnő darabot láthattunk egy nagy csapat gyerekkel, amelyet mindannyian nagyon élveztünk. Azóta is sokat emlegetjük.

Egy belvárosi szórakozóhelyen, a Fekete Kutyában több alkalommal főzhettek pártfogoltjaink, mindenki számára nyitott, különleges vacsoraesteken bemutatva hazájuk illatait és ízeit. Végül, de egyáltalán nem utolsó, inkább első sorban az Iványi Gábor nevével fémjelzett Oltalom Karitatív Egyesülettől és Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségtől mintegy mennyei jolly jokertől megszámlálhatatlanul sok esetben kaptunk segítséget, legyen szó akár pártfogoltjaink oktatásáról, akár hátrányos helyzetű munkavállalók rendes, bejelentett álláshoz juttatásáról, akár ideiglenes szállásról vagy hosszabb távú lakhatási megoldásról, akár bármilyen más természetű – erkölcsi vagy fizikai jellegű – támogatásról.

Mindenkinek nagyon köszönjük, külön-külön és együtt.

ZÁRSZÓ

Vannak pillanatok, különleges pillanatok és CSAK pillanatok az életünkben, amikor egy csillagos éjszakán megáll az ajtónk előtt a vándor Uriel. Megáll, és nekünk döntenünk kell. Döntenünk, hogy befogadjuk-e egy éjszakára, vagy ajtót mutatunk neki. Megkínáljuk egy tál levessel, gyümölccsel, csupor vízzel, vagy erre a szívünkből már nem telik.

2015 nyara ilyen pillanat volt. Csodás pillanat lett.

Nagyszerű lehetőség volt jót cselekedni. És könnyű is. Változás volt a világban, de mi nem voltunk veszélyben. Nem mi voltunk veszélyben.

Rengeteg ember ment ki az utcára, hogy a menekülőknek segítsen, akár csak a kert végében leszedett két rekesz nyári alma erejéig.

Bár konyítanék egy kicsit többet a társadalomtudományokhoz, hogy megértsem, honnan jött ekkora mértékű szolidaritás. Az ismeretlenekkel és egymással is, a kormányzati lépések ellenében, egy egész nyáron át.

És miért nem alakul ki ilyen mértékű összefogás, közös ellenállás sok más, a kormány által szintén tarrá tiport területen, ahol pont ugyanekkora szükség lenne rá – egészségügy, oktatás, művészet és kutatás, egyéni és sajtószabadság, munkavállalói jogok, leszakadó rétegek és társadalmi csoportok.

Ilyen vérzivataros időkben, mint a mostani, pandémia fémjelezte, amikor egyidőben tombolnak citokin és érzelmi viharok, egyszerre a legnehezebb és a legszükségesebb helyesen cselekedni.

Amikor minden ég, gyakran hirtelen kell lépni. De ne felejtsünk el közben higgadtan élni. És a mások iránti szolidaritás morzsáit szép csendben elhinteni, nem pedig kikefélni.

A segítői létnek inherens része a testvériség, a sisterhood és brotherhood felébredése, ezért most szólnék egy kicsit magunkhoz. Azokhoz, akik 2015-ben (sokan már előtte, s azóta is) aktívak voltunk, vagyunk. ‘Especially people who care about strangers. Who care about evil and social injustice’.

Első cikkem visszajelzéseiből kiderült, hogy sokunk közös élménye volt a ‘végre valamit tehettünk’, a ‘végre éltünk’, ‘végre azért éltünk, amiért a Földre léptünk’. Közös tapasztalás volt az intenzív élmény, a sodró lendület, ami a feladattal járt, és ami néhányak esetében erős küldetéstudatot vont maga után.

Erről a vonatról leszállni oly nehéz. Főleg, ha az ember nem látja mindig tűpontosan maga előtt a célt. Ha a saját vágyait, érzéseit is beleviszi. Vagy a szükségleteit.

De aztán ennek egyszer csak vége lett. Vége kellett, hogy legyen, mikor-hol és kinek. Amikor lezárták a határokat. Amikor elfogyott a feladat. Amikor mind továbbmentek, a segítő meg itt maradt.

Természetesen később is volt, most is van mit tenni, de már nem lehet ugyanúgy. Nem ott, nem akkor, nem velük, és ezt észre lehet, észre is kell tudni venni.

Aki úgy érzi, a leválás túl nehéz feladat, talán egy picikét még bele is ragadt, annak Waldstätten bárónő szavaival szeretném üzenni:

„Az szeret, aki az utadba nem áll,

Az szeret, aki tudja, ha menni muszáj,

Az szeret, aki majd elenged téged,

Az szeret, aki könnyezve ért meg!”

A könnyek megvannak, megvoltak, mindenkinél. Ami nehéz, az az elengedés.

De ha a szívünk tiszta, és szándékunk világos, mindig lesz új alkalom, akár holnap, akár már most.

Mindig lesz új lehetőség, ahol elkél a segítség.

Ha rászánjuk, mindig lesz idő és energia is.

Jót tenni.
Másokkal.
És magunkkal is.