Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Egy tálib harcos a fejemhez nyomta a puskáját” – interjú Afganisztán első női idegenvezetőjével, aki menekülni kényszerült az országból

Idén tavasszal hallottam először Fatimáról, aki Afganisztán első női idegenvezetőjeként hívta fel magára a világ figyelmét. Egy olyan országban dolgozott, ahol nők milliói ki sem tehetik a lábukat otthonról. Áprilisban végül személyesen is találkoztunk, amikor afganisztáni utam során 2 napot Herátban töltöttem, és Fatima mutatta be a környék nevezetességeit. Augusztus közepén, szinte az utolsó pillanatban hagyta el Herátot, mielőtt a tálibok elfoglalták a várost, majd szintén az utolsó pillanatban, hatalmas szerencsével tudta csak elhagyni Kabult és ezzel szülőföldjét, Afganisztánt is. Rengeteg tanulással és munkával felépített karrierjét most ismét a nulláról, menekültként kezdheti újra.

Fotó: Vincze Csaba

Vincze Csaba: 23 éves vagy, gyakorlatilag az Afganisztáni Iszlám Emirátusban születtél, de pár évvel később Amerika és a NATO már meg is döntötte. A szüleid meséltek neked a tálib vagy polgárháborús évekről gyerekkorodban?

Fatima: Igen, a tálibok vezette Afganisztánban születtem, és az anyukám gyakran mesélt erről az időszakról. Gyakorlatilag elrejtettek a hatóságok elől, ugyanis a tálibok a falvakból ismeretlen helyre hurcolták a kislányokat – jobb esetben. Sajnos ennél rosszabb dolgok is történtek arrafelé. Rengeteg kislány tűnt el akkoriban, anélkül, hogy valaha kiderült volna, hogy mi lett a sorsuk.

V.Cs.: Milyen volt a gyerek- és kamaszkorod? Mi volt a kedvenc elfoglaltságod?

Fatima: A gyerekkoromat egy Ghor tartománybeli, Lal wa Sarjangal körzetéhez tartozó kis faluban töltöttem. Körülbelül hét évesen birkapásztorként kezdtem dolgozni, ugyanis ezen a vidéken a lányok oktatása még nem volt általános. A környékbeli fiúkat is iskola híján a folyóparton, a fák árnyékában tanították. Mivel kíváncsi voltam, a közeli rétre tereltem a birkákat, és próbáltam figyelni, mi történik. Így találkoztam először az oktatással.

Nem sokkal később Herát városába költöztünk, ami a legnagyobb város az ország nyugati részén, közel az iráni határhoz. Itt döntöttem el, hogy tanulni szeretnék, de sajnos ezt nem tudtuk megengedni magunknak. Így különböző kézműves termékeket készítettem, amiket anyukám a helyi üzletekben adott el. Az ebből befolyó összegekből vettük az első könyveimet és füzeteimet. Az iskolába járás lehetősége annyira lelkesített, hogy az otthoni, önálló tanulás mellett a munkába fektettem minden energiámat, és megsokszoroztam az eladható termékeim számát. Három évig tanultam egyedül, majd sikerült annyi pénzt összespórolnunk, hogy beiratkozhattam egy magániskolába.

V.Cs.: Aztán kiválóan megtanultál angolul, tanítottad is a nyelvet, majd idegenvezetőként kezdtél dolgozni. Mit gondoltak erről a szüleid, támogatták az ötletet?

Fatima: Sajnos először teljesen elutasítóak voltak.

Egy megszállás alatt lévő országban nem hangzott jól, hogy külföldiekkel fogok együtt dolgozni, ráadásul nagyrészt férfiakkal.

Az apám egyenesen azt mondta, hogy nemcsak a saját becsületemet teszem tönkre, hanem az egész családét is. De nem adhattam fel ilyen könnyen, ezt akartam csinálni. Afganisztánban épp csak elkezdett kibontakozni a turizmus, amiről a családom nem igazán tudott. Egy idő után apukám már inkább nem szólt semmit, anyukám végül mégis támogatott a maga módján: imádkozott értem. Ahogyan létrejött egy-két utazási ügynökség Afganisztánon belül is, együttműködtem velük, így egyre több embernek tudtam megmutatni a várost és annak történetét.

Fotó: Vincze Csaba

V.Cs.: Milyen érzésekkel töltött el, hogy nemzetközi hírnévre tettél szert? A hozzád közel álló emberek tudták, hogy benne vagy a mainstream médiában?

Fatima: Nagyon izgatott voltam. Úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a világ. A barátaim nagyon támogattak, és örültek, hogy sikeres lettem. A családom viszont rettentően féltett, a tálibok már jó ideje elérték a Herát környéki körzeteket, így a nemzetközi ismertségem veszélyforrást jelenthetett.

V.Cs.: Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod a családodat, és Kabulba költözöl?

Fatima: Nyár elején kezdett egyértelművé válni, hogy a tálibok egyre közelebb kerülnek a városhoz. Egyre több emberrablás történt, egyre több célzott támadást intéztek azok ellen, akik vagy a kormánynak vagy külföldiekkel dolgoztak.

Ekkor vált ténylegesen kockázatossá a médiamegjelenésem.

A város biztonsági tanácsa is felhívott párszor, hogy ideje elhagynom Herátot. Annyira aggódtak értem, hogy még azzal a céggel is kapcsolatba léptek, amelyikkel dolgoztam, hogy nyomatékosítsák, komoly veszélyben vagyok. De persze értettem én is, hogy mi a helyzet. Nemcsak külföldiekkel dolgoztam, de lány vagyok, ráadásul hazara (egy évszázadok óta elnyomott etnikai csoport tagja – a szerk.), és az anyanyelvem is perzsa. Minden megvan bennem, amit a tálibok gyűlölnek. Ha vártam volna, nagy valószínűséggel már nem élnék.

Mi történik Afganisztánban?

Az Egyesült Államoknak húsz év megszállás és nemzetépítés után, Donald Trump volt amerikai elnök által a tálibokkal megkötött békemegállapodása alapján 2021. május 1-ig kellett volna kivonulnia Afganisztánból. A világ Joe Biden megválasztásával arra számított, hogy az USA semmisnek fogja tekinteni a Trump kormányzat és a Talibán között létrejött egyezséget, különösen azért, mert tavasszal még semmilyen jele nem volt az amerikai és NATO kontingensek távozásának. Április közepén azonban Joe Biden bejelentette, hogy az USA legkésőbb 2021. szeptember 11-ig, azaz a 2001-es terrortámadások 20. évfordulójáig biztosan befejezi az Afganisztánból történő csapatkivonást. Ekkor az ország kb. 60%-a volt tálib ellenőrzés alatt, míg a maradék területet az amerikaiak által támogatott afgán kormány kontrollálta.

Biden elnök többször is biztosította az afgán kormányt és közvéleményt az afgán kormány és hadsereg további támogatásáról, de jelezte: a harcot innentől az afgán hadseregnek egyedül kell megvívnia a tálibokkal. Az elmúlt 20 évben Afganisztán fegyveres erői váltak a világ egyik legjobban felszerelt, és legtöbb pénzből kiképzett hadseregévé, ami már csak létszámában is négyszeres túlerőben volt a tálib gerillaharcosokkal szemben. Ez a papíron elképesztőnek tűnő túlerő azonban semmit sem ért: augusztus 6-tól kezdve a tartományi székhelyek néhány nap leforgása alatt a tálibok kezére kerültek.

Augusztus 15-én aztán Ashraf Ghani elnök és csapata – állítólag – egy helikopternyi pénzzel előbb Üzbegisztánba, majd Dubajba menekült, miután a tálibok megérkeztek Kabul környékére. Innentől kezdve az afgán hadsereg egyetlen lövés nélkül szétszéledt (2014-ben hasonlóan hagyta el a szintén amerikai pénzből támogatott iraki hadsereg a csatateret az ISIS offenzívája idején), és ezzel gyakorlatilag Afganisztán Iszlám Köztársasága megszűnt létezni. Augusztus végéig az USA a tálibok közreműködésével próbált minden szövetséges katonát és korábban velük dolgozó afgánt kijuttatni az országból.

Augusztus 26-án öngyilkos merénylet történt a kabuli reptér közvetlen közelében, ahol a hatalmas tömegben több mint százan vesztették életüket (köztük 13 amerikai katona). A merényletet az Iszlám Állam afganisztáni csoportja (ISIS-K vagy ISIS Khorasan) vállalta magára, ami vélhetően a még számukra is ellenséges tálib kormány elleni támadások első felvonása volt. A cikk írása idején már csak a Kabultól észak-keletre lévő Panjshir-völgy néhány körzete nem került tálib kézre, de az offenzíva jelenleg is tart.

A Panjshir-völgyet korábban sem a szovjet hadsereg, sem a tálibok nem tudták elfoglalni. A tálibok első kormányzása idején ez volt az afgán ellenállás utolsó bástyája, majd az itt összetömörülő harcosok adták a gerincét annak a szárazföldi légiónak, ami az amerikai hadsereg segítségével végül megdöntötte a tálibok rémuralmát.

V.Cs.: Úgy gondoltad, hogy Kabulban tudsz maradni, vagy számítottál arra, hogy hamarosan a tálibok kezére kerül?

Fatima: Ideiglenes utaztam Kabulba, hogy kivárjam, amíg a kormány visszafoglalja Herátot. Magabiztosan kommunikáltak, fel sem merült bennem (és valószínűleg még milliókban), hogy a tálibok képesek lesznek megtartani a várost. Aztán két nappal Herát eleste után a tálibok megérkeztek Kabulba. Ekkor biztossá vált, hogy el kell hagynom az országot, ha túl akarom ezt élni. Sikerült vízumot szereznem Pakisztánba, de a tálibok az amerikaiak és a kifutópályán történt incidensek miatt lezárták a repteret, így nem sikerült távoznom.

V.Cs.: Mit éreztél és gondoltál, mikor meghallottad, hogy Ashraf Ghani elnök és a hadsereg elmenekült, a tálibok pedig bevonultak Kabulba?

Fatima: Olyan érzés volt, mintha eladták volna alólunk az országot. Mindent pénzre váltottak, és távoztak. A múltunkat, a jelenünket, a jövőnket, minden kis lépést, amit a társadalom női tagjai 20 év alatt tettek. Egy ennyire szorult helyzetben végiggondolni is nehéz, hogy mennyi mindent kell mérlegelni. Mi történik majd a családommal, a barátaimmal, az egyetemmel, a munkámmal, az országgal? De túl akartam élni.

V.Cs.: A szüleid támogatták a döntésedet, hogy elhagyd Afganisztánt?

Fatima: A szüleim nagyon idősek, az utóbbi időben én voltam számukra a lelki támasz és az anyagi biztonság is. Én voltam a család központja. A gyermek, a kislány, akit az egész család imád. Először nagyon megijedtek, hogy elveszítenek, aztán felmerült, hogy ők is velem tartanának, de egyik napról a másikra a helyzet annyit romlott, hogy még Kabulból is lehetetlennek tűnt a kijutás, miközben a belföldi közlekedés is teljesen leállt. Nehezen, de megértették, hogy nincs más választásom, ha túl akarom élni, ki kell jutnom. De borzasztóan nehéz elfogadni azt, hogy még jó esetben is évekig nem látjuk egymást. Nekik és nekem is.

Fotó: Vincze Csaba

V.Cs.: Mesélj nekünk a menekülésedről!

Fatima: Mikor a tálibok elfoglalták Kabult, a szállásomon voltam, a hálóteremben. Délután egy körül kopogott a szállás vezetője, hogy azonnal távoznom kell, mert így már nem tudnak nekem helyet biztosítani. Arra sem volt időm, hogy megijedjek, csak felkaptam a hátizsákomat, és elindultam. Az utcákon teljes káosz uralkodott, senki nem tudta, hogy mi történik pontosan, sírás és kiabálás mindenütt. Céltalanul járkáltam Kabul utcáin ismeretlen emberek ezrei között, akiknek szintén nem volt hova menniük. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. Se burka, se csador, se hidzsáb nem volt nálam, amit felvehettem volna. Rettegtem attól, hogy ha meglátnak a tálibok, azonnal megölnek, már csak az öltözékem miatt is. Este 8 körül kezdtek az utcák kiürülni, és még mindig ötletem sem volt, hogy mihez kezdjek.

Egyszerre megcsörrent a telefonom, egy korábbi munkatársam keresett (a Silk Road utazási ügynökség afganisztáni menedzsere). Azt mondta, ha Kabulban vagyok, van esélyünk kijutni Afganisztánból egy Olaszországba tartó éjszakai járaton. Megadta a címét, és együtt indultunk éjfél körül a repülőtérre. Sajnos a reptér kapujához felállított ellenőrző pontnál nem volt szerencsénk, a tálibok botokkal és fegyverekkel ütöttek mindenkit, akit értek. Egy tálib harcos a fejemhez nyomta a puskáját, és azt ordította, hogy takarodj innen, vagy megöllek. Az egyik társunk összeesett a rémülettől. Hogy kijuttassuk a tömegből, visszavonultunk oda, ahonnan jöttünk.

Legközelebb két nap múlva értesítettek minket arról, hogy a nevünk szerepel egy Spanyolországba tartó járat utaslistáján. Hajnali három körül érkeztünk a reptérre, de most sem sikerült bejutnunk, a tálibok egyszerűen visszalökdöstek minket. A szállásadónkat puskatussal ütötték le. Rengeteg sérült és vérző embert láttunk magunk körül, de még élettelen testeket is. Leírhatatlan volt. Reményvesztetten várakoztunk a tömegtől távolabb, mikor egy férfi odajött hozzánk. Megkérdezte, hogy rendben vannak-e a papírjaink, majd felajánlotta, hogy 300 dollárért cserébe egy tálib ismerőse eljuttat minket a kapu egy olyan részéhez, ahol a NATO katonák már láthatnak minket, így több esélyünk lenne. Boldogan kaptunk a lehetőségen. Gyakorlatilag a külföldi katonák előtt pár méterre tudtunk kiszállni az autóból. Egy olasz katona bevitt minket a reptérre, és onnantól kezdve jóformán biztonságban voltunk. Végül egy Olaszországba tartó gépre sikerült feljutnunk. Nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok az olasz kormánynak és katonáknak, hogy segítettek elhagyni Afganisztánt. A rengeteg támogató üzenet is, amit kaptam, erőt adott ahhoz, hogy túléljem ezt a pár hetet.

V.Cs.: Szóval Rómába kerültél. Hol vagy most pontosan, milyen a szállásod, és mit tudsz a jövődről? Ki fogja eldönteni, hogy hova mehetsz legközelebb?

Fatima: Jelenleg egy katonai bázison vagyok Piacenzában, a koronavírus szabályok miatt épp karanténban. Próbálom feldolgozni a történteket. Egy biztos, szeretnék továbbra is tanulni, újságíró diplomát szerezni, írni. Leginkább az afgán nők helyzete foglalkoztat. Az idegenvezetést sem szeretném feladni. Menekült kislányokat is tanítanék, akár olaszra, ha sikerül gyorsan megtanulnom a nyelvet. Amennyiben Olaszország befogad, itt fogok maradni, mert rengeteg tervem van, és szeretném meghálálni azt, hogy lehetőséget kaptam a túlélésre. Indítok egy Youtube csatornát: eddig a világnak mutattam meg Afganisztánt, most a világot akarom megmutatni az afgánoknak. Ehhez persze sokat kell nekem is tanulnom. Megismerni Olaszország szokásait, kultúráját és persze a történelmét. De fontos, hogy ne felejtsük el azokat, akik otthon maradtak. Lehet tanulni abból is, hogy máshol hogyan élnek az emberek.

Fotó: Vincze Csaba (részlet)

V.Cs.: Ismersz olyanokat, akik még mindig próbálnak kijutni Kabulból?

Fatima: Igen, és nagyon aggódom értük.

V.Cs.: Mi a véleményed a tálibokról és arról, hogy a PR-kampányukkal igyekeznek az üzenni a világnak, hogy megváltoztak, és senkinek sem esik bántódása?

Fatima: Mikor az amerikaiak elkezdtek tárgyalni a tálibokkal, és a hírek folyamatosan a békekötésről szóltak, a legtöbb ember, bár szkeptikus volt, azért mégis valamennyire optimista. Nem kellett sokat várni, hogy a tálibok bebizonyítsák, mennyire nem változtak meg. Az elmúlt 20 évet a hegyekben töltötték emberekre vadászva, az lett az életük értelme, hogy lássák az átlagembert félni és meghalni, csak azért, mert másképp gondolkodik.

Állítólag Kabulban egészen példamutatóan viselkednek. Nekem volt szerencsém közelről látni, ahogy gondolkodás nélkül ütnek, rúgnak, fenyegetőznek. Nem változtak semmit sem. A Herátban maradt ismerőseim már nem jutottak be az egyetemre, mert lányoknak az általános hetedik osztály lesz a legmagasabb oktatási szint, és azt is – gyerekként – burkában kell majd végigcsinálni.

Az USA hibát követett el azzal, hogy békefolyamatot kezdeményezett a tálibokkal. Csak saját magukra gondoltak.

A békefolyamat igazából nem is a békéről szólt, csak arról, hogy az amerikaiak kényelmesen ki tudjanak vonulni, miközben tárgyalási partnerré, így elfogadottá tették a tálibokat – holott a tálib harcosok még csak az ország egy kis részét tartották ellenőrzésük alatt.

Ettől megnőtt az önbizalmuk, az afgán hadseregé pedig ezzel egyenes arányban csökkent. A reménnyel együtt apadt az elszántság is. A világ egyik legjobban felszerelt hadserege négyszeres túlerőben harc nélkül adta át az országot. Ha az USA csak hirtelen, tárgyalás nélkül vonult volna ki, talán a tálibok sosem foglalják el az országot.

Sajnos van rá esély, hogy a legtöbb ország el fogja ismerni a tálib kormányt, de reménykedem, hogy lesz olyan megoldás, amivel Afganisztán legalább egy kicsit olyan maradhat, mint amilyen eddig volt. Nyitott és vendégszerető.

Címlapkép: Vincze Csaba