Magyarországon a nagyobb kérdések (ökológiai katasztrófa, világjárványok, migráció) körüli beszélgetésben dominál a fasisztoid-paranoid locsogás, mint pl. az egyik legnevesebb független közéleti személyiség nyilatkozatában (magyartalan szórenddel együtt): „…a globális média [!] az afgán konfliktusról közvetített képei alkalmasak egy újabb »migrációs bomba« elhelyezésére Európában, és fennáll a veszélye annak, hogy a végtelenített migrációs hullám miatt a jövőben végletesen összekeverednek a kultúrák a kontinensen. Ilyen embertömegeket könnyedén néhány nagy tőkeérdekeltség a maga kedve szerint formál majd.” Nem véletlen, hogy a szélsőjobboldali kormányzatnak és a megbarnult rezsimsajtónak ez az ember a kedvenc vitapartnere, hiszen ugyanazt vetíti vissza rá, amit maga is szünet nélkül sugároz: a völkisch antikapitalizmust, amely szerint a rejtelmes „háttérhatalom” szándékosan szít konfliktusokat, amelyek Európába kergetik a színesbőrű és máshitű idegeneket, hogy evvel fölhígítsák az „ősi” bioetnikumokat és kialakítsák vagy kiterjesszék a kozmopoliszt.

A fasisztoid paranoiával nem lehet pörbe szállni, meg se próbálom olyan országban, ahol a hivatalos sajtó még mindig a világot „irányító” szabadkőművességről (!) vartyog, és nem hallani rá az indokolt hahotát. Az évszázada, születésekor elavult prefasiszta spengleráj (meg Ortega, dettó) oly népszerű az ellenzéki sajtóban (is), mint akár 1938-ban, a diadalmas és nyílt antidemokratizmus virágkorában. (Egyébként a nyugat-európai antivaxxer, Querdenker [oltásellenes, koronaszkeptikus, lockdown-ellenes] mozgalom visszatalált a legelvadultabb náci antiszemitizmushoz, amint várható volt; hiszen minden összeesküvés-elmélet mintája: a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei, persze évezredes precedensekre támaszkodva.)

Semmi kétség, a nyugati vezetők szánalmasak – hadseregük, titkosszolgálatuk, diplomáciájuk no meg saját értelmük és akaratuk – fabatkát sem ér (a szerintük hiányzó „meglepő” és „bizalmas” információkat bármelyik újságban olvashatták volna, ha olvasnának), de a cserbenhagyás nem éppen újdonság.

A liberális-demokratikus Nyugat cserben hagyta a spanyolországi népfrontot, Csehszlovákiát, Ausztriát, Lengyelországot, Jugoszláviát a nácikkal szemben (a francia vezér- és tisztikar pedig nem akart harcolni velük, drôle de guerre). Az 1938-i Évian-les-Bains-i konferencia (32 kormány részvételével) megtagadta, hogy a Németországban és a nácik által már megszállt területeken életveszélybe került zsidókat befogadja (öt és félmillió meggyilkolt ember). A Szovjetunió és a Komintern cserben hagyta a német és a kínai (és a második világháború végén a görög) kommunista forradalmat, a Kínai Kommunista Párt cserben hagyta az indonéziai forradalmat (egymillió kivégzett kommunista és szimpatizáns). És így tovább.

A fasizmust mindazonáltal legyőzték, az antifasiszta hatalmak erkölcstelensége ellenére. Persze ugyanakkor Heidegger azt írta az egyik „fekete füzetébe”, hogy a holokausztot a zsidók „szervezték meg”. Pedig eltérően az említett magyarországi független közéleti személyiségektől, ő nagy gondolkodó volt, ami önmagában – mint annyiszor láthattuk – nem segít. Heidegger azt nagygondolta többek között, hogy ami mindennél rosszabb, az a publicisztika, a tárcarovat, a feuilleton. Rosszabb a népirtásnál.

Az Egyesült Államok kormánya és szövetségesei cserben hagyták afganisztáni híveiket és munkatársaikat a kivonulás lelkiismeretlen és könnyelmű levezénylésével. Ez igaz – és megbocsáthatatlan. És soha nem lett volna szabad bevonulni. („A kabuli röpülőtér” annak is a metaforája, ahogyan a Nyugat sorsukra hagyja előbb-utóbb a kelet-európai „urbánusokat”, „nyugatosokat”, „demokratákat”, „baloldaliakat” is, amiként ezt Belarusz rémületes példája szépen bizonyítja.)

Sose lett volna szabad Afganisztánt és Irakot elfoglalni, de az is igaz, hogy százezrek a tálibok és az „Iszlám Állam” elől menekül(né)nek Nyugatra. Ott épségben maradhatnának, s ha nem is jól, de valahogy túlélhetnék talán ezt a szörnyű évet. Ha beeresztenék őket. De úgy látszik, nem eresztik.

Egy másik, még híresebb és még függetlenebb magyarországi közéleti személyiség úgy véli spengleriesen, hogy az életüket bátran kockáztató tálibok valami magasabbrendűt képviselnek, mint a pénzért harcoló, gyáván megfutamodó nyugati zsoldosok (tudtunkkal önkéntesek, hivatásos katonák, akiket elvezényeltek onnan a parancsnokaik). Ócska frázisok. Klasszikus formájukat Werner Sombartnak az angolok ellen írott háborús propagandaszemetében (Händler und Helden, 1915) nyerték el, amelyben a zsákmányra éhes nyugati „kalmár” szegül szembe az etnikai biodeutsch „hőssel”; a tőke etnikai, völkisch fölfogása a fasizmus-nácizmus egyik jelentős előkészítőjévé tette ezt a valaha (szintén) nagy tudóst. Ugye sejtettük, hogy minden ellenfél gyáva és megvásárolható. A magyar közvélemény vezető képviselői számára az ellenfél: Nyugat-Európa és Amerika, így hát nem csoda, hogy a nyugati katonák hitványak, hiszen ez logikus, ha egyszer gyűlöljük őket és „gazdáikat”.

Szerencsétlen hazánkban minden jelentősebb dologra a régtől fogva ismerős, alpári nyugatellenességgel, antimodernizmussal és antihumanizmussal válaszol az értelmiség zöme, a sok nyelvre lefordított, sok helyütt kiállító vagy bemutatott, nemzetközi díjakkal és kitüntetésekkel elhalmozott szellemóriásoktól és lángelméktől a médiaprekariátus legkisebb, internetfüggő, rossz helyesírású kocsmatöltelékéig. Ez határozza meg a külhoni ideologémák recepcióját is. (Megjegyzendő, hogy a tálibok és az Iszlám Állam gerillái is nyugatellenesek, antimodernisták és antihumanisták, de – eltérően kelet-európai elvrokonaiktól – csakugyan vallásosak, nemcsak üres szavakban, és a vallás náluk nem az etnicizmusra és a rasszizmusra ragasztott hamis címke.) A régimódi kelet-európai filiszternek Spengler és Ortega jut, de a művelt elem eltekinthet ezektől a dilettánsoktól. A második világháború utáni nyugati konzervatizmus szekularizációs elméletei és kontrateóriái (olvasóink, kérjük, most lapozzák föl Karl Löwith, Jacob Taubes, Alexandre Koyré, Hans Blumenberg, Hans Joas jól ismert, kitűnő idevágóit, egy részük magyarul is elérhető, mert a liberálisnak hírlelt honi kiadók, folyóiratok is jobbára mélykonzervatív műveket fordíttatnak és forgalmaznak, különösen az egyetlen jelentős náci teoretikus, Carl Schmitt érdekes módon főleg zsidó követőitől és vitafeleitől; ugyanez a helyzet Heidegger követőivel) mindent elkövettek – magas színvonalon – , hogy a fölvilágosodást és a kritikát mint az üldözendő és büntetendő kommunista forradalmiság előképét, a vallás helyét bitorló intellektuális összeesküvést írják le. Nehogy a fasizmus katonai veresége a tekintélyi szerkezetek összeomlásához vezessen. Ezért Max Weber, a francia szociológiai iskola (Durkheim, Mauss), a modern teológia se elég jó (pedig ez a konzervatív elméletáradat végső soron tőlük ered), mert 1933 és 1945 előtt nemcsak a tekintélyi szerkezetek megmentése tetszett „szellemi” föladatnak, akkor még – habár pesszimisztikusan – más perspektívákat is szemügyre vettek az európai polgárság utolsó nagy elmélkedői.

Mindezek közül a legegyenesebben ellenforradalmi Reinhart Koselleck nagyszabású, nagy hatású, formateremtő műve (Kritik und Krise, 1959, magyarul: Kritika és válság, ford. Boros Gábor, Bp.: Atlantisz, 2016), amely a szélső reakció hagyományainak megfelelően a fölvilágosodás „leleplezése”, olyan gondolatrendszeré, amely állítólag rejtett hatalmi szándékok elpalástolására használja föl a morális kritikát. Mindezt (amiben a legorrfacsaróbb illatú kelet-európai szélsőjobboldali uszítástól se különbözik a lényeget illetően, sajna) Koselleck hatalmas tudással, kiváló retorikai tehetséggel adja elő.

Turgot-ról (1727-1781) ezt írja, aki még összeegyeztette volna a fölvilágosodás igényeit – bizonyos föltételek teljesülése esetén – a hagyományos állammal: a király „hatalma csak akkor tekinthető legitimnek, ha a király a morálból levezetett jog kijelölte határokon belül mozog. Vannak olyan morális elvek, amelyek a fennálló államrendtől teljesen függetlenül formálnak igényt uralomra, amelyek a felvilágosult társadalommal teljes egységben, tisztán apolitikusan követelik saját uralmukat. […] Ha a jog a politika szféráján kívülre kerül úgy, ahogyan a társadalom elkülöníti magát az államtól, és tisztán morális meghatározottságúvá válik, akkor minden olyan jogsértés, amely a morállal ütközik, a tiszta erőszak aktusaként jelenik meg: »ebből fakad hatalom és jog megkülönböztetése«. […] Az emberi lelkiismeretre való hivatkozás, a követelés, hogy a politika alárendelődjék a morálnak, szétzúzza az abszolutista állam alapját… Csak a »törvények«-nek szabad uralkodniuk. A morális törvényesség volt az a politikailag láthatatlan állványzat, amelyen a társadalom mintegy felkapaszkodott. […] A társadalom közvetlenül apolitikus ugyan, ám közvetett módon, a politika moralizálása révén uralkodni akar.” (154-155.)

Meglelhetjük itt a civil társadalom (pl. az NGO-k), a jogállami „moralizálás” stb. mai szélsőjobboldali bírálatának az elemeit, amelyeket a kelet-európai kormányférfiak és nyugati szélsőjobboldali (egyelőre ott még ellenzéki) társaik szoktak hangoztatni („nem tudjuk, mi a jogállam”, és í. t.).

„Az államtól magát távol tartó új elit – folytatja Reinhart Koselleck – gondolkodását meghatározó fogalomkészlet [a szuverén] távollét[ének] kerülőútján tett szert politikai jelentőségre. A felvilágosodás politikai titka az volt, hogy fogalmainak politikai vonatkozása – miképpen közvetlen hatalomszerzése is – láthatatlan volt. Az ész, a morál, a természet stb. politikai sajátossága és hatékonysága a politikai anonimitásban rejlett. Politikai lényegük az apolitikusság volt. A szuverenitás is olyan harsány, állam fölötti és államon kívüli, sohasem konkretizált fogalmakban oldódik fel, mint a morál, a lelkiismeret, a nép, a természet és hasonlók.” (156.)

Ismétlem, ez a hagyományos konzervatív (restaurációs) bírálat, ügyesen, közérthetően, korszerűen kifejtve. A dolog azonban egyszerűbb a kelleténél. Koselleck – és számtalan eszmetársa – előrebocsátja azt a bizonyítatlan Carl Schmitt-i ideát, amelyet bizonyíték gyanánt használna föl, miszerint a politika morális bírálata (a) illegitim, (b) megszünteti a politika önállóságát, „az úr döntését”, (c) „az új elit” (értelmiség) leplezett, ám de facto mégis politikai uralmát (uralmi aspirációját) bűvészkedi el. (Itt Kosellecknél is a szabadkőművesség, Lessing stb. élesen ellenséges vizslatása következik.) Idézi A tiszta ész kritikája előszavának (1. kiad., 1781) jegyzetét, amely szerint ha az állam és az egyház kivonja magát a kritika alól, nem tarthat igényt őszinte tiszteletre, amelyben az ész csak azt részelteti, aki megáll szabad és nyilvános vizsgálódása előtt; és vásottul hozzáteszi, hogy ezt a jegyzetet Nagy Frigyes halála után eltávolították a 2. kiadásból (1787)… „E fordulat révén a kritika már nem hallgatólagosan és titokban [!] a legfőbb instancia, mint az eddigiekben, hanem szabadon és nyilvánosan proklamálják annak. […] Végül illetékességi körét nyíltan kiterjesztette az államra, s tagadta, hogy jogosság tekintetében bármi különbség lenne a maga és az állam ítélőszéke között. […] A kritika ellenkritikává és szuperkritikává fokozódott, végezetül pedig hipokrízissé butult el. A hipokrízis volt a fátyol, amelyet a felvilágosodás folyamatosan szőtt és maga elé tartott, s amelyet képtelen volt valaha is széttépni.” (130-131.)

A politika (a legitim hatalom) államon kívüli nyilvános bírálata nem jogosult, tehát a politika (a legitim hatalom) államon kívüli nyilvános bírálata nem jogosult – mondja Koselleck – , sőt: erkölcstelen, képmutató, ráadásul  illegitim hatalomgyakorlás ürügye, amelynek révén a társadalom előbb-utóbb az állam fölébe kerekednék. (Ezt a királyokra vonatkozó, körben forgó tekintélyérvet ma őszintétlen alakban úgy látjuk viszont, hogy „az értelmiséget, a sajtót, az NGO-kat ugyan ki választotta?” – mintha a politikai rendszer jellegéről, nem pedig a szuverenitásról lenne szó; s mintha az argumentum csak kimondójának előleges fölhatalmazása esetén lehetne érvényes, azaz a tekintélynek azért volna tekintélye, mert tekintéllyel ruházták föl.)

Két újabb írásomban (TGM: „A kulturális háború halottai”, Élet és Irodalom, 2021. július 30.; TGM: „Világvége a világhiányban”, Élet és Irodalom, 2021. augusztus 27.) jeleztem a baloldali kritika morális jellegéből fakadó kényelmetlenségeket. Koselleck és mások a fölvilágosodásból származó kritikát szükségképpen még a tekintély elleni stratagémának tekintették. Mára viszont – ahogyan a konzervatívok nagyjából kétszáz éve megjósolták (s jósolják azóta is, nem indokolatlanul) – az állami (s még inkább az egyházi) tekintély elhervadt, és paradox módon úgy látszik, mintha a szubverzív kritika lenne „fölül”, lenne hatalmi értelemben is tekintélyes, mintha „fölülről” hangzanék; jellegzetes, hogy a hatalom és vagyon nélküli értelmiséget nevezik „elitnek”, és tulajdonítanak neki – máskülönben hevesen vitatott, el nem ismert, de mégis egyedül valóságosnak tetsző – tekintélyt. (Csak azért, hogy azonnal meg is tagadják tőle.)

Ez természetesen átlátszó szamárság, a hatalom, mint évszázadok óta mindig, a kormányzat, a közigazgatás (beleértve a népjóléti rendszereket), a hadsereg, a bírói-ügyészi kar, a földbirtok és a tőkevagyon stb. „kezében” van, de nem ez az érdekes. (Vö. esszémmel a Literán az értelmiség problémájáról itt, itt és itt.)

Hans Blumenberg leghíresebb és méltán ünnepelt művében (Legitimität der Neuzeit, 1966, átdolgozott változat: 1996, 8. kiadás, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2017) azonnal célra tör a fölvilágosodás-fejezetben: „Az emberek egyenlőségét nem mint a jog- és boldogságigény egyenlőségét posztulálják, hanem mint az egyéni indítékok és az egyéni esélyek redukcióját az átfogó folyamat funkcionális részében. A kutatás a professzionális szolgálat, a munkajelleg vonásává válik, amely mindig az igazolás formája, ameddig a puszta élvezet gyanúja nem illik a magasabb szolgálatiság kötelességteremtő képébe. […] Az újkor számára az igazság annak a lemondásnak az eredménye, amely a megismerési teljesítmény és a boldogsághozadék elválasztásában áll. […] Ám ez az elválasztás – a növekvő kétely miatt a megismerés és a boldogság konvergenciájában – elkezdi önmagát eszményíteni: a boldogság iránti közöny magának az igazságnak a stigmájává válik, hódolatnak abszolutizmusa előtt. [Nietzschénél] a tudományos igazság mint az »aszkétikus ideál« kriptomorfózisa jelent meg, annak az életellenes lemondásnak a kései formájaként, amelyet a platonizmus és a keresztyénség az embernek tulajdonított.” (III, xi, 472.) Blumenberg A tiszta ész kritikájának „dialektikáját” az „ész tudásvágya endogén patológiájának” nevezi (uo. 506); Koselleck művének alcíme Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. (Ez 1933 öröksége: a huszadik-huszonegyedik századi jobboldal megtartja a kapitalizmust, de elveti a polgári társadalmat és forrását, [a rendi biopolitikát hosszabb időre – részleges sikerrel – megszüntető] fölvilágosodást, amely természetesen: „beteg”. A jobb- és baloldali fölvilágosodáskritika riasztó párhuzamaira, a völkisch antikapitalizmus fasizmuson túli elterjedésére itt most nem térek ki.)

Egy szó mint száz, az „utópikus” törekvések – amelyeket a szokásos provinciális műveletlenség folytán „ideológiának” szokott nevezni (tipikus oximoronnal) a tájhaza honképes, bárha szuicid hajlamú értelmisége – delegitimálása (de Maistre-től és Burke-től Carl Schmittig és tovább) a politikai-hatalmi „realitás” (egyszerűbben: pesszimista mítosz) előtti mazochisztikus leborulást jelenti, hogy úgy fogalmazzak, mint ellenfeleink.

Ugyanaz a politikai realizmus, amely elégedett gúnykacajjal fogadja a Nyugat fejvesztett megfutamodását Afganisztánból (hogyan is képzelhette valaki, hogy a turbánosok, a törülközőfejűek [towelheads] képesek demokráciára, antibiotikumokra és csatornázásra…), elégedetten nyugtázza a Nyugat szövetségeseinek az elárulását, amelyet csak az imént megvetően és csúfondárosan elítélt, s büszke szadisztikus kéjjel jelenti be, hogy e menekülő szövetségesek előtt három méter magas betonfalakat és szögesdrót-kerítéseket emel úgyszólván minden határon, nem szólva az „idegenrendészeti” (szép szó!) és bejelentőhivatalok packázásairól, amelyek még halálosabbak, mint a gyalázatos Frontex.

A realisztikus xenofób kormányzatok, amelyek egymást vádolják amúgy nem létező engedékenységgel („migránssimogatással”, a posztmagyar nyelv e szép alkotásával), a közvéleményre hivatkoznak a közboldogságtól íme elválasztott tiszta ész ellenében, amelynek a patológiáját szerintük a fanatiko-dogmato-elitista baloldali szubkultúrák szenvedik el, miközben fertőznek vele avégett, hogy a nem lokalizált, nem környezetspecifikus (kozmopolita) felhőkakukkvárnak transzetnikus és transzdzsender, biopolitikailag semleges „népet” teremtsenek. Ez az abszolút határ. Angela Merkel, távozó német szövetségi kancellár (CDU) beszédet mondhat a Greenpeace alapításának 50. évfordulóján Stralsundban (a szervezetnek Németországban 600 ezer tagja van): a Greenpeace elérte a nukleáris fegyverkísérletek betiltását, számos ökológiai reformot és sok minden egyebet, ezért valaha Amerika-ellenes kommunista terrorszervezetnek nevezte a Merkel pártját ma támogató konzervatív bulvársajtó, ebből nincs botrány (bár a Greenpeace aktivistái, tagjai, támogatói nyilván nem „bevándorlásellenesek”, hogy a Magyar Nemzet eufemizmusát használjam), de Merkel kijelölt utóda (aki ugyan elbukhatja a küszöbön álló választásokat), a kancellár egyetértésével az „ide ne jöjjenek” álláspontot képviseli, ha nem is avval a vérszagú brutalitással, mint a dán, az osztrák, a magyar, a lengyel, a szlovén, a cseh, a görög stb. kormány meg az olasz fasiszták.

A világsajtó és különösen a kelet-közép-európai nyugatellenes, antimodernista közvélemény teljes joggal neveti ki és nézi le az Afganisztánban hoppon maradt – tudatlan, sekélyes, könnyelmű, felelőtlen, szószegő – nyugati vezetőket. Csakhogy itt föltételezik, hogy a győztesek (magának a győzelemnek a ténye miatt) fölsőbbrendűek, azaz a tálibok és az „Iszlám Állam” gyilkosai, illetve a környék vallásos-nacionalista nagyfőnökei, mint Narendra Modi, Imran Hán, Recep Tayyip Erdoğan meg a közép-ázsiai exszovjet „köztársaságok” KGB/iszlámista zsarnokai kiválóbbak „a polgári demokráciák” óvatoskodó, félős áldemokratáinál. A vakbuzgó afgánok egyrészt őszintébbek, mélyebbek, „hitelesebbek” a polgári Nyugatnál – ez a vélemény nyilvánvaló térségünk sajtójából – , másrészt életveszélyes fundamentalista banda, amelyet távol kell tartani „civilizált” Európánktól, amelyet egyébként regionális konzervatívjaink és fasisztáink szívből gyűlölnek. Meghagyom őket meghitt tudathasadásaikban.

Olvasóim jól ismerik a néhai Habsburg-monarchia utódállamaiban legyűrhetetlen kispolgárságnak azt az altípusát, amelyik mindenen röhög. Neki minden eszme, hit, meggyőződés, gondolat, elkötelezettség dőre és groteszk.

Ez a hagyományosan filozófiaellenes konzervatizmus „valóságszemléletének” folklorizálódott helyi variánsa. Minden effélének a fő ellenséges célpontja „az ember” –ilyet ugye nem ismerünk, csak tiroli, bukovinai, kiskunsági, sziléziai, szepességi, érmelléki, kelet-szlavóniai, asztúriai egyéneket és családokat a maguk tájszólásával. „Az ember” természetesen hipotézis és értékképzet, amelynek vannak aspektusai (pl. éppen „a boldogságtól elválasztott” megismerés, tudásvágy, igazságszeretet), amelyekben csakugyan létezni látszik.

Az emberiség fogalma egyébiránt történelmileg jóval megelőzi a fölvilágosodást, amint az egyik legnagyobb konzervatív történetíró remekművében olvashatunk róla. Ernst H. Kantorowicz The King’s Two Bodies c. munkájának (Princeton NJ: Princeton University Press, 1957, 1981, 2016) Dante-fejezetében a De monarchia (1313) nyomán állapítható meg, hogy miképpen vetül egymásra a görög eredetű, pogány (Arisztotelész, Averroes) és a nagyon sokrétű keresztyén egyházi erkölcsi és politikai filozófia. Az egyházi korporatizmust általánosítja Dante: a corpus mysticum (az egyházé) lesz a corpus morale et politicum, azaz az universitas generis humani (az egyetemes emberi nem), amely épp olyan, erkölcsi ítéletnek kitett szubjektum, mint bármely politikai testület (body politic), azaz civitas, avagy egyedi ember. Arisztotelész nyomán Dante föltételezi, hogy minden emberi közösségnek öncélja van (akár az egyháznak), valamiért van a világon, s ez természetesen a földi paradicsom megteremtése. A világi közösség az egyházival párhuzamosan, pari passu (egyenlő dualitásban) halad előre hasonló célok felé, amelyben az előbbinek a formája a világmonarchia lesz. (Kantorowicz: i. m., 463-464.) Dante elválasztja a humanitas és a Christianitas fölségterületét (ő az első, aki ezt radikálisan megteszi), amelyben a humanitas is önérték. A humana universitas-ban (vagy humana civilitas-ban) keresztyének és nem keresztyének is egyaránt vannak (tehát „mohamedánok” és zsidók is). Dante a középkorban is közkeletű vélekedés szerint a tökéletes birodalmat Augustus köztársasági fejedelemségében látta, s hát elvégre Vergilius volt a kalauza az evilági paradicsom felé. (Uo., 465-467.)

A civilitas akkor szokatlan terminus volt, ebben is első Dante, hogy az emberiség, univerzális emberi közösség formaelvébe belefoglalja a műveltséget (nevelést); innen a „civilizáció” intuitív fogalma, amelyben mindenki civis (honpolgár), az emberiségnek mint civitas-nak a tagja (a városállami köztársaság mintájának egyetemes kiterjesztésével, egyben a római egyház saját egyetemes üdvközösségének a párhuzamaként), tehát nemcsak erkölcsi szubjektum, hanem föl van ruházva a honpolgár jogaival és kötelességeivel (mint az egyetemes világállam összes honpolgára).

Persze tudatában kell lennünk annak is, hogy az emberi egyetemesség soha nem volt problémátlan az egyházban se, amint a képtisztelet/képrombolás kontroverzia megmutatta Bizáncban (Peter Brown híres cikke erről, az „A Dark Age Crisis” 1973-ban jelent meg az English Historical Review-ban, ld. Brown: Society and the Holy in Late Antiquity, Berkeley: University of California Press, 1989, 251-301).

„Az emberiség” fogalma azonban létrejött a XIV. században és újjászületett a fölvilágosodásban, majd a szocialista mozgalmakban; halvány nyomai utóbb megmutatkoztak a Népszövetségben, az ENSZ-ben és ez utóbbinak a szakosított szervezeteiben, az Európa Tanácsban (nem az EU-ban) és a nemzetközi jogi, alkotmányjogi „anyagban”. Számtalan hiábavaló társadalmi kísérlet után – ide tartozik még Goethe „világirodalom”-eszméje is – a gondolat csak állami-államjogi szinten érvényesült valamelyest, illetve filozófiai utópiák alakjában a sztoikusok óta (vö. Martha C. Nussbaum: The Cosmopolitan Tradition, Cambridge MA/London: Belknap Press/Harvard University Press, 2021).

A följebb hivatkozott két ÉS-cikkemben megpróbáltam kétféleképpen is ábrázolni, miért és hogyan népszerűtlenek a válságra adott baloldali válaszok (nem tekintem „baloldalinak” a völkisch antikapitalizmust, amely történelmi típusában a szélsőjobboldal sajátja, akármit gondolnak önnön pozíciójukról az egyéni és közszabadságot megmosolygó nyugatellenes antimodernisták vagy a magukat „liberálisnak” képzelő, bár a világ szenvedőit és nélkülözőit, a zsarnokságok áldozatait megvető reakciós nyárspolgárok).

Mindenekelőtt azért, mert a közvélemény pillanatnyi többsége – Nyugaton és Keleten – elveti azt a görög-római ókorból, az Újszövetségből, e kettőnek a középkori és reneszánsz szintéziséből, a fölvilágosodásból és a szocializmusból származó hagyományt, amely a magyarországi rezsim irányítója szerint a mi keresztyén európai tradíciónk ellenkezője, holott persze maga ez a tradíció: és ez a külső kényszer nélkül érvényesülő jog és kötelesség európai (és nemcsak európai) hagyománya, amelyből az emberiség mint politikai közösség dantei gondolata is származik. Az erkölcs és a jog közelítésének (a kényszermentesség jegyében) mindig komoly, főleg konzervatív ellenzéke volt.

„A keresztyén hagyomány” olyan figurák száján, mint némely kelet-európai jobboldali vezetők, azt jelenti, hogy ez a keresztyének hagyománya, akik emiatt kizárhatják a politikai közösségből a más vallású, más anyanyelvű, más etnikai eredetű, sötétebb bőrű felebarátaikat.

A hagyományra való hivatkozás teljesen hamis. (És kétségkívül az is fölöttébb komikus, hogy „nem hagyományosnak” nevezik a homoszexualitást, amelyről azóta olvashatunk költői mondatokat és láthatunk nagyszerű rajzokat, amióta betűvetés és művészet van a világon.)

De nem ez a lényeg.

Az sem pördöntő, hogy mindennek a hagyománynak a történelemben – mint ismeretes – vérontáshoz, zsarnoksághoz, elnyomáshoz, tömeggyilkossághoz, elnyomáshoz, faji megkülönböztetéshez és megalázáshoz (gyarmatosítás), államok közötti és polgárháborúkhoz, üldözéshez, tömeges bebörtönzéshez, kínzáshoz, kikényszerített önmegtagadáshoz, inkvizíció(k)hoz, cenzúrához és mesterséges indoktrinációhoz volt köze. Általában: meghamisítva. Mindenesetre nem volt benne garancia a gonoszság ellen, ahogyan semmiben sincsen.

Hanem az a lényeg, hogy az emberiségnek sem a teleológiai, sem a históriai fogalma nem elismert. (Például: a „jogállamiság” csak a nemzetállamok teljes jogú állampolgáraira terjed ki, nem pedig minden ott tartózkodó emberre, azaz már önmagában véve is: kiváltság.) Carl Schmitt követői vagy a George-körből érkező Kantorowicz, aki valaha Németországban (1919-23) a szélsőjobboldali szabadcsapatok harcosaként lődözött a kommunistákra, miután kikeresztelkedett (majd megírta lángelméjű II. Frigyes-életrajzát, 1927, dokumentumkötet hozzá: 1931) kitartanak amellett, hogy „a morális elvek (hangoztatói: a radikális értelmiségiek) hatalmat követelnek” – érdekes, hogy Kantorowicz kései főművének kulcsszereplője Dante, és nem az egyszerre evangyéliomi és köztársasági Savonarola-epizód (1495-98) kiábrándult „realistái”, Machiavelli és Guicciardini – , azaz a jog és a morál közelítése, az ember és a honpolgár közelítése (humanizmus), a politika kényszer és határ nélkül (autonómia) lehetetlen vagy kárhozatos. Valamiért veszedelmesebb a filozófia és a humanizmus, mint a fegyházakkal, titkosrendőrséggel és páncélosokkal rendelkező, jól konstituált, elismert, „létező” államhatalom.

Mindehhöz nyilvánvalóan olyan elvekre van szükség, amelyek fölosztják az emberiséget (fajokra, felekezetekre, nemekre, „kultúrákra”) és illúzióként mutatják be az egyetemességet és az egyenlőséget. A jobboldal ezeket az elveket a baloldal (mindenekelőtt a fölvilágosodás és a szocializmus) bírálataként mutatja be.

A bizonyíték a háború – amelynek fő esete „a [huszadik századi] európai polgárháború” (Ernst Nolte), és valóban – , amely örök, s amely evvel bizonyítja az emberi természet végzetes, ám alapvető megosztottságát, amelyben a konfliktus az alapvető és a teremtő erő. A konzervatív vallásszociológiai irodalom Max Webernek a Péter és Pál apostol közötti antiokhiai vitára való utalására támaszkodik és vele vitatkozik (amikor Weber a hindu kommenszalitást – ki étkezhet egy asztalnál kivel? – tárgyalta a kasztrendszerben), ahol azt olvassuk, hogy a születési korlátok eltörlése az eucharisztiában, amely Antiokhiában megtörtént, a vallási előföltételek tekintetében a nyugati „polgárság” (das »Bürgertum« in Occidens) fogantatása volt, még akkor is, ha a születését jelző forradalmak (középkori városi coniurationes, összeesküvések) csak évezreddel később következtek be. (Ld. Hans Joas: Die Macht des Heiligen. Eine Alternative zur Geschichte von der Entzauberung, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2017, 366skk.)

A rendi különbségek eltörlése – a nyugati polgárság, illetve a nyugati modernség születése a keresztyén egyház szelleméből – , az oltáriszentség elé járulás intézményi határoktól független joga (vagy e jog megtagadása) csakugyan még mindig a döntő különbség a Barbaricum és a civilizáció között; a szellem a meghatározó abban az értelemben, hogy a jog és a morál közötti korlátok letörése megszünteti az állami kényszer és a partikularitás abszolútságát, ahogyan ezt a jelenlegi világrendszerben abszolútnak vélik. A szellem, azaz nem a testi boldogság és nem a testi kényszer. Mivel a rendi szisztémák összedőltek, sokan azt hiszik, hogy az osztálytársadalom és a nemzetállam anyagi értelemben elválasztó erőszaka a titok, amely az arisztokrácia és a régi államegyház bukásával „föltárult”. Egyrészt ez soha nem volt „titok” (az arcana imperii értelmében), másrészt már nagyon régen volt alternatívája, épp ezért lehetett „probléma”.

Legkésőbb 1933 óta olyan erőkkel állunk szemben, amelyek ellenségüknek tekintik az emberiséget mint olyant, sőt: letagadják a puszta létezését. Ezért lehet az afganisztáni és másunnani menekültek befogadását a legridegebben elutasítani, ezért lehet visszalökni őket a kín- vagy éhhalálba, mert az elutasítók úgy vélik, hogy az elutasítottak nem tagjai az emberiségnek.

A Magyar Országgyűlés figyelemre méltó elnöke szerint „a bűntudat kultúrája” épp olyan rossz vagy rosszabb, mint a nácizmus és a kommunizmus. Az elkövetett bűnök iránti közöny sokal elterjedtebb „kultúrája” (vagy a páváskodás a bűnökkel) ellenben – úgy látszik –  vigasztaló, szívvidító. (Az olvasó jól tudja, hogy a bűnvallomás, a bűnbánat, a töredelem, az önként vállalt penitencia, a jóvátétel, a megtérés – és evvel az égő szégyenérzet – a keresztyénség lényegéhez tartozik, amely szerint az emberiség megtérésre, hit általi megigazulásra szoruló bűnösökből áll. A mai kelet-közép-európai konzervatívok idegenek a hagyománytól, mindenekelőtt a keresztyén örökségtől.)

Van, aki avval vigasztalja magát, hogy „ez azért még nem fasizmus”.

Dehogynem.

Már leírtam korábban, hogy a fasizmus a legradikálisabb irányzat. A szocializmus-kommunizmus a megelőző nagy korszakok univerzalizmusának örököse volt (más örökösökkel versengett, ameddig élt). Itt most nem a szocializmus árulóiról beszélünk („Stalin, der Verräter bist Du!”), akik igen nagy számban fordultak elő és gyakran ők vezették a legnagyobb mozgalmakat.

Nekem azt mondta – döbbenetes mondat – az egyik legismertebb, közszeretetnek örvendő magyar gondolkodó, aki hazánkban liberális, haladó hírben áll, hogy Kant bolsevik. Nem dicséretnek szánta.

Kant persze semmilyen metaforikus vagy egyéb módon se bolsevik, de a mondat jól kifejezi azt a mérhetetlen gyűlöletet, amely a mai Kelet-Közép-Európában (és egyebütt) a világpolgárságot – ahogyan Kant hívta –, az emberi egyetemességet, az emberiségnek mint teleologikus közösségnek az eszméjét éri.

Könnyelműek voltunk – nálam nagyobbak mellett én is – , akik nem ragaszkodtunk ezekhez a szórakoztató démóniát nélkülöző eszmékhez. Az igaz lehet bizonyos esetekben, hogy „végül is nem tudunk mindenkit befogadni” (senki nem tagadja a súlyos gondokat), de nem számít. A kérdés az, hogy befogadják-e azokat, akiket (ha nem is könnyen, de) lehet. A morál jövője ettől függ, tehát minden más is ettől függ: azaz a közös cselekvés elveitől. A menekültek befogadásának kérdésére a kormányok, a politikai szervezetek és a közvélemény többsége nemet mond. Ezt a nem érintett fehér emberek közül a legtöbben túl fogják élni. Sok iszonyatot éltek át már sokan – emberirtást, koncentrációs tábort, tömeghalált, éhínséget, járványt, kitelepítést (áldozatként vagy tanúként) – , csak azt nem nagyon vették észre: megváltoztak. Már szeretik a szögesdrót-kerítést.