Nagy lendülettel vette kezdetét a politikai szezon Franciaországban, sorra érkeznek a hírek a különböző elnökjelöltekről, akik a jövő áprilisi elnökválasztáson kívánják kiütni a nyeregből Emmanuel Macront államfőt. Az elnökválasztási küzdelem előszobájában elég nagy a tolongás.

Legyen szó a szélsőjobbról, ahol a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés dominanciáját olyan jelöltek kívánják megkérdőjelezni, mint az oltás-és lezárásellenes tüntetéseken gyakran feltűnő Florian Phillipot, vagy a NER egyik kedvence, a rasszista uszításért 3 ízben is elítélt polémista újságíró, Eric Zemmour. Vagy a jobbközépről, ahol egyre nehezebbnek tűnik a tábor felsorakoztatása egyetlen jelölt mögött, és persze baloldalon is, ahol nagyobb a bizonytalanság, mint valaha.

A francia baloldal hagyományosan számos pártból tevődik össze, amelyek egymáshoz fűződő viszonya közel sem konfliktusmentes. Ez különösen igazzá vált 2017 óta, amikor az elnök- és nemzetgyűlési választásokon a baloldal egykor legnagyobb pártja, a Parti Socialiste, szavazóbázisa nagy részét elveszítve összeomlott. A PS dominanciájának felbomlásával szabaddá vált az út az olyan formációk előtt, amelyek világnézetileg is mást képviselnek, mint a névleg baloldali, ám kormányzásuk során rendre neoliberális intézkedések egész sorát meghozó szocialisták.

A PS az elmúlt években országosan valóban az összeomlás szélére jutott, elveszítvén szövetségi hálózatának és szavazótáborának nagy részét. A párt visszaszorulásából az egykor szocialista, ma radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon  alapította La France Insoumise mellett az ország elsőszámú zöldpártja, az Europe Écologie Les Verts (EELV) profitált.

A párt elődje, a Les Verts, azaz A Zöldek 1984-ben alakult, ám első komoly országos sikerét 2009-ben érte el, amikor a zöldmozgalom más szervezeteivel kiegészülve Europe Écologie néven indult el az európai parlamenti választásokon, ahol 16 százalékot szerzett, alig harmincezer szavazattal lemaradva a PS mögött.

A 2012-es nemzetgyűlési választásokon a parlamentbe is bejutottak 18 képviselővel, és hagyományosan a szocialistákkal kötött koalíciókban vettek részt, egészen 2014-ig, amikor a PS jobb- vagy inkább szélsőjobb szárnyát képviselő Manuel Valls került a miniszterelnöki székbe. A döntés újabb szakítópróba a párt életében, amelyből sorra lépnek ki a karrierjüket a jobbközép térfélen biztosítottnak látó prominensei, így pl. a parlamenti frakciók több vezetője is.

A 2017-es választásokon újabb mélyrepülés következik: a szocialista elnökjelöltet támogató zöldek minden  képviselői helyüket elveszítik, egyetlen talpon maradt honatyájuk pedig átül Macron centrista-jobboldali pártjának, a La République en Marche-nak frakciójába.

A formációba a 2019-es EP-választás lehelt új életet, ahol nem csak ők lettek a legnagyobb baloldali párt, de még a jobboldal tömegpártját, a Republikánusokat is leelőzték. Sikerszériájuk következő állomása a koronavírus első hulláma után tartott önkormányzati választások voltak, ahol olyan nagyvárosok polgármesteri címét hódították el, mint Lyon, Bordeaux, Besançon, Grenoble, Annecy, Poitiers vagy éppen Strasbourg.

A zöldek önkormányzati választási sikeréhez azonban elengedhetetlen volt az összefogás a többi baloldali párttal.

A legtöbb olyan helyen, ahol az EELV diadalmaskodott, a zöldpárti polgármesterjelölt mögött sorakozott fel a PS, a francia kommunista párt, a PCF, több kisebb baloldali formáció (mint például az 2017-es szocialista elnökjelölt, Benoît Hamon ökoszocialista pártja, a Génération.s), sőt még az általában a különutasságot választó La France Insoumise is.

Azonban egyáltalán nem biztos, hogy a 2022-es elnökválasztáson a baloldal összefog, és egyetlen közös jelöltet indít Macron és Marine Le Pen ellenében (akinek a felmérések szerint jövőre is jó esélye lesz bejutnia a választás második fordulójába). Jelen állás szerint az is könnyen elképzelhető, hogy a baloldali szavazatok még 2017-hez képest is jobban el fognak aprózódni.

Az összefogás hiányára egyaránt léteznek a politikai erőviszonyokból és magából a választási rendszerből fakadó magyarázatok. Ahogy már említettük, elmúltak azok az idők, amikor a Parti Socialiste egy vesztes választáson is magáénak tudta a francia választók 40-45 százalékát: jelenleg a baloldali tömb minden tagja magáénak követelheti a vezető szerepet.

A La France Insoumise érvelhet azzal, hogy 2017-ben jelöltjük, Jean-Luc Mélenchon közel húsz százalékos eredménye több mint a háromszorosa annak, mint amit a szocialisták és a zöldek jelöltje, a 6,36 százalékot szerző Benoît Hamon produkált, és a felmérések szerint még mindig Mélenchon a legnépszerűbb baloldali jelölt.

Az EELV azt hozhatja fel, hogy a tavalyi önkormányzati választásokon olyan városokban is az élen végeztek, mint Bordeaux vagy Marseille (ahol egykori tagjuk, Michèle Rubirola lett a polgármester, ám egészségügyi és személyes indokokra hivatkozva néhány hónap után átadta a stafétabotot a szocialista Benoît Payannak), amelyeket a baloldal évtizedek óta nem volt képes meghódítani.

A szocialisták pedig mondhatják azt, hogy miközben az elmúlt években már mindenki eltemette őket, azért az idei regionális választásokon a kontinens 12 régiójából ötben megőrizték az első helyüket, miközben például az EELV olyan régiókban sem tudott győzelmet aratni, mint a Párizst és környékét magába foglaló Île-de-France vagy a nyugat-franciaországi Pays de la Loire, ahol a második fordulóban a szocialisták visszaléptették a jelöltjeiket a zöldpárt javára.

A francia választási rendszerben nem feltétlen kell nagy koalíciókra vagy visszaléptetésekre törekedni. Az EP-választáson kívül minden megmérettetés kétfordulós, ráadásul az elnökválasztás második fordulójába csak a két legtöbb szavazatot szerző jelölt juthat be (míg például a regionális és önkormányzati választásokon az első fordulóban 10 százalékos támogatottságot meghaladó listák a második körben is versenyben maradhatnak). Ennek következtében az első fordulóban a nagy pártok elnökaspiránsai mellett hagyományosan sok kisebb formáció is jelöltet állít, majd a két forduló között eldöntik, melyik versenyben maradt jelölt támogatására buzdítják a szavazóikat.

Ez a rendszer nem okozott különösebb kihívást a baloldali pártoknak, amíg a kisebb pártok jelöltjeinek 1-10 százalékos eredményére jutott a szocialista elnökaspiráns 25-30 százalékos támogatottsága. Ám

amikor három olyan baloldali jelölt is van, akinek a támogatottsága 10-15 százalék körüli, akkor a szavazatok szétmorzsolódása miatt szinte esélytelenné válik a második fordulóba jutás.

Ez történt 2017-ben is: a két főbb baloldali jelölt, Mélenchon (19,58%) és Hamon (6,36%) összesített támogatottsága majdnem 26 százalék volt az első fordulóban, ami hiába jobb eredmény az első helyen végző Macron 24 százalékánál, a második fordulóba való jutáshoz nem volt elég.

Ennek a problémának a feloldására szolgálhatna az előválasztás intézménye, ami Franciaországban bevett módszer az elnökjelöltek kiválasztásra jobb- és baloldalon egyaránt. Ugyanakkor szemben Magyarországgal (ahol a választási rendszer okozta kényszer miatt a baloldali pártoknak a jobboldallal kell összefognia  Fidesz leváltása érdekében), a francia baloldal pártjai egyelőre nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy a hivatalban lévő elnök legyőzése érdekében teljes egészében feladják a pozíciókat egy másik párt jelöltjének javára. Ezért ilyen előválasztás legfeljebb egy adott párt és kisebb szövetségesei között történhet meg.

Az EELV is éppen egy ilyen előválasztásra készül. A zöldpárt már 2001 óta egy kétfordulós, a két eurós regisztrációs díj és egy értéknyilatkozat aláírásának fejében minden 16 évnél idősebb francia állampolgár számára nyitott megmérettetésen dönt az elnökjelöltjéről.

Az előválasztáson résztvevők öt EELV-s politikus közül választhatnak, akiknek nemcsak a politikai elképzeléseiben, de a baloldal többi pártjához való viszonyában is jelentős különbségek mutatkoznak.

Yannick Jadot, a konszolidált környezetvédő

A kétezres években a Greenpeace-nél tevékenykedő Jadot 2009 óta tagja az európai parlamentnek, és a párt egyik legismertebb, a médiában legtöbbet megjelenő tagja. 2017-ben ő volt az EELV elnökjelöltje, ám a választás előtt néhány hónappal visszalépett a végül hatalmasat bukó Benoît Hamon javára.

Jadot idén is megméretteti magát, és az előzetes felmérések alapján toronymagasan ő számít az előválasztási küzdelem befutójának.

Yannick Jadot nézetei és politikai stílusa alapján jól beleillik abba az Európában sok helyen megfigyelhető trendbe, hogy az évtizedekig radikális környezetvédelmi lépéseket sürgető és aktivista típusú politizálást folytató zöld pártok elképzeléseik mérséklésével és konszolidáltabb hangvétel felvételével próbálnak nyitni a kevésbé baloldali, alapvetően urbánus és vagyonosabb szavazói rétegek felé.

A politikus alapvetően támogatja a kapitalista gazdasági rendszert, amelynek szerinte csak erősebb szabályozásra és fenntarthatóbb működésmód kialakítására van szüksége. Kampányának fő üzenete, hogy ő az egyetlen, aki sikeresen tudna megnyerni centrista és jobboldali szavazókat a környezetvédelem ügyének.

Ezt az antikapitalista üzenetek mellőzésén kívül azzal próbálja elérni, hogy olyan identitáspolitikai kérdésekben, mint a burkini ( a muszlim nőkre érvényes öltözködési szabályoknak megfelelő fürdőruha) engedélyezése- elutasító álláspontot képvisel. (A muszlim női ruhadarabok kérdése csak az egyik a baloldalt megosztó „fontos” témák közül, amelyek a választások közeledtével egyre neurotikusabb reakciókat váltanak ki.)

Yannick Jadot emellett alapvetően ellenzi a baloldal jelenleg legnépszerűbb politikusával, Jean-Luc Mélenchonnal való együttműködést. Szerinte a La France Insoumise ugyanis gyakran összeesküvéseket terjeszt, sértegeti politikai ellenfeleit, ezért elképzelhetetlennek tart bármiféle szorosabb együttműködést az EELV és az LFI között az első fordulóban.

Sandrine Rousseau, az ökofeminista jelölt

A végzettségét tekintve közgazdász Rousseau sokáig dolgozott kutatóként, valamint éveken át az ország egyik legnagyobb egyetemének számító Université de Lille alelnökeként tevékenykedett, valamint három évig ő volt a zöldpárt szóvivője.

2017-ben több más párttársával együtt nyilvánosságra hozta, hogy Denis Baupin, Párizs korábbi főpolgármester-helyettese és az EELV vezető politikusa éveken át szexuálisan zaklatta őket. Ezután Rousseau otthagyta az EELV-t, és létrehozott egy szexuális erőszak áldozatait segítő civil szervezetet, az En Parler-t (‘Beszélni róla’). Az elmúlt években ő vált a szexuális erőszak elleni küzdelem és a nemek közötti egyenlőség egyik legismertebb arcává Franciaországban.

Nemrég azonban újból belépett az EELV-be, és bejelentette, az elnökválasztáson is indulni kíván. Rousseau kampányában kiemelt szerep jut a feminizmusnak és olyan kérdéseknek, mint például a menstruációs szegénység. Az öt jelölt közül sok tekintetben ő képviseli a leginkább radikális álláspontot a klímaváltozás elleni harc kérdésében, valamint gazdaságpolitikai programjában is számos erősen baloldali elem található.

Elnökké választása esetén négy napossá tenné a munkahetet, bevezetne egy úgynevezett „létjövedelmet” havi 850 euró értékben a rászorulóknak. Valamint létrehozna egy olyan politikai döntéshozó szervet, amelybe az állampolgárok közül sorsolással választanának tagokat, illetve egyszerűbbé tenné a népszavazási kezdeményezések benyújtását.

Sandrine Rousseau-nak ugyan van egy lelkes követőtábora, ám egyelőre nem úgy tűnik, hogy eséllyel indulna az EELV előválasztásán. Egyébként Yannick Jadot-val ellentétben a lille-i politikus kifejezetten jó viszonyt ápol Jean-Luc Mélenchonnal.

Éric Piolle, a baloldal egyesítője?

Ahogy azt már megemlítettük, az EELV igazi felfutása az elmúlt évekre tehető, így viszonylag kevés az olyan politikus a pártban, aki több éves tapasztalattal rendelkezik választott tisztségviselőként. A kevés ilyen zöldpárti politikus egyike Éric Piolle, aki már 2014 óta vezeti a délkelet-franciaországi hegyvidék legnagyobb városát, a 150 ezres Grenoble-ot.

Piolle korábban a Hewlett-Packard számítástechnikai vállalat helyi központjában volt logisztikai vezető, ám 2011-ben elbocsátották, miután nem volt hajlandó végrehajtani az amerikai vállalat tervét a termelés Romániába való kiszervezéséről, mivel az hatvan munkahely megszűnéséhez vezetett volna. Kirúgása hírére Franciaország egyik legnagyobb szakszervezete, a CGT (Confédération générale du travail) többszáz fős szimpátiatüntetést szervezett mellette.

Az öt jelölt közül Piolle az, aki a leginkább támogatja a baloldali pártok összefogását, beleértve a France Insoumise-t és a többi, radikálisabban baloldali formációt is. Őmaga is az LFI és a Francia Kommunista Párt támogatásával lett polgármester az évtizedekig a Szocialista Párt bástyájának számító városban. Szerinte a baloldal csak akkor nyerhet, ha létrehoz a Mélenchon-féle radikális baloldaliaktól a zöldeken, szociáldemokratákon át egészen a csalódott macronista szavazókig érő „humanista sugarat”.

Politikai nézeteit tekintve egyébként nem is áll messze Mélenchontól (például a meglévő mellé egy olyan új vagyonadót is bevezetne, amelyből a klímaváltozás elleni harc kerülne finanszírozásra), ám nyilvános szerepléseiben kerüli a France Insoumise vezetőjének konfrontatív, gyakran személyeskedő és épp ezért megosztó stílusát.

A grenoble-i polgármestert saját pátriáján kívül viszonylag kevesen ismerik, de  kampánya beizzításában egy korábban Barack Obama és Bernie Sanders mellett is dolgozó amerikai politikai tanácsadó, Arun Chaudhary is közreműködik.

Delphine Batho, az összefogás-kritikus

Delphine Batho igencsak messziről jött az EELV-be, hiszen évtizedeken át a szocialisták politikusa volt, 2012 és 2013 között ő volt az ország környezetvédelmi minisztere is. 2018-ban a baloldali párt főtitkári pozícióját is megpróbálta megpályázni, sikertelenül, ezután  kilépett, és átvette a centrista zöldpárt, a Génération Écologique vezetését. Nemrég jelentette be, indulni kíván a zöldek előválasztásán.

Mivel pártjának alig több mint ezer tagja van, így nem valószínű, hogy számottevő sikereket érhet el a zöldek előválasztásán. Ami igazán megkülönbözteti őt a többi jelölttől, az az, hogy kifejezetten ellenzi, hogy a zöldek szövetségre lépjenek a többi baloldali párttal az elnökválasztáson, mivel szerinte, látván a klímaválság súlyosságát, mindenképpen szükség van egy zöld politikusra az elnökjelöltek között.

Programjának központi eleme a fogyasztói társadalom kritikája, valamint támogatja a gazdasági nem-növekedés elvét. Emellett gyakran beszél a „laicitás”, azaz a francia szekuláris modell fontosságáról. Ez, akárcsak a fenn említett burkini szintén azt példázza, hogy a baloldali térfélen is elterjedtek az egykor a jobb- és a szélsőjobb által terjesztett nézetek, amelyek afféle belső ellenségként tekintenek a „köztársaság értékeivel” szerintük nem azonosuló muszlim lakosság jelentős csoportjaira.

Jean-Marc Governatori, a jobboldalról jött védettségi igazolvány-kritikus jelölt

A nizzai politikus korábban sokáig a jobboldali-liberális Union pour la démocratie française-ben tevékenykedett, jelenleg pedig az Alliance écologiste indépendante nevű zöld-centrista pártot vezeti, amely legutóbb öt százalékot ért el a regionális választásokon a  Marseille-t és Nizzát is magába foglaló Provence-Alpes-Côte d’Azur régióban.

Szemben az EELV erősen oltástpárti hivatalos irányvonalával, Governatori ellenzi a koronavírus elleni vakcinák kötelező tételét, és egy igencsak zavaros, a zöldek berkeiben nagy botrányt kavaró videóban a vakcinákat is kritizálta.  A választáson is csak egy bírósági döntés miatt indulhatott, ami hatályon kívül helyezte az EELV döntését Governatori kizárását az előválasztásról.

Az Europe Écologie Les Verts előválasztására szeptember közepén kerül sor. A fentiek tükrében elmondható, hogy a zöldpárt támogatói nemcsak az EELV politikai irányvonaláról fognak dönteni, hanem arról is, hogy pártjuk mennyire fűzze szorosabbra a kapcsolatot a francia baloldal többi formációjával.

Ez pedig annak fényében számít kiemelt jelentőségűnek, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint szoros együttműködés nélkül a baloldalnak nincs esélye ellentartani a szélsőjobboldali Marine Le Pen és a választáshoz közeledvén egyre inkább jobbszélre sodródó Emmanuel Macron dominanciájának Franciaországban.