A Magyar Nemzet című, önbevallása szerint „polgári napilap” hasábjain jelent meg vasárnap Ágoston Balázs újságíró egészen elképesztő írása, melyben a Rongyos Gárda nevű, szélsőjobboldali terrorkommandó dicsőségét zengi a nyugat-magyarországi összecsapások centenáriuma alkalmából.
A szerző hovatovább azt óhajtja, hogy filmre vigyék a Rongyos Gárda tetteit. Mint írja:
„A Rongyos Gárda dicsőséges helytállása olyan közösségi, nemzeti lélektani felhajtóerő, amiből ma is táplálkozhatunk. Remélhetőleg már nem kell sokáig várni, hogy e páratlan történelmi tünemény a magyar érzelmű filmkészítőket olyan nagyszabású, sokakat elérő mozira ihlesse, mely a végzettel szembeni önfeláldozás nagyszerű példáját a jövő nemzedékek lelkébe plántálja.”
Hát, az bizony finom lesz.
Mert persze, méltányolandó, hogy vannak, akik szerint hőstetteket hajtottak végre, és hálásak, amiért „megmentették” Sopront és néhány környező települést attól, hogy Ausztriához csatolják. A cikk szerzője emellett felsorol még néhány, egyébként a nemzetközi jogba ütköző „hazafias” cselekedetet, téma iránti lelkesedésében pedig odáig megy, hogy maga is a korai húszas évek nyelvezetének és népszerű, alig vagy egyáltalán nem burkoltan antiszemita összeesküvéseinek a hangvételében nyilatkozik hazai és külföldi politikusok szabadkőműves tagságáról.
Ez persze önmagában is elég blődség, de itt most nem erről van szó. Hanem arról, hogy az egekbe dicsőített Rongyos Gárda a határmenti gerillahadviselés mellett előszeretettel foglalkozott a Horthy Miklós kormányzásának kezdetét fémjelző fehérterror minél akkurátusabb megvalósításával.
Prónay Pál, Héjjas Iván és a többi, a központi hatalom által megtűrt és használt pribék politikailag motivált gyilkosságok százait hajtották végre a Tanácsköztársaság bukása után, több mint két évig terrorizálva az országot az uralkodó osztály és az elit érdekében.
Céljuk az volt, hogy a népnek még véletlenül se jusson eszébe megkérdőjelezni a fennálló hatalmat, eszközül pedig a nyílt és nyers erőszakot választották.
A mostani hatalom és szellemi holdudvara azonban mégis hősöknek tekinti őket – kifejezve ezzel, hogy az igazságos társadalmat hirdető eszmék elleni küzdelemben még a nép ellen elkövetett válogatott kínzásokat, és a szabadcsapatok formájában testet öltő, de a hatalom által támogatott terrort is elfogadhatónak tartja.
Emlékezetes, hogy a nyugati országrészben nemcsak 1921-ben, de két évvel korábban is aktív volt az alakulat: a Tanácsköztársaság bukása után Széchenyi Andor Pál földbirtokos hívta be a különítményeseket, hogy „rendet tegyenek” a nép között. A Wikipédia szócikkében is részletesen lehet olvasni a kegyetlenkedésről, amit Marcaliban követtek el.
A halálra kínzott mártír Simon József papról mi is megemlékeztünk. Sárosi Péter cikkéből kiderül, hogy
„Simont a börtönudvaron agyba-főbe verik, hajánál fogva rángatják, teljes erőből arcul ütik. Majd a cellában folytatódik a tortúra. A kínzást Salm Hermann főhadnagy, az egyik legszadistább hóhérlegény vezeti. A részletek olyan rettenetesek, hogy még száz év múltán is megborzong tőlük az ember. Mielőtt felakasztják egy gesztenyefára az udvaron, még kiszúrják a szemét, levágják az ujjait és megnyúzzák a fejbőrét.”
De azt is tudhatjuk, hogy a fehérterroristák előszeretettel verték agyba-főbe az alsóbb társadalmi rétegek tagjait, amennyiben felmerült a gyanú, hogy baloldali eszmékkel rokonszenveznek. A Tanácsköztársaság idején valamilyen fontosabb szerepet vállaló személyek brutális meggyilkolása pedig mindennapi tevékenységeik közé tartozott.
Prónay és csapata leplezetlen antiszemitizmusáról is ismert, Prónay maga az említett marcali vérengzésről a következőképpen számolt be a Somogyi Néplap szerint: „Jövetelemkor már kb. harmincan ültek a szolgabírói börtönben, vagy tizenöt zsidó főbűnöst, azonkívül egy katolikus papot maga Tóth szolgabíró jelölt meg, mint olyanokat, akik az akasztófára érettek. «Továbbá:» A pap érdekében jártak nálam többen, sőt még az esperes maga kért kegyelmet kollégája részére. De nem érdemelte meg, tehát nem is adtam meg”.
A kormányzati emlékezetpolitika, a fideszes prominensek és a kormány szellemi holdudvara által nagy becsben tartott Héjjas Iván tartalékos főhadnagy, a Rongyos Gárda prominense a hírhedt orgoványi vérengzésből is derekasan kivette a részét keretlegényei társaságában.
A vérengzés keretében – melyről Bayer Zsolt kormánypárti publicista már jó tíz éve elismerően nyilatkozott – bő hatvan embert kínoztak meg és végeztek ki a fehérterroristák, majd ásták el holttesteiket szokásuk szerint az erdőben. Félreértés ne essék: nem, vagyis nem csak a Tanácsköztársaság helyi tisztviselőit – ami úgyszintén bűncselekmény lett volna – de egyszerű vidéki embereket is, akikről azt gyanították, hogy együttműködtek a kommunistákkal.
A fenti két vérengzés mellett számtalan kegyetlenség írható a Rongyos Gárdában tömörülő fehérterroristák számlájára – többek között a vérengzésekről beszámoló Bacsó Béla és Somogyi Béla újságírók meggyilkolása -, melyeket antikommunista, antiszemita meggyőződésből követtek el a hatalmát éppen megszilárdító – és a román megszálló seregek által hatalomra juttatott – Horthy Miklós ellentengernagy és az államapparátus hol halkabb, hol hangosabb támogatásával.
Mindazonáltal a maguk korában is vegyes volt a megítélésük: noha feloszlatták a szervezetet, és a kegyetlenségek miatt vezetőit elítélték, végül kormányzói kegyelemben részesültek, és a társadalom megbecsült tagjaiként élhettek a háború előtti korszakban – Héjjas egészen a MALÉRT légitársaság vezetőségéig jutott.
Magyarország XX. századi történelme bővelkedik úgy a nagyszerű, mint a tragikus eseményekben, és nem meglepő, hogy a különböző történelmi események és szereplők más és más megítélés alá esnek a különböző politikai meggyőződésű csoportok és személyek szemében.
A Rongyos Gárda működésével azonban joggal érdemelte ki az utókor megvetését és lesújtó ítéletét. A Magyar Nemzetben megjelent publicisztikának annyiban igaza van Ágostonnak, hogy kellene már forgatni egy filmet a Gárdáról. A mai magyarországi emlékezetpolitikát – amit mi sem jellemez jobban, minthogy Budapestet épp az 1944-es évet mímelő makettvárossá alakítja – elnézve azonban sajnos nem sok jóban reménykedhetünk.
