Lakatosné Jutkával, a Város Mindenkié aktivistájával abból az alkalomból készítettünk interjút, hogy 30 év utcán, illetve kunyhóban lakás után végre saját albérletbe költözhetett. Jutkát tíz éve ismerem, és soha nála kitartóbb, elkötelezettebb aktivistát nem láttam még, igazi példakép számomra és sokunk számára. Nem könnyű újságírói szerepben maradnom, de igyekszem fókuszálni. Megérkezem a társasházhoz, ahol lakik. Veszek egy nagy levegőt. Becsöngetek.

Mérce: El tudod mondani, hogy hogyan kezdődött a történet, aminek az lett a vége, hogy lett egy lakásod?

Lakatosné Jutka: Tudni kell, hogy én 30 éve élek hajléktalanként, 23 évet laktunk a férjemmel szívességi segítséggel egy zöldövezeti külterületen. Csak hát az az igazság, hogy bibik lettek a házasságunkban. A férjem egyre többet ivott, egyre durvább volt velem, a bordámat és a szegycsontomat is eltörte. Ennél az utolsó esetnél (mert nem ez volt az első) azt mondtam, hogy „na, most elég!” – miközben már egy előző házasságban 17 évig tűrtem a családon belüli erőszakot, és azt hiszem, hogy az a legnagyobb gond, hogy megöregedtem. És nem tőle félek, ezt tudni kell. De nem akarok úgy élni, hogy azon idegeskedjek, hogy milyen állapotban jön haza, hogy aláz meg – mert éktelen ordenáré, kocsis módon tud velem beszélni, miközben 30 éve vagyok a felesége, és kitartottam jóban-rosszban mellette, rákos betegen, a börtönévei alatt. Tényleg maximálisan mindig, mindenben számíthatott rám. Az egész lakókörnyezetünk tudja, hogy én voltam az, aki fönn tudta tartani a legnehezebb anyagi helyzetben is a családiasságot. Belefáradtam. Sok volt. Megalázott, megvert, és azt mondtam, hogy elég.

Mérce: És hogy jött a kiút egy ilyen bántalmazás után?

LJ: Ennek van egy előzménye. Az Utcáról Lakásba Egyesülettől körülbelül három hónapja kaphattam volna lakást. Pontosan azért, mert ilyen problémák álltak fent. Megbeszéltük, hogy másnap megnézzük a lakást az ULE egyik tagjával, de még este felhívtam, hogy mégse megyek, mert mikor mondtam a férjemnek, hogy lakásnézőbe megyek, mert elegem van, elsírta magát, hogy: „Ennyit jelentett neked 30 év?”. Lelkiismeret-furdalásom lett. Azt visszamondtam, és amikor jött ez az újabb esemény, akkor beszéltem az ULE-sokkal, hogy hát nincs hova menjek, mert nincs hova hazamenni. Az egyik segítőmnek van egy nagyon aranyos, egyetemről ismert barátja, ők ajánlották fel a nyolcadik kerületi, jelenleg üres lakásukat ingyen és bérmentve, hogy amíg nem találok albérletet, lakjak ott. Szívességi lakó voltam náluk. Az alatt az egy hónap alatt tudták a segítőim ezt a lakást nekem megszerezni, onnan költöztettek át ide.

Mérce: Akkor itt rendes bérlő vagy?

LJ: Albérlő vagyok, de úgy, hogy az ULE a lehetőleg legalacsonyabb albérleteket vállalja be, azért, hogy a rászorulóknak tudjanak segíteni. Én nem azt mondom, hogy ez egy „hú, de filléres” albéret, főleg úgy nem, hogy nem keresek horribilisen sokat, viszont fizethető, tudom fizetni és kapok segítséget. Segítenek rajtam, mellém álltak többen is. Az életem most a színházba megy el, a vírus miatt online indítottuk. A jegyek elkelésétől függően onnan is be fog folyni pár forint, tehát bírható lesz így a lakhatásom.

Mérce: Erről a színházról mesélsz nekünk egy kicsit?

LJ: Négy évvel ezelőtt Szalai Kriszta hallotta egy nyilatkozatomat a Klubrádióban – A Város Mindenkié kapcsán elég sokat szerepelek médiában –, éppen úton volt kocsival, le kellett állnia, mert elsírta magát. Felhívta a Klubrádiót, hogy szeretné az életemet megosztani másokkal, ha lehet, adják meg a számomat. Így jöttünk össze a Krisztával, mindössze háromszor találkoztunk. Ő kérdéseket tett föl, én válaszoltam, és ezek a válaszok olyannyira élesen kirajzolták az életutamat, hogy ha nem én élem meg, nem is hiszem el, hogy van ilyen.

Egyetlen dolog volt… a gyermekkoromban történt egy olyan eset családon belül, amit 50 évig titkoltam, senki nem tudott róla. Ezt ugyan elmeséltem a Szalai Krisztának, de megtiltottam, hogy kihozza színpadon. Hát kihozta. A média-premieren kirohantam a színházteremből, otthagytam csapot-papot. De kint elkezdtem gondolkodni, hogy megöregedtem, és döntenem kell, ha már Kriszta színházba vitte az életemet: önmagamat csapom be 50 év után is, őt hazudtolom meg, vagy a nézőket verem át. Szóval visszamentem. Azért azt tudni kell, hogy nagyon hosszú időn keresztül voltak magatartás-problémáim. Mai napig elsírom magam, amikor a Kriszta előadja a darabot, viszont már nincs annyi lelki problémám. Tehát azzal, hogy ezt a Kriszta kimondta, hogy ezt minden előadáson kimondja, egy terápiát tudott nyújtani nekem… hát, nem mondom, hogy nyugodt emberke vagyok, mert korántsem vagyok az, de már nem vagyok olyan „kocsis modorú”, mint amilyen voltam.

Arról van szó, hogy állami gondozásban nőttem fel, a szüleim válása miatt intézetbe kerültem. Rendszeresen elszöktem az intézetből, mert beteg voltam és gyakran bántottak a társaim. 12 éves koromban a rendőrséggel kerestettem meg az apámat, amikor az anyám nem volt hajlandó kivenni az intézetből, hogy majd akkor hátha ő… Hát, az volt a köszönet, hogy 14 évesen részegen megvert és megerőszakolt. Onnantól kezdve nem volt semmilyen kapcsolatom se apámmal, se anyámmal, mert az anyám a bírósági tárgyaláson azt mondta, hogy én az apám kurvája vagyok. Akkor vesztettem el igazán a családomat. Még most se vagyok túl rajta, csak megtanultam vele élni. Ennyi. És már merek beszélni róla. Amit 50 évig nem tettem meg.

Mérce: Hogy kerültél bele a lakhatási aktivizmusba?

LJ: Érdekes módon kerültem az AVM-hez. Engem meg a férjemet – mert akkoriban utcán élő hajléktalanok voltunk – 2010 decemberében megvertek a rendőrök. Egy az egyben megvertek. Fényes nappal! A buszmegállóban. Én bent voltam a trafikban, a férjem kint várt a trafik előtt, és azt vettem észre, amikor jöttem ki, hogy két rendőr szórakozik a férjemmel. Tudni kell, hogy a férjem roma származású srác. „Miért kell a roma származású csávóval így beszélni – mondom – meg ezt csinálni, meg azt csinálni?” – „Csókolom, ne szóljon bele, mi tudjuk a dolgunkat, és tudjuk, hogy miért.” – „De beleszólok – mondom –, mert a férjem.” Na onnantól kezdve elástam magam. Konkrétan levittek minket a földre, mindkettőnkről letépték a dzsekit. Utána mindkettőnktől kérték a személyinket. Közben hívtam a szocmunkásomat, hogy jelezzem, milyen atrocitás ért. Végül is az volt az érdekes, hogy megijedtek a rendőrök, hogy én a szocmunkást hívom, ledobták a földre az iratainkat és azt mondták: „Húzzanak innen a picsába, de azonnal!” Ezután eltűntek.

A szocmunkásom javasolta, hogy menjünk el A Város Mindenkiéhez, ami a hajléktalan emberek érdek- és jogvédő csoportja. Akkoriban vasárnaponként a Dürer-kertben volt elérhető az érdekvédelmi munkacsoport, elmentünk oda vasárnap, elmondtuk, mi történt velünk. Másnap elmentünk a Szentkirályi utcába is, a nagycsoportra, ahol a különböző munkacsoportok képviselői gyűltek össze. Akkor a férjem azt mondta, hogy „na, én ennyi hülyeséget nem hallgatok, nekem ebből elég volt”. Én viszont megragadtam.

Megragadtam, mert állami gondozottként, kiszolgáltatott emberként, hajléktalanként megtapasztaltam azt, hogy aki mögött nem áll valaki, azzal úgy a hatalom, mint a társadalom, úgy is bánik.

Akkor azt mondtam, hogy ameddig tőlem függ, és ameddig ki tudok állni elesett emberekért, olyanokért, akiket azért bántanak, amiről talán nem is tehetnek, csak mert nem jól szituált családból, nem ügyvéddel a hátuk mögött, nem olyan háttérrel rendelkeznek… akkor én fogok kiállni mellettük! A mai napig ki is állok, és bármikor, bárhova odamegyek, akár rendőrhöz, akár mentőshöz, akár önkormányzati dolgozóhoz, ha azt látom, hogy nem emberhez méltó magatartást tanúsítanak valakivel szemben. Engem nem érdekel, hogy hajléktalan ember vagy mélyszegénységben élő – az érdekel, hogy ember. És emberhez méltó elbíráláshoz van joga. Ha valaki visszaél a hatalmával, az dühít.

Mérce: Volt olyan eset az aktivista éveid alatt, amikor azt mondtad, hogy „na, volt értelme”?

LJ: Igen, például, amikor ki akartak lakoltatni Kispesten egy roma családot, és vissza tudtuk vonatni. Ott ültünk, védtük a lakást, és össze tudtam ölelkezni a síró anyukával. Jó volt azt látni, hogy hiába voltak ott a rendőrök, nem tudtak velük mit kezdeni. Joguk volt a további lakhatáshoz. Vagy az újpesti eset, ami először elég rosszul kezdődött. Kirámoltak bennünket az utcára, a családot kilakoltatták, de végül ők is visszakapták a lakhatásukat. Vagy amikor egy esetben az erdőben elbontották úgy a hajléktalan emberek kunyhóit, hogy az érintettek nem is voltak ott. Ez volt az az eset, ami miatt két aktivistát is bilincsben vittek el. Később pert nyertek a bíróságon. De ott van az az eset is, amikor az egyik aktivistánk elérte, hogy ne vehessenek el egy újszülöttet az anyukájától, talált nekik egy befogadó családot.

Ez mind siker. Ez mind annak az eredménye, hogy – amellett, hogy az AVM harcol, küzd, próbál elérni dolgokat – állnak mögöttünk jóindulatú emberek is. Azt szoktam mondani, a befogadott kóbor kutyáim kapcsán, hogy engem a társadalom vetett ki, a kutyákat meg a gazdáik hajtották el, mert haszontalannak, vagy öregnek tartották őket.

A társadalomnak vannak jó oldalai, vannak jó emberek. Én addig hiszek egy társadalomban, amíg a szükségben érzem a jóságot – márpedig érzem.

És a világ vicce, hogy életem első akciójában, amikor azt láttam, hogy az AVM csoport tagjain kívül számtalan fiatal ott volt velünk, mögöttünk – többek között te is –, énnekem az egy csodálatos dolog volt.

Érzik a fiatalok, érzik a mögöttünk állók, hogy most még harcolni kell, de amiért harcolunk, az egy össztársadalmi probléma. Akár a lakhatásról, akár a közvécéről beszélünk. És olyan jó, amikor megfoghatjuk azok kezét, akik nem a mi aktivistáink, ugyanakkor ott vannak velünk. Megfogjuk egymás kezét, együtt küzdünk, és együtt harcolunk. Olyankor boldog vagyok. A legnagyobb élményem egyébként a Fidesz-székház elfoglalása, miközben nem is tudtam hova megyek [nevet]. Azt se tudtam, hogy a Lendvay utcában a Fidesz-székház van, hiába vagyok pesti lány, és mikor átmásztuk a négyméteres kaput, mikor átértem, tudtam meg, hogy ez az.

Mérce: De ha tudtad volna, benne lettél volna?

LJ: Naná! Nagyon nem szeretem a Fideszt, nem tehetek róla. Lentről segítettek a mászásban – még volt is egy Facebook-bejegyzés, ahol írta valaki, hogy „nézd a nyanyát, hogy tolják!”, én meg odaírtam, hogy „drágám, én a mai napig átmászok veled, ha oda mersz jönni”. Szóval elmentem és bemásztam, mert nagyon nem szeretem az Orbán Viktort, és nekem ő nem miniszterelnököm. Amikor valaki igazi, mélyszegénységben élő, 58 ezer forinton tengődő embereket semmizz ki a barátaival együtt, miközben ők már igazán jól élnek, nem ismerem el az olyat vezetőnek. Aki tönkreteszi a saját népét, a saját országát.

Mérce: Megmutatod nekünk egy kicsit ezt a lakást, ahol most élsz? 

LJ: De előtte egy mondat. Azért találtam meg a helyemet, mert van egy AVM, különben biztos, hogy nem ott tartanék, ahol tartok. Nélkülük, az AVM régi és új tagjai nélkül ugyanolyan kis utcán élő porszem lennék, aki voltam. Nekem ez a család.

Na, de, ahol most vagyok: ez egy egyszobás, galériázott, összkomfortos lakás. A szoba nagyon szép fényes, egész nap besüt a nap. Használt, de jó állapotú, csinos bútorok vannak benne, ami egyébként az ízlésemnek megfelelő. A galériát nem használom, pedig van rajta egy hatalmas franciaágy, szeretek itt lent aludni. Pont ma kaptam egy cicát, aki befészkelte magát a fürdőkádba [nevet]. Megágyaztam neki oda, majd beszokik hozzám. A konyhában van fűszerpolcom. Vannak díszeim, amiket az Utcáról Lakásba Egyesület raktárából tudtam hozni, itt-ott szedek orgonát. Igyekszem belakni. Itt-ott még csinosítgatom, majd még szeretnék képeket felrakni, szeretnék majd jó sok cserepes virágot, mert nagyon szeretem a virágokat. Jól érzem magam itt.

Úgy érzem, hogy itthon vagyok. Végre itthon vagyok. És ami 25-26 éve nem fordult elő, amikor hazajövök munkából, olyan jókat tudok aludni, de olyan jókat, hogy ki se dugom az orromat, csak akkor, amikor újra mennem kell dolgozni. Nyugodt vagyok, pihent vagyok, nincs bennem stressz, nem érzem azt, hogy „úristen, most mire megyek haza, miért leszek megint lecseszve”?